A háború 1400. napjára a konfliktus súlypontja elmozdult. A harctér mellé felzárkózott – majd sokszor meg is előzte – a diplomácia és a finanszírozás frontja.
Még 168 nap, és az orosz–ukrán háború hosszabb lesz, mint az első világháború. Az orosz agresszió, amelyet 2022-ben sokan gyors lefolyásúnak hittek, mára a modern Európa egyik leghosszabb államközi háborúját robbantotta ki.
A harmadik év végére az az összkép alakult ki, hogy Ukrajna nem „győzött”, azaz nem tudta kiverni az országból az orosz hadsereget, de nem is vesztett, mert Oroszország is csak kisebb részletekben tudta elérni kitűzött céljait.
2025-ben a kezdeményezés hónapról hónapra ingadozott. A fronton inkább Moszkváé volt az előny, míg stratégiai, diplomáciai és gazdasági értelemben Kijev rendszeresen visszavette az irányítást.
Az év során a két vezető háborús fókusza látványosan eltért. Vlagyimir Putyin következetesen a katonai dimenziót helyezte előtérbe, új és modernizált stratégiai fegyverrendszereket mutatott be, felpörgette az orosz hadiipar „háborús üzemmódját”, és belső közönségének szánt üzeneteiben a katonai kitartást tette a legitimáció alapjává.
Az orosz vezető tudatosan háttérben maradt a globális közösségi médiában, és személyes nemzetközi jelenlétét is a jól kontrollált formátumokra korlátozta: elsősorban a BRICS-országok, valamint Kína, India és Irán vezetőivel találkozott, miközben távol maradt a nyugati politikai és médiaterektől.
Volodimir Zelenszkij ellenben olykor alig követhető diplomáciai offenzívát folytatott. Az év során több tucat nemzetközi fórumon jelent meg személyesen vagy videókapcsolatban, európai csúcstalálkozóktól kezdve (EU-, NATO, tagállamok) amerikai kongresszusi és kormányzati megbeszéléseken át, egészen a globális politikai és biztonságpolitikai konferenciákig. Zelenszkij 2025-ben reálisan legalább 500 órát tölthetett levegőben diplomáciai útjai során.
Kijev stratégiája 2025-ben fokozatosan arra épült, hogy a harctéri helyzetet nemzetközi politikai, pénzügyi és biztonsági döntéseken keresztül ellensúlyozza.
Zelenszkij kommunikációja 2025-re valós idejűvé vált. A közösségi médiát arra használta, hogy a harctéri eseményeket és a diplomáciai üzeneteket azonnal összekapcsolja, megelőzve a narratívák elcsúszását vagy elhalását.
Január - kivárás és stratégiai bénultság
Az év elején Washington gyakorlatilag kivonult az aktív kezdeményezésből. Joe Biden elnöksége a „béna kacsa” szakaszának végét járta, ezért Kijev és Moszkva láthatóan Trump érkezésére időzítette a következő stratégiai lépéseket.
Ekkor a háború már nem a gyors áttörésekről, hanem a kimerítésről szólt, és offenzívát egyik fél sem indított. A frontvonalakon az orosz nyomás volt a meghatározó, miközben Ukrajna egyre tudatosabban vitte át a konfliktust az orosz hátország gazdasági és energetikai sebezhetőségeire. Volodimir Zelenszkij ebben a hónapban egyértelműen fogalmazott: szerinte Ukrajna nem engedhet területet, mert azzal a saját államiságának alapját adná fel. A kijelentés jelezte, hogy Kijev 2025-ben nem a kompromisszum, hanem a kitartás stratégiájára készül fel.
Ezzel szemben egy nagyhatalmú moszkvai szereplő azt nyilatkozta, hogy reális esélyt lát Ukrajna szuverén államként való megszűnésére még ebben az évben. A kijelentés Nyikolaj Patrusev orosz elnöki főtanácsadótól származott, aki Vlagyimir Putyin legközvetlenebb bizalmasaként ismert.
Akadályozta a tisztábban látást, hogy Trump beiktatási beszédében a távlati célok között Ukrajna és Oroszország szóba sem került, míg a Mexikói-öböl átnevezése és főként Panama birtokba vétele sokkal inkább.
