Ez a házaspár 3000 kilométert kerékpározott végig a Duna mentén, hogy dokumentálja, hogyan fest a súlyos aszály a folyóparton.
Kerékpárral járva végig a Dunát a forrástól a torkolatig, Anna és Callum éppen útjuk felénél tartottak, amikor a folyó hirtelen a hírek főszereplőjévé vált.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Augusztus 3-án, ahogy súlyosbodott az aszály, a hatóságoknak egy ellenőrzött robbantást kellett végrehajtaniuk, hogy a vizet Románia egyetlen atomerőműve felé tereljék. Az erőmű az ország áramtermelésének 20 százalékát biztosítja, és a folyó vizére támaszkodik a hűtéshez.
„Számomra ez volt az a pillanat, amikor ráébredtem, hogy ez most válik igazán valósággá: aktívan beavatkozunk a folyó ökoszisztémájába, csak azért, hogy az emberi áram- és energiaigények teljesüljenek” – idézi fel Anna Wentsch, a német származású, a Conservation Amplified új-zélandi jótékonysági szervezet társalapítója Conservation Amplified (forrás: angol).
Habár a lépés rendkívüli volt, még ez sem bizonyult elegendőnek: az erőműnek augusztus 13-án le kellett állítania utolsó reaktorát, miután nem tudta biztosítani a megfelelő hűtővíz-mennyiséget.
Társával, Callum Armstronggal együtt Anna nemrég fejezett be egy 3000 kilométeres utat, amely során tíz országon haladtak át, hogy megtudják, miként reagálnak a helyi közösségek és a természet az EU leghosszabb folyóját sújtó aszályra.
A dunai aszály nemcsak az energiát érinti
Egymást követő hőhullámok és a csapadék súlyos hiánya miatt a Duna vízszintje ezen a nyáron rekordalacsonyra süllyedt, ami nemcsak az energiabiztonságra, hanem az élelmiszer-ellátásra, az ivóvízre, a közlekedésre és a vadvilágra is hatással van.
Románia azonban nem az egyetlen ország, amely aszály okozta energiaválsággal néz szembe. Augusztus 15-én a magyar hatóságok két uszályt süllyesztettek el a Dunában, hogy megemeljék a vízszintet, és megakadályozzák az ország egyetlen atomerőművének leállását.
Az aszály még az alapvető emberi szükségleteket is érinti: a kiszáradt talajok miatt a gazdák termései súlyosan károsodtak. A magyar borászok már most 30 százalékos visszaesést jelentettek a szőlőtermésben.
A kiégett növényzet emellett erdőtüzeket is táplál – Anna és Callum útjuk során Szerbiában is szemtanúi voltak egynek.
„Forró, száraz és szeles idő volt” – idézi fel Callum. „Elég volt látni, mennyire kiszáradt a talaj – egyetlen szikra kellett volna, hogy lángba boruljon minden.”
Az ott élők számára ezek a körülmények már a mindennapok részévé váltak. Miután bekopogtak egy házba, hogy értesítsék a közeli várost, Callum és Anna barátságos helyiekhez kerültek, akik beengedték őket, és elmondták: „Ez teljesen megszokott, mindenki bejelentette már, az emberek csak akkor reagálnak, ha a helyzet tényleg nagyon súlyossá válik.”
Az Európai Erdőtűz Információs Rendszer adatai szerint idén már több mint 580 ezer hektárnyi terület égett le az EU-ban.
Lihegő madarak és zátonyra futott hajók: élet az aszály sújtotta Dunán
A németországi Duna-szorosnál Anna és Callum egy újabb, alacsony vízszint okozta következménnyel szembesült: a lefoglalt komphajó nem tudott elindulni.
„Egyik kis, fából készült csónakra kellett felszállnunk, mert csak ezek tudtak még közlekedni” – mondja Anna.
Amíg a személyszállító kompok zátonyra futottak, az áruszállítás is gyakorlatilag leállt: az üzemeltetők más útvonalakat keresnek, hogy elkerüljék a kiszáradt vízi utat, a gabonatermés pedig rakásokban áll a terminálokon – tovább fokozva az élelmiszer-bizonytalanságot.
A helyzet nem egyedül a Dunára jellemző: Németország ideiglenesen enyhítette a tehergépkocsi-vezetésre vonatkozó korlátozásokat, hogy csökkentse a nyomást az ellátási láncokon, amelyeket a rekordalacsony vízszint sújt a Rajnán.
Annára azonban leginkább az állatvilágra gyakorolt hatás nehezedett.
„Rengeteg vadon élő állatot láttunk, főleg madarakat, amelyek napközben lihegtek. Mi is a hőségben kerékpározunk, és küzdünk vele, de látni, ahogy ők szenvednek, még rosszabb” – meséli nekem videóhívásban.
„Mi ki tudunk lépni ebből a környezetből, be tudunk húzódni az árnyékba, de egy például nyílt platformon fészkelő gólya számára ez nem lehetséges.”
