A török elnök lehet, hogy beteg, de rendszere még nagyon erős.
HIRDETÉSA 19. század végén Törökországot 'Európa beteg emberének' nevezték. Manapság a vezetőjével kapcsolatban emlegetnek betegséget, de az ország sincs elég jó állapotban ahhoz, hogy elnöke minden nagyszabású tervét teljesíteni tudja. A politikai rendszer viszont még stabil.
Tényleg beteg a török elnök? És mennyire?
Kedvenc témája a nemzetközi sajtónak, hogy egy-egy jelentős politikai szereplő egészségi állapota felett aggódjanak, olykor okkal, máskor csak a pletykák (vagy reménykedések) szintjén. Ezt nem úszta meg Vlagyimir Putyin orosz elnök, Angela Merkel német kancellár, Joe Biden amerikai elnök, és a tekintélyes névsorhoz most csatlakozik Recep Tayyip Erdogan török államfő is (67).
Az elmúlt hónapokban olyan videósorozat került napvilágra, amelyben a török vezető nem nézett ki túl jól. Az egyik klipben például úgy tűnik, hogy az elnöknek felesége segítségére van szüksége a járáshoz, egy másikban pedig szinte csoszog az Anitkabirban (a modern Törökország alapítójának, Musztafa Kemal Atatürknek a mauzóleumában). Egy további videó beszédnehézségekről és koncentrálási zavarokról árulkodik.
Ugyanakkor október 10-én ezeknek szinte nyoma se látszott abban az elnöki beszédben, amiben a Nyugat nyomorúságát és hanyatlását festette fel hallgatói előtt, ami meglepő egy szövetséges részéről. Arról viszont egy szót sem ejtett, hogy az olajárak emelkedése a török gazdaságra mérte eddig az egyik legnagyobb csapást.
Előfordul, hogy a felvételeken gyengének tűnik, és ilyenkor pletykák kapnak szárnyra feledékenységről, légzési problémákról, zavartságról, hányásról, sőt egy defibrillátor beültetéséről is. Az ilyen 'értesülések' szerint megnövelték az elnök orvosi csapatának létszámát, csökkentették a találkozókat a sajtóval, és fájdalomcsillapítókkal készítik fel a nyilvános rendezvényekre.
Kemal Kılıçdaroğlu, a szociáldemokraták (CHP) vezére szerint Erdogannak orvosi felügyeletet kell kapnia az Alkotmány első négy cikkéről folytatott vita során. Ő nyilvánosan meg is kérdezi az elnöktől, hogy jól van-e, mert mostanában túl sokat ismételgeti önmagát.
A vita jelentősége sorsdöntő, mert egy centenáriumi alkotmánymódosítás fekszik az asztalon, aminek 2023-ig kellene elkészülnie, és felforgatná az 'Atatürki Törökország' jelenlegi jogalapjait. A kormánypárt viszont azt mondja, hogy az elnök egészségi állapota nemzetbiztonsági kérdés, és ilyesféle orvosi felügyelet szóba sem jöhet.
A jelen állás
A 84 milliós országban a fokozódó elégedetlenség fő oka a romló gazdasági teljesítmény, a hibásnak ítélt pénzügyi politika, a járványellenes intézkedésekkel kapcsolatos elégedetlenségek, az erdőtüzek és árvizek idején hozott erélytelen lépések, és egyre inkább a terebélyesedő tekintélyelvűség is.
A GDP-t illetően az aggályok alaposak, mert 2017 óta az ország nemzeti jövedelme 316 milliárd dollárral csökkent. Az infláció 13,6%-os és 2026-ig tartósan 10 fölött marad. A koronavírussal kapcsolatban viszont nem rossz az ország teljesítménye, mivel beoltottsága jelenleg 64,24% (54,8/9,4), ami közvetlenül az USA mögött áll. A török adat az összes oltást illetően valamivel jobb, mint a magyar, viszont a teljes beoltottságot tekintve ugyanannyival gyöngébb.
A tekintélyelvűséget (autokráciát) illetően a mérés nehéz, mert itt már hangulati és szemléleti elemek is szerepet játszanak. Az biztosra vehető, hogy a 2016-os zavaros puccskísérlet óta a legfelsőbb szinten elrendelt erőszakosságok és néha a hatalmi paranoia, kapkodás, cikkcakkok jelei látszanak. Ezek sokszor olyan konkrét esetekben robbannak elő, mint például az orosz nagykövet életét követelő nyilvános ankarai merénylet, vagy Dzsamál Hasogdzsi újságíró kegyetlen meggyilkolása Szaúd-Arábia isztambuli konzulátusán. Ilyenkor az elnök újra és újra a PKK nevű politikai csoportra és szíriai leágazásaira hárítja a felelősséget, és feljebb tekeri a határozottság hangját.