Február - Ukrajna rossz kezdése Trumppal
Februárban a diplomáciai térben érezhetően nőtt a feszültség. A nyugati politikai diskurzusban egyre nyíltabban jelentek meg azok a hangok, amelyek Ukrajnát a tárgyalások felé terelték. Donald Trump egy nyilatkozatában bírálta az ukrán vezetést, és azt sugallta, hogy Zelenszkij nem érti teljes mértékben az amerikai politikai realitásokat. Ez a megjegyzés nemcsak Kijevnek szólt, hanem az amerikai belpolitikai közönségnek is.
A washingtoni kapcsolatfelvétel látványosan rosszul indult. A Fehér Házban lezajlott egyeztetések során a Trump-környezet és az ukrán delegáció között feszült, időnként kifejezetten indulatos hangnem alakult ki, amelyről több forrás is „emelt hangú vitaként” számolt be. A találkozók nem a konkrét katonai vagy pénzügyi csomagokról szóltak, hanem arról az alapvető kérdésről, hogy Ukrajna mennyire hajlandó alkalmazkodni az új washingtoni politikai realitásokhoz.
Az amerikai türelmetlenséget az is magyarázta, hogy tíz nappal korábban Marco Rubio és Szergej Lavrov külügyminiszterek gyakorlatilag kézzelfogható eredmények nélkül zárták le az amerikai–orosz egyeztetéseket Rijádban. A találkozó nem hozott áttörést sem a harcok mérséklésében, sem a tárgyalási keretek érdemi tisztázásában. Washingtonban ekkor kezdett megerősödni a ma is tartó amerikai nézet, hogy a konfliktus befagyasztásához vagy lezárásához valamilyen formában engedményt kell tenni Moszkva felé, még ha ennek tartalma és ára ekkor még nem volt világos.
A februári „rossz kezdet” nem csak elszigetelt incidens volt, hanem szemléleti törés a korábbi amerikai megközelítéshez képest. A találkozó hónapokra meghatározta az amerikai–ukrán viszony hangulatát, és hozzájárult ahhoz, hogy Kijev 2025-ben fokozott súlyt helyezzen az európai diplomáciai és pénzügyi támaszokra.
Ennek egyik kezdeti jele volt, hogy Franciaország megkezdte a Mirage vadászgépek szállítását Ukrajnának, másodikként a NATO-tagok közül. Zelenszkij ekkor veti fel először, hogy az Európában zárolt orosz vagyonok forrásként szolgálhatnának a védekezési cél finanszírozására.
Március és április - Európa előlép, és főszerepet kap a háború menedzselésében, de ez törésvonalakat is teremtett
Márciusban Európa próbálta újraértelmezni saját szerepét. A londoni és brüsszeli egyeztetések azt mutatták, hogy az EU nem csupán finanszírozó, hanem stratégiai szereplő is kíván lenni. Keir Starmer brit miniszterelnök úgy fogalmazott, hogy Európának a saját biztonságát kell megerősítenie, mert az ukrajnai háború túlmutat Ukrajna határain.
Tavasszal nem születtek látványos katonai fordulatok, de a háttérben egyre komolyabb és kifinomultabb logisztikai és gazdasági alkalmazkodás zajlott. Uniós vezetők ekkor már nyíltan beszéltek arról, hogy a háború elhúzódása strukturális kihívásokat jelent az európai gazdaság számára is.
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke ekkor jelentette be a Rearm Europe Plan-t Európa újbóli felfegyverzésére, miszerint a következő négy évben a tagállamok akár 800 milliárd euróval növelhetnék a közös és a nemzeti védelmi kiadásokat. Von der Leyen mindezt azután mondta, hogy Donald Trump közölte: felfüggeszti Ukrajna katonai segélyezését.
Áprilistól vált igazán láthatóá, hogy Európában megerősödött az a politikai magatartás, amelyet „willing coalition-ként” (Tettrekészek) írtak le. Ez nem formális szövetség, hanem azoknak az államoknak az együttműködése, amelyek hajlandók az ukrajnai támogatást fenntartani, sőt növelni - Washington bizonytalanságától függetlenül is.
