Nepál minimálisan járult hozzá a globális felmelegedést okozó kibocsátásokhoz, mégis napjainkban a legsúlyosabb következményeket szenvedi el.
Mivel a halálos áldozatok száma már meghaladja az ezret, és még mindig ezrek vannak eltűntként nyilvántartva, a nepáli árvizek emberi tragédiája vitathatatlan. Egyes becslések szerint az újjáépítés költségei elérhetik az ország teljes gazdaságának akár a tizedét is.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Most a figyelem arra irányul, mi okozta a katasztrófát, és hogyan lehet megelőzni ekkora pusztítást, amikor az ilyen, „példátlan” események ismét bekövetkeznek, amire a tudósok szerint biztosan sor kerül.
Balendra Shah nepáli miniszterelnök az éghajlatváltozáshoz kötötte a katasztrófát, és úgy fogalmazott: „A raszuvai Bhote Koshi folyó árvize nem hétköznapi árvíz volt. A térség egyik legsúlyosabb katasztrófája volt, amelyet a Himalája vidékén lezúduló hó- és jégomlás váltott ki.”
A közösségi médiában közzétett bejegyzésében hozzátette: „Eljött az idő, hogy a nemzetközi közösség előtt határozottan felvessük az éghajlatváltozás következtében minket sújtó katasztrófák ügyét.”
Joggal feltételezhető, hogy a gazdag, iparosodott országokra utal, amelyek felelősek a szén-dioxid-kibocsátás döntő többségéért, ellentétben Nepállal, amely nagyrészt vidéki ország.
„Nepál egy olyan válság árát fizeti, amelyet nem ő idézett elő. Ez az a pillanat, amikor az országoknak nemcsak azt kell megérteniük, hogy az éghajlati hatások milyen mértékben boríthatják fel az életet, hanem azt is, hogy mennyire sürgősen kell a klímavédelmet a fejlesztéspolitika középpontjába állítaniuk” – hangsúlyozza Aarti Khosla, a Climate Trends kutatótanácsadó igazgatója.
Mi okozta a nepáli árvizet?
2026. augusztus 26-án hirtelen árvíz zúdult át Nepál Rasuwa körzetén, miután egy hatalmas jég- és sziklatömb vált le mintegy 5200 méteres magasságból, és körülbelül 1200 métert zuhant a völgybe.
Az interkormányzati szervezet, a Katmanduban működő International Centre for Integrated Mountain Development (ICIMOD) arra a következtetésre jutott, hogy az árvizet nagy valószínűséggel jég-szikla lavina váltotta ki, nem pedig egy gleccsertó kiáradása okozta árvizet.
Fontos emlékeztetni arra, hogy az úgynevezett attribúciós vizsgálatok hónapokig tartanak, a kutatók pedig még mindig a pontos eseménysort elemzik, és azt, hogy a hosszú távú változások, például a permafroszt leépülése és a sziklaoldalak instabilitása szerepet játszottak-e.
A katasztrófa középpontjában álló gleccser évtizedek óta visszahúzódik
Kiderült, hogy az összeomlott nepáli gleccser évtizedek óta visszahúzódott, akárcsak Európa számos gleccsere.
„Az összeomlott gleccser 1990 és 2020 között mintegy 450 métert húzódott vissza, ami feltehetően csökkentette azt a mechanikai támaszt, amelyet a gleccser az alatta lévő sziklaoldalnak nyújtott” – mondja Maria Shahgedanova professzor, a klímakutató, aki a hegyi gleccserekre gyakorolt éghajlati hatásokat vizsgálja az Egyesült Királyságban működő Readingi Egyetemen.
Évtizedek óta ismert, hogy az éghajlatváltozás világszerte olvadásra kényszeríti a gleccsereket, ami növeli az ilyen katasztrófák kockázatát. A tudósok szerint a Föld legmagasabb hegyvonulatának számító Himalája példátlan ütemben melegszik, és az átlagosnál gyorsabban veszít a jégállományából.
Nepál az elmúlt 30 évben csaknem harmadával veszített jégkészletéből, a gleccserek pedig 65 százalékkal gyorsabban olvadnak az utóbbi évtizedben, mint az azt megelőzőben – derül ki az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) adataiból.
„Az éghajlatváltozás okozta hőmérséklet-emelkedés szó szerint felolvasztja azt a ragasztót (permafroszt), amely összetartja a hegyeket” – mondja Kyoko Yokosuka, az UNDP nepáli állandó képviselője az Euronews Earthnek.
„Ahogy a hőmérséklet emelkedik és a gleccserek visszahúzódnak, azok a fagyott jégtakarók, amelyek stabilizálják a hegyoldalakat, fellazulnak, és pusztító földcsuszamlásokat és árvizeket indítanak el a folyók mentén, a völgyekben.”