Nehezebben magyarázható az értelmiség és a másként gondolkodók elleni fellépés. Például az olyan ijesztő adatok, mint hogy jelenleg 460 PhD fokozatú diplomás ül török börtönökben, köztük hat nő. 2371 olyan fogvatartottról tudni, akik MA diplomával rendelkeznek. Ezzel az elnök gyakorlatilag foglyul ejtette a tudományos és akadémiai világot.
A menekültválság hatása évtizedes lesz
Nem enyhült az ország helyzete a nemzetközi migráció és az illegális bevándorlás kérdésében. 3,7 millió menekülttel vagy bevándorlóval Törökország továbbra is kimagaslóan a befogadók listájának élén áll (15%), kétszeres létszámmal, mint a mögötte következő Kolumbia, Pakisztán, Uganda és Németország.
Bár az elnök gyakran hivatkozik arra, hogy a menekültek ellenőrizhetetlen tömege a terrorfenyegetések melegágya, azt is el kell ismerni, hogy a jövevények jelentős része – főként a szírek – képesek beilleszkedni a török társadalomba és a gazdasági életbe, főként a kiskereskedelembe és a vendéglátásba. Ebben a történelmi, kulturális és életmódbeli gyökerek és hasonlatosságok is szerepet játszanak, hiszen alig 100 éve a mai Szíria még a török birodalom része volt. A menekültek szociális, egészségügyi ellátása és oktatása is javult 2014/15 óta, így az ő helyzetük még mindig jóval kedvezőbb és több kilátással kecsegtet, mint a régió más tranzitállamaiban.
A menekültválság az Európai Unió és Törökország viszonyának legkényesebb kérdése. Erdogan rendre nehezményezi a támogatások mértékét, és olykor az olyan nyílt zsarolástól sem riad vissza, hogy ráengedi a kontinensre a migrációt. Legutóbb az Afganisztánból menekülő szövetséges alkalmazottak befogadását tagadta meg, mondván, hogy az Unió nem várhatja el tőle a felelősség további növelését.
Máskor viszont azt hangsúlyozza, hogy minden tekintetben készen áll az együttműködésre. Ez a billegő és olykor érzelmi töltetű magatartás sok fejfájást okoz az Unió vezetőinek, és végtelen türelmet, óvatosságot és tapintatot igényel.
Az ilyen pillanatok gyakran hirtelen haragot és felháborodást váltanak ki, majd megegyezéssel zárulnak. Előbb elhangzik az egyik uniós nagykövet részéről, hogy „aki az ördöggel alszik, az a pokolban ébred”, majd másnap az Unió belenyúl a zsebébe, és fizet. Ezeket a viszályokat eddig jórészt a német kancellár rendezgette el, és nagy kérdés, hogy az új berlini vezetés képes lesz-e ezt a kifinomult menüettet tovább járni.
Példa erre az a válság, amit a Bundestag robbantott ki a menekültválság kellős közepén, amikor népirtásnak nevezte az Oszmán Birodalom gyilkosságait az első világháború idején az örmény lakossággal szemben, melyek egymillió emberéletet követeltek. Az Európának is létfontosságú német-török kapcsolatokat ezek után nem volt kis feladat felolvasztani a fagypontról. (Nem mellesleg hasonló megjegyzést tett Joe Biden amerikai elnök is, kiváltva ezzel Erdogan újabb haragját, és viszontválaszát, hogy miért nem 6 tagú az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó testülete...)
A jelen megállapodás szerint az Unió 6 milliárd eurót fizet Törökországnak a menekültek ellátásáért, és ezt meghaladóan további jelentős támogatásokat nyújt személyekre szólóan, vagy oktatási, egészségügyi, kisvállalkozói programok megsegítésére. Európa cserébe egy kis időre hátra dőlhet, és többet foglalkozhat saját belső problémáival.
HIRDETÉSErdogan lett az iszlám új bajnoka?