A csoportosulás nem intézmény lett, hanem politikai reflex - gyors egyeztetések, rugalmas pénzügyi megoldások és politikai fedés Ukrajna számára. Meghatározó szereplői azok az uniós kormányok, amelyek katonailag, pénzügyileg és politikailag is hajlandók a tartós elköteleződésre – mindenekelőtt Németország, Franciaország, Lengyelország és Olaszország. A Tettrekészek köre nem korlátozik az EU-ra, mert: az Egyesült Államok, Kanada, az Egyesült Királyság, Japán, Dél-Korea és Ausztrália révén Ukrajna támogatása globális dimenziót kapott.
Összességében egy tucat uniós és NATO-tag kormány sorolható ebbe a körbe, amely informális módon, de rendszeresen egyeztetett Ukrajna támogatásáról. Bár a csoportosulás nem az Unió formális része, gyakorlati értelemben érezhetően befolyásolta az EU Ukrajna-politikáját. A pénzügyi döntések, a garanciavállalások és a politikai üzenetek gyakran ebben a szűkebb körben kristályosodtak ki, mielőtt uniós szinten is elfogadható kompromisszummá alakultak.
A csoport súlyát jelzi, hogy a magban két európai nukleáris hatalom – Franciaország és az Egyesült Királyság – is jelen van, és a résztvevő kormányok együttese 30 ezer milliárd dollárnyi GDP-t képviselnek, azaz a világ éves termelésének egynegyedét.
Ugyanakkor elkezdett kialakulni a vonakodók tábora is, amely egy kevésbé szervezett és befolyásos, de politikailag jól körülhatárolható csoport. Őket Ukrajna támogatásának elutasítása, lassítása vagy feltételekhez kötése jellemzi. Ez a tábor nem alkotott koherens szövetséget, de rendszeresen képes volt fékezni vagy felpuhítani az uniós döntéseket.
Körükben Magyarország következetesen ellenezte az Ukrajnának nyújtott katonai támogatást, több alkalommal blokkolta vagy késleltette az uniós pénzügyi döntéseket, és álláspontját szuverenitási és békepárti érvekkel indokolta.
Szlovákia a kormányváltás után érezhetően visszafogta katonai szerepvállalását, és – retorikájában a háború „kifáradását” és a tárgyalásos rendezést hangsúlyozta. Legújabban az Andrej Babiš által vezetett új cseh kormány inkább a „vonakodókhoz” sorolható (Spanyolország, Görögország), amelyek - belpolitikai okokból - inkább a gazdasági és társadalmi terheket hangsúlyozzák. Ausztria a katonai semlegességre hivatkozva tartózkodott a fegyverszállításoktól.
Az ellenkezők és a vonakodók folyamatos fejtörést okoztak az Ukrajna-párti magnak, amely az év során egyre gyakrabban keresett olyan megoldásokat, amelyek az uniós jogi kereteken belül, de azok szigorú politikai értelmezését megkerülve tették lehetővé Kijev támogatásának folytatását. Ezek a konstrukciók csak az év végére, eseti jelleggel váltak működőképessé.
Május - komolyabban is felmerül az orosz vagyonok kérdése
A tavasz végée a háború súlypontja egyre látványosabban a finanszírozás hosszú távú fenntarthatóságára helyeződött át. A frontvonalakon nem történt döntő elmozdulás, miközben Európában és a transzatlanti térben egyre nyíltabban merült fel a kérdés: meddig és milyen forrásból tartható fenn Ukrajna katonai és állami működése.
Ebben a kontextusban vált hangsúlyossá Friedrich Merz német kancellár álláspontja, aki szerint az orosz befagyasztott vagyon felhasználása reális és politikailag védhető eszköz Ukrajna támogatására. A kijelentés nem elszigetelt vélemény volt, hanem illeszkedett abba a szélesebb európai gondolkodásba, amely ekkorra már nem átmeneti krízisként, hanem évekig elhúzódó konfliktusként kezelte az ukrajnai háborút.
Májusban párhuzamosan zajlottak az EU-szintű pénzügyi egyeztetések, a G7-országok technikai tárgyalásai és a nemzetközi pénzügyi intézményekkel folytatott konzultációk is. Ezek középpontjában nem új fegyvertípusok, hanem garanciák, hitelkonstrukciók és jogi megoldások álltak: hogyan lehet úgy mozgósítani az orosz állami vagyont, hogy az egyszerre szolgálja Ukrajna finanszírozását és megfeleljen a nyugati jogállami kereteknek.
