Dél-amerikai lítiumbányák: az energiaátállás emberi ára
Tom Hegen német légifotós a chilei, lítiumban gazdag Atacama-sivatagtól egészen az indonéziai Sulawesi nikkel-feldolgozó üzemeiig dokumentálta az energiaátmenetet.
Az elektromosításra úgy tekintenek, mint egy „bolygószintű jégakku”, amelynek potenciálja van enyhíteni a globális felmelegedést. Arról, hogy ezt a villamos energiát hogyan kellene előállítani, heves vita folyik, de ez nem az egyetlen aggály.
Minden elektromos autó, szélturbina és akkumulátor mögött olyan kritikus ásványok állnak, amelyeket a földből bányásznak ki, gyakran kiszolgáltatott országokban, messze azoktól az emberektől, akik végül felhasználják őket.
Tom Hegen német légifotós 2021 óta a levegőből dokumentálja az energiaváltást, a Chile lítiumban gazdag Atacama-sivatagától egészen az indonéziai Sulawesi nikkel-feldolgozó komplexumaiig.
Új könyve, a „The Mineral Age (forrás: angol)” azt a célt szolgálja, hogy közelebb hozza egymáshoz a megvásárolt termékeket és azokat a helyeket, ahonnan származnak, valamint ráirányítsa a figyelmet az energiaváltás mögött álló emberi jogi visszaélésekre.
„A földről nézve valójában nem lát sokat. Le vannak kerítve, és olyan hatalmas területet foglalnak el, hogy nem kap áttekintést… Ha a levegőben vagyok, az egész táj feltárul előttem”, mondja Hegen az Euronews Earthnek egy exkluzív interjúban.
Mire használják a kritikus ásványokat, és hol találhatók?
A kritikus ásványok alapvető nyersanyagok, amelyeket a modern technológiákban és a védelemben használnak.
Az elektromos járművek (EV-k) és az energiatároló akkumulátorok lítium, nikkel, kobalt és grafit nélkül nem működnének.
Bolívia, Argentína és Chile együtt alkotják az úgynevezett „Lítium-háromszöget”, amelyben a világ becsült lítiumkészleteinek több mint fele található. Indonéziáról jelenleg úgy tartják, hogy a helyreállítható nikkelkészletek legnagyobb részét birtokolja, 42 százalékkal, míg a Kongói Demokratikus Köztársaság ad otthont az összes kobalt mintegy felének, ahol a DRC bányász közösségeiben élő gyerekek közül minden hatodik a gyermekmunka (forrás: angol) áldozata.
Az elektromos járművek motorjai és a szélturbinák generátorai erős mágnesükhöz a ritkaföldfémekre támaszkodnak. A ritkaföldfémek egy 17, kémiailag hasonló fémes elemből álló csoportra utalnak, amelyek bőségesen jelen vannak a Föld kérgében, de ritkán fordulnak elő koncentrált, gazdaságosan bányászható lelőhelyekben. Kínának vannak a világ legnagyobb ritkaföldfém-készletei, 50 százalékkal, és a feldolgozásukban is kulcsszerepet játszik, 76 százalékkal.
A rezet, amelyet elektromos és hővezető képessége miatt becsülnek, vezetékekben, nyomtatott áramköri lapokon és chipekben használják az energia továbbítására.
Ahogy a tiszta technológiák térnyerése felgyorsul, párhuzamosan a rakéták gyártásával, az MI-adatközpontokkal és a fogyasztói elektronikával, amelyek szintén kritikus ásványokra támaszkodnak, ezek iránt az anyagok iránt az igény az egekbe szökik.
A Nemzetközi Energiaügynökség (forrás: angol) (IEA) szerint a jelenlegi szakpolitikák mellett 2040-re az igény csaknem megduplázódik, a lítium iránti kereslet pedig több mint háromszorosára nő. A COP31-en vitatott „35-by-35” globális elektromosítási vállalás tovább emelheti ezeket a számokat.
A Benchmark Mineral Intelligence előrejelzései szerint 2035-ig világszerte legalább 384 új bányára lesz szükség ahhoz, hogy csak az elektromos járművek és az energiatároló akkumulátorok iránti keresletet kielégítsék.
Egy 2022-es tanulmány (forrás: angol) megállapította, hogy az energiaváltással összefüggő bányászati projektek több mint fele az őslakos népek földjein vagy azok közelében valósul meg. Gyakran éppen azok a helyek a leggazdagabbak kritikus ásványokban, amelyek a legsérülékenyebbek az olyan klímakockázatokkal szemben, mint a szélsőséges időjárás, ami tovább súlyosbítja a helyi közösségek kitettségét.
„Az örökség örökre megmarad”: a kritikus ásványok bányászatának emberi hatásai
Azok számára, akik Dél-Amerika lítiummezőinek, a DRC kobalt- és rézbányáinak, valamint Indonézia nikkel- és ónbányászati műveleteinek árnyékában élnek, elektromos jövőnk sötét oldala túlságosan is nyilvánvaló.
COP31 oldalán az őslakos vezetők riasztást adnak ki: „Fel akarják gyorsítani az új technológiák és a bányászat fejlesztését, de nem a jogok tempójában”, mondja Edson Krenak őslakos aktivista az Euronews Earthnek.
„Az energiaváltás irányítására létrehozott egyik doktrína neve „just transition”, de a valóságban nem „just”, nem igazságos a terepen”, mondja Krenak, aki az őslakosok által vezetett Cultural Survival nonprofit szervezet érdekvédelmi koordinátora. „Azt látjuk, hogy a közösségek jogait feláldozzák, megsértik a gazdagok jogaiért… azért, hogy megkapják az úgynevezett tiszta energiájukat.”