Európa (és a Nyugat) állandósult zavarodottságát fokozza, hogy miközben az elnök kegyetlenül üldözi és még külföldön is megöleti iszlamistának bélyegzett belső ellenzékét (az USA-ba menekült Fethullah Gülen hitszónok híveit), közben a szekuláris állam felszámolásán és saját vallási rendszerének kialakításán fáradozik. Senki nem látja világosan, hogy mi a végső célja ezzel, de a mozaikokat rakosgatva egy alkotmányos szultánság képe rajzolódik fel.
Ennek egyre több és több jele látszik, így az isztambuli Hagia Sophia székesegyház visszaállítása mecsetté, a Hamásszal ápolt folyamatos jó kapcsolatok, az Izrael és egyes arab államok (főként az Emirátusok) közti békeszerződések támadása, vagy a saját országában megkötött és a nőkkel szembeni erőszak elleni Isztambuli Egyezményből való kihátrálása. Az elnök még az ENSZ közgyűlését is Izrael-ellenes propaganda-pulpitusnak használja, és menetrendszerűen ismételgeti a zsidó állam apartheid jellegét, olykor az iráni imámok színvonalán.
A törekvés kiolvasható az elnök olyan nyilatkozataiból, melyekben az 1916-os brit-francia területfelosztás revízióját hangoztatja, ami szinte szó szerint egyezik az ISIS propagandájával. Ennek ellentmondani látszik, hogy Törökország kemény részt vállalt az Iszlám Állam felszámolásában, de ebben elsősorban a vetélytárstól való félelem és a térségben játszott főszerep megőrzése vezette.
Az áttekinthetetlen képbe olyan kis elemek is beleférnek, mint Elon Musk Tesla-vezér meggyanúsítása azzal, hogy amikor a Signal üzenőprogramot dicsérte, akkor a gülenistákat támogatta, mert ők is ezt az applikációt használják. Hasonló mozaikdarab, hogy a török kormány pénzügyi támogatásával és nyomásával Köln városa, a kereszténység egyik fellegvára beleegyezett abba, hogy az egyik helyi mecset müezzinje hangosbeszélőn szólítsa imára a híveket. Utóbbi eset annak a tartós folyamatnak a része, hogy Erdogan személyes szerepet játszik az iszlám európai fenntartásában és terjesztésében, főként Ausztriában és Németországban.
Törökország - a történelem egyik nagy túlélője
A Törökországot 'Európa beteg embereként' lefestő szólás eredetileg I. Miklós orosz cártól származott, aki az Ottomán Birodalom végét jósolta. A jövendölés végül nem lett tűpontos, mert Törökország fennmaradt – bár súlyosan megtépázva és megcsonkítva az első világháborús vereség nyomán. A cár birodalma viszont elpusztult.
HIRDETÉSA 20. század során az országot sokszor leírták, összeomlását vizionálták. Féltették, hogy Sztálin bekebelezi, vagy hogy nem fog tudni lépést tartani a NATO és a Nyugat igényeivel. Aggasztó volt, hogy a katonai hatalomátvételek szétzilálják a demokratikus alapokat. De ezek a jóslatok rendre elbuktak.
Most viszont széleskörű a nemzetközi megegyezés abban, hogy az elnök diktatórikus és vallási irányba forduló politikát épít (ellentéteként egykori önmagának is), és végső vágyaiban a birodalom visszaállításának víziója lebeg.
Lehetséges ez?
Természetesen ez a vágy az illúziók világába szorul, de hangoztatása és egyes lépések veszélyesek lehetnek a Közel-Kelet térségére, és gyökeresen forgatnák fel a globális egyensúlyt. Ha az 1914-es állapotot nézzük, akkor a birodalmi restauráció vágya érintené a mai Izraelt, Szíriát, Irakot, Libanont, Jordániát és a Vörös-tenger teljes keleti partvidékét, és megvalósítása sem békés, sem katonai eszközökkel nem lehetséges. Mégis, Erdogan beavatkozásai a szíriai és iraki konfliktusokba, Görögország ismétlődő provokálása, vagy a Kelet-Mediterrán energiatartalékaira benyújtott igénye erre a szándékra mutatnak.
Az elnök gyakran ad hangot revíziós nézeteinek, például az ország jelenlegi határait kijelölő Lausanne-i szerződés bírálatával és hivatkozik a határokon túli török kisebbségek védelmére. Az elnökkel baráti sajtó pedig olyan térképeket közöl, amelyek köszönő viszonyban sincsenek az érvényes békeszerződéssel.