A hónap üzenete így egyértelművé vált, mely szerint a Nyugat 2025 tavaszán már nem a következő csomagot, hanem a „következő éveket” tervezte. A háború fenntartása és Ukrajna működőképessége egyre inkább pénzügyi, jogi és intézményi kérdéssé vált – olyan döntéssé, amelyet nem a harctéren, hanem költségvetési és politikai fórumokon kellett meghozni.
Június – patthelyzet a fronton, izmosodó realizmus a diplomáciában
Júniusra világossá vált, hogy a háború nem tart a gyors lezárás felé, és egyik fél sem képes döntő katonai áttörésre. A frontvonalak mentén tovább folytatódtak a magas intenzitású, de korlátozott kiterjedésű harcok, különösen Kelet-Ukrajnában, ahol az orosz erők a korábbi hónapokhoz hasonlóan lassú, felőrlő nyomást tartottak fenn.
Ukrajna ezzel párhuzamosan fokozta a mélységi csapásokat. Több, Oroszország területén végrehajtott dróntámadás is jelezte, hogy Kijev továbbra sem hajlandó a háborút kizárólag saját területére korlátozni. Ezek az akciók katonailag mérsékelt, politikailag viszont jelentős hatást gyakoroltak, mivel az orosz hátország sérthetetlenségének illúzióját bontották meg.
Diplomáciai szinten június a realista hangvétel hónapja volt. Nyugati politikusok egyre nyíltabban beszéltek arról, hogy a háború nem kapitulációval, hanem csak tárgyalásokkal zárulhat – miközben egyik harcoló fél sem mutatott hajlandóságot az alapvető céljai feladására. A nyilatkozatok már nem a győzelem időpontjáról, hanem a konfliktus kezelhetőségéről szóltak.
Ezt a felismerést erősítette Donald Trump változó magatartása is, aki a G7 csúcs alkalmával elkerülte a Zelenszkijjel való találkozót, egyben sajnálkozott azon, hog Putyin nem kapott meghívást a kanadai eseményre.
Június ezért a „felismerés” hónapja lett, amikor a háború menedzselése elsődlegessé vált a megnyerése helyett. Ez a szemléletváltás készítette elő azt a nyári időszakot, amelyben a légvédelem, a finanszírozás és a diplomáciai garanciák fontosabbá váltak, mint bármilyen nagyszabású katonai művelet.
Júliusban a háború egyik kulcskérdése az lett, hogy mennyi időt tud nyerni Ukrajna
A nyugati támogatások ekkor már nem áttörést ígértek, hanem túlélést: a Patriot légvédelmi rendszerek körüli bejelentések és átcsoportosítások egyértelműen azt jelezték, hogy a cél a kritikus infrastruktúra és a nagyvárosok védelme, nem pedig egy nagyszabású ellentámadás előkészítése.
A fronton eközben folytatódott az orosz nyomás Kelet-Ukrajnában. Pokrovszk térsége különösen érzékennyé vált, és bár stratégiai értelemben nem döntő város, elvesztése újabb logisztikai és pszichológiai terhet rótt volna az ukrán védelemre. A harcok intenzitása jól mutatta, hogy Moszkva továbbra is a lassú felőrlés stratégiájában gondolkodik.
Diplomáciai értelemben július egyfajta „csendes hónap” volt, de ez megtévesztő. A háttérben ekkor zajlottak azok az egyeztetések, amelyek később a pénzügyi és biztonsági garanciák nyelvében jelentek meg. A háború tempóját nem a front, hanem a légvédelem fejlesztése és az idő tényezője határozta meg.
Az USA egyre erőteljesebben szorgalmazta, hogy Európa alkosson olyan forgatókönyveket is, amelyek nem csak az amerikai erőkre építenek, ahogy az az előző 76 év filozófiája volt.
Augusztus – garanciák keresése és az alaszkai illúzió
Augusztusban a nyugati diplomácia továbbra is a biztonsági garanciák nyelvén beszélt, ám a hónap legfontosabb eseménye az Egyesült Államok számára az alaszkai Trump–Putyin találkozó lett. A várakozásokhoz képest azonban a megbeszélés nem hozott áttörést, nem született megállapodás sem tűzszünetről, sem a háború politikai lezárásának kereteiről.
