Vlagyimir Putyin nemrég újra megvillantotta az orosz haditechnika legrejtélyesebb fegyverét, a nukleáris hajtású Burevesztnyiket. A rakéta elvben korlátlan hatótávú és kijátszhatja a nyugati védelmet, a szakértők szerint viszont inkább politikai üzenet és hidegháborús szimbólum a „Viharmadár”.
A végtelen hatótáv ígérete, és vele szemben a „repülő Csernobil” valósága
A Moszkva által áttörésként bemutatott Burevesztnyik valójában nem új fejlesztés, hanem a hidegháború egyik korai koncepciójának feltámasztása. A kockázatos technológiai kísérletet most politikai üzenetként tálalja a Kreml.
A Burevesztnyik (Буревестник, vagyis Viharmadár) az orosz haditechnika egyik legkülönösebb projektje. A fegyver típusjele 9M730, NATO-kódneve Skyfall. A rakétát egy mini nukleáris reaktor hajtja, amely a Kreml állítása szerint korlátlan repülési időt biztosít. Az orosz katonai szlengben a rakétát csúfondárosan „Repülő Csernobilnak” (Летучий Чернобыль) nevezik.
Október végén Putyin és vezérkari főnöke, Valerij Geraszimov hadseregtábornok azt jelentették be, hogy a Burevesztnyik 8,700 mérföldet repült 15 óra alatt, ami az első sikeres, hosszú távú kísérletnek tűnik.
Viszont a Kreml nem jelölte meg az útvonalat, a célterületet, sem a starthelyet. A korábbi tesztek alapján feltételezhető, hogy a hordozó a Novaja Zemlja környéki arktikus kísérleti bázisról indulhatott (a Pankovo-lőtérről), majd lakatlan északi térség fölött repülhetett, és valószínűleg a tengerbe zuhant vagy önmegsemmisült.
Politikai szimbólum és stratégiai üzenet, de kevésbé reális katonai veszély?
A Kreml mostani bejelentése nemcsak technológiai demonstráció, hanem inkább politikai üzenet. Putyin a Geraszimovval tartott tájékoztatón kijelentette, hogy „sokan azt mondták, hogy ez a cél túl ambiciózus és nem megvalósítható a közeljövőben. Most azonban a döntő tesztet sikeresen teljesítettük.” Ez a méltatás szinte szó szerint azonos azzal, amit 7 éve egyszer már bejelentett az orosz elnök.
A rakéta egyelőre inkább a pszichológiai és diplomáciai elrettentés eszköze, mintsem egy ténylegesen hadrendbe állítható fegyver. Viszont a politikai elemzők szerint a Viharmadár képes lehet befolyásolni a tárgyalási dinamikát a jövőbeli béketárgyalásokon vagy fegyverzetkorlátozási egyezkedéseken, mert Moszkva azt üzeni vele, hogy bármilyen védelmi rendszerrel szemben képes „aszimmetrikus választ” adni.
Pavel Podvig, az ENSZ Leszerelési Kutatóintézetének kutatója szerint is a Burevesztnyik alapvetően politikai fegyver. Nem az a feltétlen célja, hogy hadrendbe állítsák, hanem hogy az orosz elnök tárgyalási pozíciót szerezzen vele.
Itt meg kell jegyezni, hogy a bejelentés ugyanabban a politikai szakaszban történt, amikor Donald Trump amerikai elnök meglebegtette a Tomahawk típusú cirkálórakéták esetleges átengedését Ukrajna számára, ami tovább fokozta a feszültséget Moszkvával.
A hidegháború árnyéka settenkedik vissza
Emlékezetesek a jelenlegi helyzet előképei a hidegháború záró szakaszából, amikor a nukleáris elrettentés újraéledt. A 80-as években a Szovjetunió európai hatótávolságú SS–20 Pionyír rakétákat telepített, amire az Egyesült Államok Pershing II ballisztikus rakétákkal és Tomahawk cirkálórakétákkal válaszolt az NSZK-ban. Mindkét blokk percek alatt indítható, nukleáris töltetű fegyvereket állított egymással szembe.