Ha pedig a restaurációs vágy a valaha volt legnagyobb 'történelmi határra' vonatkozik, az mélyen érintené az európai kontinenst is, értve Bulgáriát, Görögországot, Romániát, Szerbiát, az egész Balkánt, Magyarországot, továbbá Afrika teljes északi peremét, Örményországot és elnyúlna egészen Iránig. Elképzelhető, hogy egy ilyen törekvés mekkora erejű nemzetközi frontot hozna létre Törökország elszigetelésére.
HIRDETÉSApróbb lépések viszont szinte naponta történnek, például egy Hamász delegáció megajándékozása török állampolgársággal és útlevéllel, a térségbeli amerikai jelenlét folyamatos bírálata, a kurdok elleni kísérlet, hogy megakadályozza őket a földjükön található gázkincs eladásában.
Az eszme hangoztatása jórészt belső felhasználásra szolgál, és alkalmas a hatalomkoncentrációs célok támogatására. Bár a szultanátus korlátozhatatlan hatalmat adna az állam vezetőjének az ország teljes vagyona, erőforrásai, hadserege, igazságszolgáltatása és szellemi élete felett, de nem teljesen népszerűtlen a lakosság körében. Az elnök rájátszik a törökök nemzeti büszkeségére, a történelmi és kulturális hagyományokra és rendre emlegeti a história nagy hőseit és diadalmas győzelmeit.
Példa erre Az Ottoman birodalom felemelkedése című káprázatos dokumentumdráma (Karga Seven Pictures, 2020, Emre Sahin rendezésében), ami Konstantinápoly 1453-as bevételéről és II. Mehmed szultán hadvezéri hősiességéről szól. A sorozat világsikert ért el, és például Németországban meghaladta a többi dokudráma nézettségét a Netflixen.
Látni kell, hogy a török birodalmi eszme nem teljesen elutasított az ország határain túl sem, például Bosznia-Hercegovinában, ahol nem csak türk népesség, de ötezer török állampolgár is él, és ahol Erdogan élvezi Bakir Izetbegović bosnyák vezető teljes támogatását.
Sajtóbirodalom is védi az elnököt
A felmérések szerint a politikai-katonai intézmények és a média egyre keményebb kézben tartása már nem feltétlenül elegendő a hatalom megőrzéséhez. Pedig az Erdogan körüli média-védőháló kifejlődése már vagy 20 éve megkezdődött.
HIRDETÉS1979-ben egy Aydın Dogan nevű fiatal üzletember felvásárolta a Milliyet című befolyásos napilapot és beolvasztotta gyarapodó holdingjába. Rá egy évvel újabb katonai puccs zajlott, ami főként a baloldalt célozta meg, de útjára engedett egy liberalizációs tervet is, ami a média további privatizációját támogatta. Ez kapóra jött Dogannak, aki nem volt újságíró, de nagyon szerette a beosztottjait, akik akár éjjel is bekopoghattak hozzá egy kis backgammonra vagy pletykálkodásra, és nagyon sokat tanult tőlük. No meg információkat is szerzett általuk, amiket politikai és üzleti kapcsolataiban bőséggel felhasznált.
Erdogan, az akkor még pályakezdő és jórészt politikus Dogant szemelte ki magának, mint médiatámogatót. Hamarosan Dogané lett a legnagyobb bulvárlap, a Hürriyet, és mellé még a liberális hangvételű Radikal is. A következő években a hadsereg olyan nyomást kezdett gyakorolni a sajtóra, ami előtt Dogan is meghajolt, de annyira azért nem, hogy teljesen száműzze lapjaiból a liberalizmust, így portfólióját a sokszínűség és a nézetek tarkabarka kavalkádja jellemezte. Erdogannak, aki akkor még liberális iszlamistának számított, ez nagyon megfelelt. Dogan lapjai politikacsinálók lettek, számon kérték a hatalmat, felemeltek és sújtottak, ami remek terep volt az igyekvő politikus számára.
Erdogan hamar megízlelhette a sajtó romboló erejét is, mert a katonai rendszer őt is bebörtönözte, noha akkor már Isztambul főpolgármestere volt. A vallási lapok ellene fordultak, kicsúfolták, és ezt nem felejtette el nekik. 2003-as miniszterelnökké előlépése után neki is látott a vele baráti média megerősítésének.