Az alaszkai egyeztetés különösen Donald Trump számára bizonyult kiábrándítónak. A találkozó világossá tette, hogy Moszkva nem hajlandó érdemi engedményekre a gesztusok vagy személyes diplomácia nyomán, és Putyin a katonai realitásokat továbbra is előnyösebb tárgyalási pozíciónak tekinti. Az a trumpi elképzelés, miszerint a konfliktus gyors, „üzleti logikájú” alkuval lezárható, augusztusra látványosan megingott, de azért nem szűnt meg.
Ez a felismerés finom, de érzékelhető korrekciót hozott az amerikai Ukrajna-politikában. Washingtonban az alaszkai tapasztalat után egyre inkább előtérbe került az a megközelítés, hogy Ukrajna támogatása nem pusztán eszköz, hanem tárgyalási nyomásgyakorlás Moszkvával szemben. A hangsúly nem a gyors megállapodás, hanem az alkupozíciók hosszabb távú alakítás felé kezdett eltolódni.
Augusztus fordulópont lett, nem azért, mert közelebb hozta a békét, hanem mert lezárta a gyors alku illúzióját, és Trump számára is egyértelművé tette, hogy az ukrajnai háború nem kezelhető kizárólag személyes diplomáciával. Ugyancsak világossá vált, hogy a Nyugat 2025-ben nem katonai fordulatban, hanem politikai és biztonsági keretekben gondolkodik.
Augusztus közepén a Fehér Házban Donald Trump egyszerre tárgyalt több meghatározó európai vezetővel – Emmanuel Macron francia elnökkel, Giorgia Meloni olasz miniszterelnökkel, Friedrich Merz német kancellárral és Keir Starmer brit miniszterelnökkel, ahol az ukrán elnök is jelen volt. A találkozó nem hivatalos uniós küldöttség formájában zajlott, mégis ritka pillanatát jelentette az európai politikai koordinációnak Washingtonban, közvetlenül az alaszkai Trump–Putyin egyeztetés után.
Eközben Ukrajna folytatta mélységi dróntámadásait orosz területen, különösen energetikai és logisztikai célpontok ellen. Ezek a csapások katonailag korlátozott, de stratégiailag jelentős üzenetet hordoztak: a háború költségei nem csak Ukrajnát terhelik.
Az orosz hátország elleni akciók augusztusban már nem kivételnek, hanem a háború állandó elemének számítottak. Ez a kettősség – nyugati politikai kivárás és ukrán aktív költségnövelés – jól mutatta, hogy a háború súlypontja tovább tolódott a stratégiai türelem irányába.
Szeptember – vissza a tél logikájához
Szeptemberben a háború fókusza ismét a tél logikája felé tolódott el. A frontvonalakon nem történt érdemi áttörés, ugyanakkor mindkét fél számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az előttük álló hónapok nem a katonai manőverezésről, hanem az állóképességről szólnak majd. Az orosz hadsereg folytatta a nyomásgyakorlást Kelet-Ukrajnában, miközben Ukrajna elsősorban a védelem stabilizálására és a kritikus infrastruktúra megóvására koncentrált.
Kijev szeptemberben különös hangsúlyt fektetett az energetikai és városi védelemre. A korábbi évek tapasztalatai alapján a döntéshozók abból indultak ki, hogy a tél nem elsősorban a fronton, hanem a hátországban jelent majd kihívást. Ennek megfelelően a nyugati támogatás hangsúlya is eltolódott - a fegyverszállítások mellett egyre nagyobb szerepet kaptak az energiaellátáshoz, javításokhoz és polgári védelemhez kapcsolódó eszközök.
Európában eközben szeptember a politikai kockázatkezelés hónapja lett, különös tekintettel arra, hogy hatalmas mértékben nőtt a hibrid háborús veszélyeztetések száma, amelyek már direkt európai célpontokat és infrastrukturális érintettek.
Az uniós kormányok számára egyre kényesebbé vált az Ukrajnának nyújtott támogatás belpolitikai ára, az infláció, az energiaköltségek, a társadalmi fáradtság és a közöny egyre erősebben jelent meg a közbeszédben. Az immár 39 tagúra bővült és Európán túlnőtt Tettrekészek, illetve a vonakodók közötti törésvonal nem mélyült tovább, de stabilizálódott – és ezzel együtt az is világossá vált, hogy a gyors döntések korszaka lezárult.