Krenak népe, a brazíliai Minas Gerais államból, még ma is a halálos 2015-ös Mariana- és 2019-es Brumadinho-katasztrófák következményeit viseli. Amikor ezek a vasércbányászathoz kapcsolódó zagytározó gátrendszerek összeomlottak, emberek százait ölték meg, nehézfémekkel szennyezett mérgező iszapot zúdítottak szét, amely továbbra is mérgezi a túlélőket, tönkretették a megélhetést és szétzilálták a hagyományos életmódokat.
Most pedig megjelennek a lítiumbányák: Krenak szerint a Jequitinhonha-völgyben élő közösségek évek óta számolnak be porral, vízszennyezéssel és iskolák, falvak közelében végzett robbantásokkal, miközben a befektetők és a hatóságok a bányavállalatok által benyújtott hatásvizsgálatokra támaszkodnak.
„Az örökség örökre megmarad, mert általában 200-300 évbe telik a környezet helyreállítása”, mondja Krenak. Hozzáteszi, hogy a közösségek ritkán kapnak tájékoztatást arról, hogy a zagytározók, amelyek a kitermelés után visszamaradó hulladékot tárolják, a bányászati tevékenység befejezése után is megmaradnak, és gyakorlatilag a végtelenségig kezelni kell őket. Hegen könyvében ezeket az ember alkotta tájformákat is dokumentálja, az Egyesült Államoktól Spanyolországon át Chiléig.
„Fogyasztásunkkal mi is részesei vagyunk a problémának”
Több ezer kilométerrel arrébb az európaiak megvédik magukat az energiaválsággal szemben napenergiával, szélenergiával és elektromos járművekkel. Mindez segített visszafogni a bolygót melegítő kibocsátásokat, ugyanakkor az üzemanyagalapú energiarendszerről az ásványalapúra való átállásnak megvannak a maga következményei.
Krenak elmondása szerint „teljes mértékben támogatja az energiaváltást”. „Nem kérdés, hogy átalakulásra van szükség”, teszi hozzá, „de a keresleti oldalon is átalakulásra van szükség”.
„Mindenki, aki telefont, laptopot, elektromos autót vagy bármi mást használ, egy bizonyos értelemben fogyasztásával része a problémának, és tudatában kell lennie annak, hogy más országokban élő emberek szenvednek ezen fémek bányászata miatt”, mondja Hegen, aki abban reménykedik, hogy fotóival vitát és újragondolást indít el.
Hogyan bánhatunk felelősebben a kritikus ásványokkal?
Hegen úgy véli, hogy az energiaváltás „az egyetlen járható út”, ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy nem szabad „megismételni azokat a hibákat, amelyeket a múltban követtünk el, amikor más országokat zsákmányoltunk ki az erőforrásaikért, és más emberek szenvedtek miattuk”.
Miközben mindannyian szerepet játszhatunk az energia és a termékek iránti kereslet visszafogásában, a helyszíneken nagyobb felügyeletre és elszámoltathatóságra van szükség.
Bár az átállással kapcsolatos ásványok bányászatának nemzetközi szabályozása az utóbbi években előrelépést tett, többek között a G7-ek 2025-ös Kritikus Ásványok Akciótervével, amelynek célja a szabványokon alapuló piacok fejlesztése, valamint az EU Kritikus Nyersanyagokról szóló jogszabályával, továbbra is széttagolt és nem kötelező érvényű.
Kína és Oroszország erőteljes ellenállása miatt az átállással kapcsolatos ásványokra vonatkozó megfogalmazás kimaradt a tavalyi COP30 végső szövegéből, így kevés remény maradt az idei megállapodásra.
„Nincs kétségünk: meg kell erősíteni Brazíliában és sok más országban azokat a szabályozásokat és törvényeket, amelyek a közösségeink biztonságát hivatottak szolgálni”, mondja Krenak, hangsúlyozva a bányavállalatok saját jelentéseitől független hatásvizsgálatok szükségességét.
Az ásványi befektetésekkel rendelkező pénzintézetek is fokozhatnák a nyomást azzal, hogy követelményeket támasztanak az erdőirtás korlátozására, a veszélyes hulladék kezelésére, a szociális védelmekre és az okozott károk orvoslására.
„Nem kétséges, hogy dekarbonizálnunk kell a gazdaságainkat és az életmódunkat”, írja Hegen könyvében. „Ehhez el kell mozdulni az egyszer felhasználható, fosszilis tüzelőanyagoktól, amelyeket kitermelünk és egyszer elégetünk, egy olyan rendszer felé, amely tartós fémekre épül, amelyeket újra lehet és újra is kell használni.”
A megoldás a szigorúbb szabályozásban, a hatékonyabb érvényesítésben, az átláthatóbb ellátási láncokban, valamint a termékek élettartamának növelésében és a körforgásos tervezésben rejlik.
„Egy telefont nagyon nehéz újrahasznosítani. Az akkumulátorokat nagyon nehéz újrahasznosítani”, mondja Hegen az Euronews Earthnek. „A termékeket ma még inkább úgy kellene megtervezni, hogy újrahasznosíthatók legyenek, mert ezeket a fémeket már kibányászták.”
A remény részben a jövőbeli innovációkban is rejlik, például a kritikus ásványok szintetikus, laboratóriumban előállított alternatíváiban, valamint olyan specializált növényekben, amelyek természetes módon vonnak ki fémeket a talajból.