Háromszoros miniszterelnöksége első éveiben Erdogan még kereste az újságírók kegyeit, főként a liberálisokét, mert azok egyetértettek üzletpárti, az emberi jogokat támogató és általában Nyugat-barát retorikájával. Támogatták, hogy vegye igénybe a Nemzetközi Valutaalap stabilizációs programját, és kezdjen tárgyalásokat az Európai Unióval. Ehhez még Kosztasz Karamanlisz görög miniszterelnök ajánlólevelét is megszerezték, ami korábban képtelenség lett volna. Ezekben az években a Dogan-lapok újságírói jobban szenvedtek a hadsereg és a titkosrendőrség alkalmi zaklatásaitól, mint magától az elnöktől.
A 2016-os puccs után viszont az utolsó idilli kép is szertefoszlott. A fergeteges tisztogatás a török médiát sem kerülte el. A kormány 131 kiadót, tévéket, rádiócsatornákat, újságokat, hírügynökségeket záratott be, köztük még három gyerekcsatornát is.
HIRDETÉSEzt követte 2017-ben az a népszavazás, ami az elnöki és kormányfői posztot összevonta, és felruházta az államfőt a parlament feloszlatásának jogával. Az új elnöki rendszer a gyakorlatban szinte teljhatalmat jelent a sajtó felett is. Az elnöknek most már nem támogatókra, hanem kiszolgálókra van szüksége. Akinek ez nem felel meg, annak irány a börtön vagy a munkanélküliség.
Mi és ki jöhet ezután?
Visszatérve a találgatások birodalmába, megkerülhetetlen a kérdés, hogy ki lehetne az ország vezetője egy Erdogan nélküli vagy utáni világban. Az alkotmány szerint Fuat Oktay alelnök lenne az, aki vinné az államügyeket a következő választásig, amennyiben Erdogan addig kiesne a sorból. Ezt mindenki tudomásul is venné, és az ellenzék inkább a kormánypárt szétszakítására törekedne, hogy könnyebben áthatoljon a pajzson.
2019 óta a Törökországot figyelő szakértők, újságírók és közvéleménykutatók már a mindent eldöntő 2023-as választásokra figyelnek. Ennek oka az, hogy a kormányzó Igazságosság és Fejlődés Pártja (AKP) megalázó vereséget szenvedett a legnagyobb városokban és a fővárosban is a polgármester-választásokon, és ezzel erős és új szereplők jelentek meg.
Törökország egyik vezető társadalomkutató intézete arra jutott, hogy a 2023-as általános választásokon a kormányzó AK párt meg fog bukni. Ezt a megkérdezettek 54,7%-a gondolja így. Ez az intézet már 2020 elején jelezte, hogy a törökök többsége elégedetlen az elnök teljesítményével. Most arra figyelmeztet, hogy a fiatal választók (18-40) közel fele bizonytalannak számít, és ez a korcsoport korábban még inkább a kormányoldal támogatója volt. A bizonytalanságot fokozza, hogy a kormányoldal hívei között létezik félelem attól, hogy egy győztes ellenzék dühe esetleg rájuk is kiterjed.
Az AK Párt a szavazatok 43 százalékát szerezte meg a 2018-as választásokon, de egy év eleji összesített felmérés szerint Erdogan politikai bázisa azóta folyamatosan csökkent.
HIRDETÉSLeváltó személyként leginkább Ekrem Imamoglut emlegetik, aki kétszer is elnyerte az isztambuli polgármesteri széket. Első győzelmét érvénytelenítették, de ezzel inkább jót tettek neki, mert a türelmetlen lakosság másodszorra már közel egymilliós többséghez juttatta. A másik esélyes ankarai kollégája, Mansur Yavas, aki kiválóan kezelte a fővárosban a koronavírusjárvány miatti válságot, és jelenleg 73%-os támogatottságot élvez. Harmadik szereplő, vagy inkább elnökcsináló lehet Meral Aksener, a Jó Párt (IYI) elnöknője, aki volt már a nemzetgyűlés alelnöke és belügyminiszter is, és híre szerint olyan kemény, mint a koporsószög.
Vannak tehát valamelyikük győzelmére mutató jelek, bár esélyeik csökkennek, ha egymás ellen indulnak, de frontba tömörülve jók a kilátásaik. 2023-ban egy olyan rendszer várja őket, melyet Erdogan 20 éven át épített, előbb miniszterelnökként, majd államfőként. A választások tisztasága ezért némileg kétséges. A fő akadály mégis inkább az, hogy eme 20 év alatt az AKP belső köreihez tartozó személyek és érdekcsoportok rendkívüli mértében megerősödtek, és nem feltétlen érdekük az 'atatürki visszafordulás' és a demokratikus kontroll helyreállítása.