Diplomáciai értelemben szeptember inkább csendes előkészítésről, mint látványos kezdeményezésekről szólt. A nyugati fővárosokban a hangsúly azon volt, hogyan lehet a támogatást politikailag eladható formában fenntartani, és miként lehet elkerülni, hogy a tél Ukrajnában humanitárius vagy politikai összeomláshoz vezessen. A háború kezelése egyre inkább technikai, pénzügyi és kommunikációs kérdéssé vált.
Szeptember így nem hozott fordulatot, de megerősítette az év egyik alapmintáját: 2025-ben a háború sorsa nem egyetlen csatán, hanem azon múlott, hogy Ukrajna és támogatói képesek-e átvészelni a következő terhelési ciklust – katonailag, gazdaságilag és politikailag egyaránt.
Október – békebeszéd, mozdulatlan front
Októberre a háború olyan szakaszába lépett, ahol a békéről szóló beszéd egyre hangosabbá vált, miközben a frontvonalak alig mozdultak. A harcok nem szűntek meg, de mindkét fél elérte azt a pontot, ahol a további területi nyereség aránytalan veszteségekkel járt volna. A háború dinamikája az előrenyomulásról a menedzselésre váltott.
Európában viszont a szaporodó drónos incidensek és a hibrid-háborús esetek annyira megsokasodtak, hogy még a NATO 4. cikkelyének aktiválását is felvették ezekben a napokban.
A terepen Oroszország folytatta a kelet-ukrajnai nyomásgyakorlást, áttörés nélkül. Ukrajna ezzel párhuzamosan kulcspozíciók megtartására és az erők megőrzésére koncentrált. Októberben is folytatódtak a precíziós drón- és rakétacsapások, amelyek célja nem új területek elfoglalása, hanem az orosz logisztika, a légvédelem és a morál gyengítése volt.
Politikai értelemben októberben látványosan eltávolodott egymástól a retorika és a valóság. Nemzetközi fórumokon és nyilatkozatokban megszaporodtak a tárgyalásokról és a békéről szóló utalások, ezek azonban ritkán öltöttek konkrét formát. A diplomácia ebben az időszakban inkább szimbolikus, mint operatív jellegű volt.
Kijev számára október egyik fő kihívása a napirend ellenőrzése lett. Az ukrán vezetés igyekezett világossá tenni, hogy a tárgyalásokról szóló diskurzus nem válhat a korai engedmények eszközévé, és hogy bármilyen békefolyamatnak a harctéri realitásokból kell kiindulnia, nem a nyugati kifáradásból.
A gyakorlati és elvi kérdések ütközésének volt példája az amerikai magatartás a Tomahawk nagy hatósugarú cirkáló rakéta átengedésének kérdése Ukrajna számára, amit az USA előbb belengetett, majd visszavont.
Európában és az Egyesült Államokban ekkor már érezhetően megjelent az a szemlélet, amely Ukrajna támogatását kárminimalizálási kérdésként kezdte kezelni. Nyílt visszalépésről nem volt szó, de a hangsúly a háború fenntarthatóságára, nem pedig a győzelemre került.
Október így a szándékolt mozdulatlanság hónapja lett: a háború nem közeledett a lezáráshoz, de a róla való beszéd megváltozott. A béke nem közeli céllá, hanem távoli hivatkozási ponttá vált, azaz gyakran emlegetett, ritkán konkretizált fogalomként.
November – kifáradás és narratívaháború
A frontvonalakon nem történt döntő változás, és bár Ukrajna folytatta az egyre kifinomultabb dróncsapásokat, a a katonai helyzet befagyott.
Eközben mindkét fél – és a nemzetközi szereplők – saját közönségüknek próbálták megmagyarázni, miért érdemes vagy éppen elkerülhetetlen a háború folytatása.
Ukrajna számára november leginkább a kitartás kommunikációjáról szólt. A katonai realitások ismeretében Kijev arra törekedett, hogy fenntartsa a nemzetközi támogatást, és elhárítsa azokat a nyugati hangokat, amelyek a háború „befagyasztását” vagy gyors lezárását sürgették. A hangsúly nem a közelgő győzelmen, hanem az államiság megőrzésén és a további támogatás szükségességén volt.