Ekkor hirdette meg Ronald Reagan az úgynevezett Stratégiai Védelmi Kezdeményezést (SDI - Strategic Defense Initiative, közkeletű nevén „Star Wars” program), amely a világűrbe telepített védelmi rendszerekkel próbálta volna semlegesíteni a szovjet rakétákat.
Moszkva a stratégiai egyensúly felborításának kísérleteként értékelte az amerikai kezdeményezést, és válaszul a rakétavédelmet kikerülő rendszerek fejlesztésébe kezdett. Ezek a programok azonban rendkívül összetett műszaki kihívásokkal, óriási költségekkel és hosszú fejlesztési ciklusokkal jártak, hozzájárulva a szovjet gazdaság és a katonai kapacitás túlterheléséhez.
Mihail Gorbacsov hatalomra kerülésekor már világos volt, hogy Moszkva nem képes lépést tartani az amerikai fegyverkezéssel, és ez döntő tényező lett a szovjet birodalom összeomlásához vezető keserves folyamatban.
Gorbacsov ritka politikai bátorsággal és józan belátással szakított elődei – Andropov és Csernyenko – katonai és biztonságpolitikai doktrínájával, felismerve, hogy a Szovjetunió fennmaradása nem a fegyverkezés fokozásán, hanem a konfrontáció mérséklésén és a nyugati világgal való párbeszéden múlik.
A tények diktálta megvilágosodásban jelentős szerepet játszott az afganisztáni háború kudarca (1979–1988), amelynek költségei – mintegy 50 milliárd dollár – gyakorlatilag elnyelték az orosz nemzeti jövedelem amúgy is minimális növekedését.
Mégis, ez a logika – vagyis a védelem kijátszásának kényszere – ma is felismerhető az orosz stratégiai gondolkodásban, amikor a Burevesztnyikhez hasonló fegyvereket a nyugati rakétavédelem ellenszerének állítják be.
A képességek
Technikailag maga a szerkezet önmagában még csak egy kísérleti légi-tengeri eszköz. Fegyverré akkor válik, ha robbanófejet szerelnek rá, ami orosz közlések szerint lehetséges, de nyilvánosan igazolt telepítésről nincs meggyőző bizonyíték. Elemzői konszenzus szerint ha a Burevesztnyiket tényleg hadrendbe állítják nukleáris fegyverként, akkor valószínűleg kisméretű (4-500 kilogram) taktikai töltetet kap.
A Burevesztnyik becsült hasznos terhelhetősége miatt műszakilag valószínű, hogy csak egyetlen nukleáris robbanófej hordozására alkalmas. Többfejes (MIRV) megoldás külön elosztó-irányító egységet igényelne, ami meghaladná a jármű teherbíró képességét.
Ugyanakkor megjegyzendő, hogy vélhetően Ukrajna sem fog MIRV-képességű rakétákat kapni, és saját technológiai-ipari adottságai mellett nem valószínű, hogy rövid–középtávon maga fejlesszen ki ilyen rendszereket.
A Burevesztnyik lassú, bonyolult és sebezhető
A rakéta a föld vagy a tengerfelszín közelében repülhet, a domborzatot követve, és manőverezve kikerülheti a radarokat és a rakétavédelmi rendszereket. Ezeket a fontos tényezőket hangsúlyozzák az orosz hivatalos források és a Kremlt támogató katonai bloggerek.
Viszont a független katonai szakértők és a nyugati sajtóban megszólaló elemzők egyáltalán nem így látják. A hivatalos győzelmi jelentés mögött reális kérdőjelek sorakoznak. A The Wall Street Journal által idézett szakértők – köztük William Alberque, a NATO korábbi fegyverzetellenőrzési igazgatója – arra emlékeztetnek, hogy rakéta szubszonikus, vagyis 500–800 mérföld/óra sebességgel halad, ami jóval lassúbb, mint a modern hiperszonikus fegyverek. Az ukrajnai konfliktusok azt mutatják, hogy az ilyen rakétákat a korszerű légvédelem könnyen beméri és lelövi.