Az extrém időjárás egy már eleve terhelt, hatalmas ökoszisztémát ér el: az olyan emberi létesítmények, mint az erőművek és a gátak, szétaprózták az élőhelyeket, csökkentve a biodiverzitást, és elszakítva egymástól azokat a vizes élőhelyeket és árterületeket, amelyek korábban természetes védőpajzsként szolgáltak az aszály ellen.
Ezeknek a jelenségeknek a saját szemükkel való megtapasztalása egy dolgot tett teljesen világossá Anna és Callum számára: az emberek védelme és a természet védelme elválaszthatatlan egymástól.
„Apró reménysugarak” az aszály sújtotta Duna mentén
Mindazon okok ellenére, amelyek aggodalomra adnak okot, „mindenütt ott vannak ezek az apró reménysugarak, kezdeményezések, amelyek már most zajlanak, és amelyeknél eredményeket látunk” – mondja Anna.
Egy nyolc kilométer hosszú hallépcső (forrás: angol), amely segíti a biodiverzitás visszatérését a Németországban Neuburg és Ingolstadt közötti szakaszra, különösen mély benyomást tett Callumra. A létesítmény egy olyan természetvédelmi projekt része, amely újra összekapcsolja az ártereket, és helyreállítja azokat az ökoszisztéma-funkciókat, amelyek a gátak építése miatt vesztek el.
Miközben ez csupán a 2857 kilométeres folyó egy apró szakaszát érinti, az országok közösen is dolgoznak a természetes folyosó helyreállításán.
Anna a 930 ezer hektáros Mura–Dráva–Duna Bioszféra-rezervátumot említi inspiráló, határokon átnyúló együttműködési példaként.
Öt ország – Ausztria, Horvátország, Magyarország, Szerbia és Szlovénia – fogott össze, hogy megóvja ezt a hatalmas folyóvidéket: a szabadon áramló vizek megőrzését szolgáló gátépítési tilalom érvényesítésétől kezdve a honos erdők újratelepítéséig, amelyek a biodiverzitás helyreállítását segítik.
A védett táj vándorlási útvonalakat és táplálkozóhelyeket kínál vidrák, hódok és több mint 250 ezer vízimadár számára. Emellett fontos fészkelőhelye a rétisasnak is: mintegy 150 pár választotta már otthonául ezt a területet.
Anna és Callum számára ezek a projektek többek egyszerű természetvédelmi sikertörténeteknél. Azt mutatják, hogy a folyó természetes működésének helyreállítása azokat a rendszereket is megerősíti, amelyekre az emberek támaszkodnak – a vízellátástól és a mezőgazdaságtól kezdve az energiatermelésen át egészen a helyi gazdaságokig.
A természet nem csupán áldozat – az infrastruktúra része
A sok tanulság közül, amelyet Callum és Anna hazavisznek, egy különösen kiemelkedik: a természetet már az infrastruktúra megtervezése előtt figyelembe kell venni, nem pedig utólag beilleszteni olyan rendszerekbe, amelyeket kizárólag az emberi igények köré építettek.
„Gondoljanak a természetre és a következményekre, amelyek Önöket érintik, mielőtt infrastruktúrát építenek” – mondja Anna. „Így sokkal könnyebb megtalálni az egészséges egyensúlyt.”
Ez az egyensúly nem arról szól, hogy az embereket és a természetet a mérleg két ellentétes serpenyőjébe tesszük. A folyó vizet, energiát, élelmet és közlekedési útvonalakat biztosít, miközben az egészséges vizes élőhelyek, árterek és erdők olyan ökoszisztémákat és vízkészleteket tartanak fenn, amelyekre a közösségek támaszkodnak.
„A természetvédelem jóval több puszta vadon élő állatok védelménél” – mondja Callum. „A jövőnket, a gazdaságunkat biztosítja, hiszen rengeteg olyan, árban nem kifejezett előny származik abból a stabilitásból, amelyet a természet nyújt.”
A számukra közösen alapított, a Új-Zélandon bejegyzett Conservation Amplified jótékonysági szervezet számára ez az utazás egyben kísérlet is volt: új módszereket kerestek arra, hogyan lehet az embereket bevonni a környezeti kérdésekbe.
„Mindig érdemes megnézni, mit csinálnak mások külföldön, vagy akár azt, mit tesznek a szomszédok” – mondja Callum. „Rengeteget tanulhatunk egymástól.”
És miután 3000 kilométeren át követték a Dunát a forrástól a Fekete-tengerig, Anna szerint egy üzenetet mindenképpen szeretnének, ha az emberek magukkal vinnének.
„A folyó létfontosságú éltető vonal. Ez friss víz. Rendkívül fontos, hogy megbecsüljük ezeket a helyeket, és ne tekintsük maguktól értetődőnek a létezésüket.”