Oroszország ezzel szemben novemberben tovább erősítette azt a narratívát, hogy az idő neki dolgozik. A hivatalos kommunikációban a háborút hosszú távú küzdelemként ábrázolták, amelyben Moszkva képes elviselni a gazdasági és katonai terheket. A harci események másodlagossá váltak a belpolitikai üzenetek mögött, amelyek a kitartást és a Nyugat „kifáradását” hangsúlyozták. Emellett az elnök új fegyverzetek bevezetésével igyekezett erősíteni a háborús politikához elengedhetetlen morált.
Nyugaton novemberben egyre nyilvánvalóbbá vált a háborús fáradtság politikai kockázata. Bár az Ukrajnának nyújtott támogatás formálisan nem csökkent, a belpolitikai viták – különösen Európában – erősödtek. A kérdés már nem az volt, hogy támogatni kell-e Ukrajnát, hanem az, hogy meddig és milyen áron.
November így a narratívaháború hónapja lett. A fegyverek tovább szóltak, a Pokrovszki csata is tetőfokához közeledett, de a döntő viadalok már sokkal inkább a közvéleményben, a parlamentekben és a médiában zajlottak. A háború kimenetelét egyre kevésbé a frontvonalak mozgása, és egyre inkább a politikai kitartás határozta meg.
December – béketervek és a háború finanszírozása
Az év végére világossá vált, hogy 2025 nem hoz már stratégiai fordulatot az ukrajnai háborúban, és a konfliktus új szakaszba lépett.
A figyelem végleg eltolódott a harctéri manőverezésről a béketervek, a finanszírozás és a politikai mozgástér kérdéseire. A felek egyre nyíltabban készültek arra, hogy a háború nem a gyors lezárás, hanem a hosszú távú menedzselés tárgya lesz. Az Ukrajnából továbbra is rendszeres érkező halálhírek, pusztítások és emberi szenvedések szinte axiómává váltak, hogy Putyin nem áll le, és a hírekben is sokkal kisebb súllyal szerepeltek, mint korábban.
Ukrajna és nyugati támogatói decemberben már nem elsősorban katonai áttörésben gondolkodtak, hanem abban, miként lehet politikailag és pénzügyileg fenntartható módon támogatni az ukrán államot, akár egy elhúzódó és alacsony intenzitású konfliktus körülményei között is. A különböző béketervek – amerikai, európai és ukrán változatok – megjelentek a nyilvánosságban, és közös vonásuk volt, hogy nem azonnali kompromisszumra, hanem a tárgyalási keretek kijelölésére törekedtek, ráadásul menet közben többször is változtak.
A kulcskérdés az lett, hogy Ukrajna hajlandó-e területi engedményeket tenni, és ha igen, hogyan garantálható Oroszország később terjeszkedési vágyának kivédése.
Az Európai Unió számára december a fő feladat a következő évekre elegendp támogatási pénz előteremtése lett. Immár teljes komolysággal merült fel az orosz befagyasztott állami és jegybanki vagyon hozamainak, illetve részben magának a tőkének a felhasználása Ukrajna támogatására. A vita nem csupán jogi, hanem politikai természetű volt: arról szólt, hogy Európa hajlandó-e precedenst teremteni egy hosszú háború finanszírozására.
Ezzel párhuzamosan felerősödtek azok az uniós kísérletek, amelyek a vonakodó kormányok megkerülésére irányultak. A döntéshozatal egy része informális csatornákra, többoldalú megállapodásokra és a pénzügyi konstrukciókra terelődött, amelyek lehetővé tették Ukrajna támogatását anélkül, hogy minden tagállam teljes politikai egyetértésére szükség lett volna.
Ezzel szinte az utolsó pillanatban tudott az Unió egy politikailag és jogilag egyaránt működőképes megoldást találni, kikerülve az akadályokat.
Így rajzolódott ki december végére 2025 tanulsága: Ukrajna nem veszítette el a háborút, Oroszország pedig nem nyerte meg. A fronton sokszor Moszkváé volt az előny, míg stratégiai, diplomáciai, gazdasági és kommunikációs értelemben Kijev és támogatói rendszeresen visszavették az irányítást.
Az év végére világossá vált, hogy a háború jövője nem egyetlen csatán vagy tárgyaláson dől el, hanem azon, hogy képes-e a Nyugat – és különösen Európa – hosszú távon megszervezni, finanszírozni és politikailag fenntartani Ukrajna támogatását. Idén nem született válasz erre, – de a 2026-os irány egyértelművé vált.