Emellett a nukleáris meghajtás radioaktív lábnyomot hagy maga mögött. „Amint bekapcsolják a reaktort, tudni fogjuk, hogy hol van” – mondta Alberque. A rakéta inkább technológiai teljesítmény, mintsem hadászati áttörés, mondja a szakember.
Ami a Moszkva által hangoztatott rejtőző-lopakodó képességet illeti, ilyen adottságokkal nem csak a Burevesztnyik rendelkezik. Az amerikai Tomahawk és AGM-158 JASSM, a francia-brit SCALP/Storm Shadow mind alacsony radarkeresztmetszettel és terepkövető képességgel repülnek. Ugyanez jellemzi a német Taurus KEPD 350 modellt is.
Ezek olyan elfogás-védelmi rendszerekkel is bírnak, mint az elektronikai zavarás, hamis céljelek kibocsátása és szenzor-alapú önvédelmi intézkedések. Ugyanakkor nincs bizonyíték arra, hogy a Burevesztnyik is rendelkezne ilyen fejlett önvédelmi rendszerekkel.
A meghatározó orosz források 2018–2023 közötti közlései soha nem említettek elektronikai önvédelmet a Burevesztnyik jellemzői között. A hangsúly kizárólag a „korlátlan hatótávon” és a védelmi rendszereket megkerülő, alacsony repülési magasságon volt. Az elektronikai hadviseléshez szükséges berendezések (radarzavarók, hamis céljel-adók stb.) növelnék a rakéta tömegét ami a nukleáris hajtás ellenére is komoly problémát okozna egy fizikailag gyönge testben.
A Viharmadár ezért nem kínál forradalmi újdonságot, mert a lopakodás a modern cirkálórakéták természetes képessége, nem pedig kizárólagos orosz innováció.
Halálos kísérletek és kudarcok
A projekt története a korai sikertelenségekről szól. Putyin 2018-ban, az orosz parlament előtt tartott beszédében mutatta be először a Burevesztnyiket, egy látványos animáció kíséretében, amelyen a rakéta a Déli-sark felől közelíti meg az Egyesült Államokat.
Azonban a gyakorlatban a Burevesztnyik-tesztek sorozatos kudarcba fulladtak. Az amerikai hírszerzés szerint az első kísérletek során a rakéta egyszer sem repült 35 kilométernél messzebbre, és a leghosszabb repülés két percig tartott – idézte az akkori adatokat az Euronews.
2019 augusztusában, egy Fehér-tengeri robbanásban öt atomtudós és két matróz vesztette életét. A Moszkva melletti Szarovban, az orosz nukleáris kutatóközpontban tartott gyászszertartáson a Roszatom vezetői elismerték, hogy a baleset „az új fegyverrendszer fejlesztéséhez” kapcsolódott, ami a Burevesztnyikre utalt.
A tragédia után hónapokig emelkedett a háttérsugárzás a Fehér-tenger térségében. A norvég sugárzásfigyelő szolgálat adatai szerint a robbanás után kimutathatók voltak a reaktív izotópok, miközben Moszkva tagadta, hogy baleset történt volna.
A legújabb orosz közlés szerint a Nyugatnak nincs hasonló technológiája, és a teszt új fejezetet nyit a stratégiai egyensúlyban. Ez viszont csak annyiban igaz, hogy az Egyesült Államok az 1950-es években már kísérletezett hasonló projekttel (a SLAM - Supersonic Low Altitude Missile program során, de a sugárzási kockázatok és a technológiai nehézségek miatt leállították. Azaz az USA képes lenne hasonló fegyver kifejlesztésére, de racionális okokból letett róla.
A Szovjetunióban is csak a tervezőasztalon folytak hasonló kísérletek. A 2000-es évek elején, miután az Egyesült Államok kilépett az 1972-es ballisztikus rakétavédelmi egyezményből, Moszkva újraélesztette a fejlesztést.