Ez – magyarázza Yokosuka – „veszélyes láncreakciót indít el: a gleccserek felszínén kialakuló, kicsi, elszigetelt olvadékvizes tavacskák növekednek, összeolvadnak hatalmas tavakká, és óriási nyomást gyakorolnak a morénára” – vagyis arra a kő-, talaj- és üledékhalomra, amelyet a mozgó gleccser hagy maga után –, ami „pusztító gleccsertó-kiáradási árvizeket” válthat ki.
„Amikor ezek a gátak átszakadnak, a folyók alsó szakaszain élő emberek millióinak élete kerül azonnali veszélybe” – teszi hozzá.
Shahgedanova szerint a mostani katasztrófa jól mutatja, hogy a klímaváltozás által hajtott változások a krioszférában – a Föld jeges tartományaiban – miként alakítják át azokat a feltételeket, amelyek a magashegyi régiókban eleve fennálló veszélyeket még kockázatosabbá teszik az ott élők számára. „Az ilyen események nem előzhetők meg, de hatásuk csökkenthető rendszeres veszélyfelméréssel és monitoringgal” – mondja.
Segíthettek volna a korai riasztások Nepálban?
Bizonyos fokú vigaszt jelenthet az áldozatok hozzátartozóinak, hogy a szakértők szerint „nagyon nehéz” lett volna előre jelezni a katasztrófát. Azonban jobb felkészültséggel enyhíthetők lettek volna a következmények.
„Ez példátlan és váratlan katasztrófa volt. Egyszerűen nem volt észlelés, és nem állt rendelkezésre idő figyelmeztetés kiadására. Az esemény egy hirtelen kialakuló veszélyhelyzet volt, amelyet a hagyományos riasztórendszerek nem tudtak érzékelni” – magyarázza Farooq Azam, az ICIMOD vezető krioszféra-szakértője és beavatkozási menedzsere. „Az ilyen kő-jég lavinák esetében egy riasztórendszer kiépítése nagyon nehéz, mert a töréspontok helyét nehéz meghatározni: előfordulhat, hogy a kőzet vagy a gleccser alatt alakulnak ki, és nem láthatók műholdról vagy szabad szemmel.”
Mindazonáltal az UNDP szerint a gleccserek, a tóvízszintek és a morénagátak stabilitásának folyamatos, műholdas és szenzoros technológiákkal történő megfigyelése kulcsfontosságú a jövőbeli kockázatok felméréséhez.
„A kormányoknak olyan rendszerekre és koordinációs mechanizmusokra van szükségük, amelyekkel előre tudják jelezni a gyorsan változó kockázatokat” – teszi hozzá Yokosuka. „A folyók alsó szakaszain élő közösségeknek olyan riasztásokra van szükségük, amelyek alapján cselekedni tudnak – egyértelmű menekülési útvonalakra, kijelölt biztonságos területekre és rendszeres gyakorlatokra.”
Az európai országok úgy segíthetnek, hogy „technológiai megoldásokat – például a Alpokban alkalmazott precíz mérnöki módszereket és lavina-megelőzési technológiákat – közvetlenül a Himalájába visznek”, valamint növelik a kockázatmegelőzésre és a korai riasztórendszerekre fordított finanszírozást – mondja Yokosuka.
Mit kell tennie Nepálnak, hogy felkészültebb legyen a katasztrófákra?
Az ICIMOD szerint három azonnali feladat van, amelyekkel javítható a térség felkészültsége a felmelegedéssel összefüggő katasztrófákra. Először is egyértelmű földhasználati szabályokat kell alkotni arra, hogy mely területek mire használhatók, különösen a folyók, lejtők és hegyek közelében.
Másodszor fel kell mérni, hogy a környezet hogyan hathat az infrastruktúrára: még az építés előtt el kell végezni a környezeti hatásvizsgálatokat, és értékelni kell, hogy a környezeti feltételek az infrastruktúra teljes élettartama alatt miként befolyásolhatják azt.
Végül pedig vissza kell emelni a őslakos tudást a kockázattervezésbe. A múltban a közösségek gyakran magasabban fekvő területeken, távolabb a folyómedrektől éltek, míg az új fejlesztések egyre közelebb húzódtak a folyópartokhoz, sőt helyenként magára a mederre. Az őslakos tudásnak irányt kell mutatnia a mai katasztrófakockázati és területhasználati tervezésben – hangsúlyozza az ICIMOD.
Az UNDP szerint olyan beavatkozások is megfontolhatók, mint a nagy kockázatú tavak fizikai kezelése és a sérülékeny lejtők megerősítése, ezek azonban alapos vizsgálatot igényelnek.
„Ha ez a szívet tépő tragédia segít abban, hogy az országok felismerjék a közös megközelítés szükségességét – az alkalmazkodás és az ellenálló képesség erősítését, a korai riasztásokat és a határokon átnyúló monitoringot –, az már előrelépés lesz az emberiség számára abban a széttöredezett világrendben, amelyben ma élünk” – mondja Khosla.