Az orosz logika egyszerű: ha Washington olyan védelmet épít, amely képes lehet semlegesíteni az orosz megtorló csapást, akkor Oroszországnak olyan fegyvert kell létrehoznia, amely ellen nincs védelem. Ez azt jelenti, hogy az orosz stratégia számol azzal az eshetőséggel, hogy a Nyugat egyszer képes lehet „első csapásra”, ezért Moszkva olyan megtorló képességet akar fenntartani, amely garantálja a válaszcsapás sikerét, megőrizve ezzel a kölcsönös elrettentés logikáját (mutual deterrence).
Ugyanakkor hiba lenne lefitymálni is
A Burevesztnyik politikai és lélektani jelentősége nem elhanyagolható. A Kreml ezzel a teszttel demonstrálja technológiai függetlenségét, és a hazai politika terén is erősíti a „feltámadó szuperhatalom” narratíváját. A Nyugat ellen az újabb orosz bejelentés tárgyalási zsarolóeszköz, és így a Burevesztnyik is ott lesz a diplomáciai pakliban, amelyet éppen most kevernek a nagyhatalmak.
Katonai szempontból a rakéta nem fogja megváltoztatni a stratégiai egyensúlyt, mert túl lassú, túl szennyező és túl kockázatos. Arra viszont feltétlenül képes, hogy a félelem dimenzióját újra beemelje a nagyhatalmi játszmába, és éppen ez az orosz cél.
A nukleáris hajtómű felhasználása egyszerű elven alapul. A fedélzeti kisméretű reaktor hőenergiáját alakítják tolóerővé, a reaktor vagy közvetlenül melegíti a levegőt (azaz a levegő áthalad a hőcserélőn, és tágulva tolja a gázturbinát), vagy hőcserélőn keresztül hajt egy turbót, amely a levegőt vagy tüzelőanyagot préseli és váltja tolóerővé.
Indításhoz azonban a reaktor nem ad elég lökést. A kilövés első fázisát hagyományos rakéta- vagy booster-hajtóművek végzik, majd amikor a sebesség adott, a nukleáris egység átveszi a hajtást. A két hajtómű közötti váltás rendkívüli szinkronizálási pontosságot követel. Azért, mert a sebesség, a hőmérséklet és a nyomás apró eltérései is elégségesek ahhoz, hogy a rakéta elveszítse a stabilitását vagy megsemmisüljön.
A két hajtómű közötti váltás csak számítógépes valós idejű vezérléssel oldható meg, mivel a sebesség, a hőmérséklet és a légnyomás értékeit mikroszekundum pontossággal kell összehangolni. Az orosz haditechnika rendelkezik az ehhez szükséges digitális repülésirányító rendszerekkel, hiszen ilyeneket használnak a Szarmat és az Avangard típusú rakétákban is. Mégis, a Burevesztnyik bonyolultsága jóval meghaladja ezek megbízhatósági szintjét, és a korábbi kudarcok valószínűleg ebből a szinkronizálási nehézségből fakadtak.
Miért tűnik csábítónak a Burevesztnyik?
Elméletben „korlátlan” repülési időt biztosít, mert nem függ a hordozható üzemanyag mennyiségétől. Viszont a reaktor sugárzási nyomot hagy, ami már a földi előkészítésnél észlelhetővé teszi a rendszert. A reaktor tömege, hűtése, és a szükséges radiációs árnyékolás jelentősen növeli a komplexitást és az felderíthetőséget.
A sikerhez többfokozatú indítási sorozat, sok mechanikus illesztés és rendkívül pontos időzítés kell, és ez mind a hibalehetőségeket növeli. Emellett - baleset esetén - a radioaktív anyagok szétszóródása súlyos környezeti és humanitárius következményekkel járhat.
Az eszköz technikailag tehát létezik, de gyártása, üzemeltetése és bevethetősége jelentős műszaki, biztonsági és logisztikai akadályokba ütközik. Ezért is feltételezhető, hogy a nukleáris cirkálórakéta ma inkább csak kísérleti, és főként politikai demonstrációs értékkel bír.