Egyáltalán nem kizárható, sőt erősen valószínű, hogy a poszt-Erdogan korszakban egy katonailag beágyazott, erőskezű és kellően közismert személyt keresnek, aki még szükségállapot bevezetése árán is képes a hatalmat megtartani. Erre Hulusi Akar védelmi miniszter, korábbi vezérkari főnök a legesélyesebb. Emlegetik még a hírszerzés vezetőjét, de ő ismeretlen arc a közvélemény előtt, a belügyminiszert pedig eláztatta egy Sedat Peker nevű maffiavezér, aki azt terjesztette el róla egy videósorozatban, hogy korrupt és szervezett bűnözéssel működik együtt.
Törökország nem kezelhető a nyugati demokráciák szabványai szerint, mert a katonaság szerepe a politikában időről-időre megjelenik, mint ahogy Dél-Koreában vagy Latin-Amerika több államában is többször megtörtént. Ezek nem feltétlenül visszalépések, hanem olykor korrekciós szerepet játszanak, lenyesegetik az elit vadhajtásait, eldózerolják a pártok konfliktusait, majd annak elvégzése után – olykor vonakodva – visszaadják a kormányzást a civil erőknek. Hasonló folyamat zajlott Chilében is, 1973-at követően.
A puccs után a nép nem kívánta a vezérkar tartós berendezkedését a hatalomban, de Akar tábornok ettől függetlenül megőrizte a kapacitásait, hogy adott esetben betöltse a vezető szerepkörét. Jelenleg ő számít 'erős embernek'.
HIRDETÉS
A puccs óta eltelt időben a miniszter volt a felelős azért, hogy a tisztikar kétharmadát, több száz tábornokot és még több csapatparancsnokot lefokozzanak, áthelyezzenek vagy leszereljenek, rosszabb esetben bebörtönözzenek. Jelen állás szerint a hadsereg karrierpozíciói kizárólag Erdogantól és Akartól függenek, és ha az elnök cselekvőképtelen vagy meghal, akkor a miniszter döntő pozícióba kerül.
Helyzetét erősíti, hogy Washingtonban úgy tekintenek rá, mint pragmatikus személyre, akivel lehet tárgyalni és meg lehet vele egyezni. Mi több, őt látják garanciának arra, hogy az USA fenn tudja tartani befolyását a mediterrán övezetben. Ez még az 1980-as 'Carter-doktrína' tovább élése, amely szerint az USA garantálja szövetségesei biztonságát a Földközi-tenger és Nyugat-Ázsia régiójában, és ezt a vállalását eddig be is tartotta.
Annak ellenére, hogy – nem is titkoltan – a miniszter egy erősen nacionalista, Nyugat-ellenes érzületű katonai csoport képviselője. Ez a társaság távolította el a vezérkar háza tájáról azokat a tiszteket, akik a NATO parancsnoki láncában vezető szerepet játszottak török részről, vagy akik túl sok időt töltöttek el Európában vagy az USA-ban. Közülük sokakat megvádoltak a Gülennel való összejátszásban, ami legfeljebb csak részben lehetett igaz.
Akar tábornok irányította tavaly azokat az akciókat, melyek szembe fordították Ankarát saját NATO-szövetségeseivel, főként Görögországgal és Franciaországgal. Szerepe van az Oroszországgal való fegyvervásárlási kokettálásban (főként az S-400 légvédelmi rakétarendszer beszerzésében), ami azért is zavarba ejtő magatartás, mert Erdogan épp most készül arra, hogy egy 6 milliárd dolláros fegyverüzletre beszélje rá Joe Biden amerikai elnököt a G20-ak közelgő csúcstalálkozóján Rómában, október végén.
Az USA is látja, hogy a szíriai polgárháború kicsúcsosodásával Törökország befolyásos játékos lett a Közel-Közép Keleten, beavatkozott Szíriában, Líbiában, a kurdok uralta területeken és az örmény-azeri konfliktusban is. Létszámát tekintve hadserege nem tartozik a legnagyobbak közé, de összesített ütőerejét mérve a 7. helyezett a világranglistán. Az ország fegyverkezési étvágya és az új technikák iránti érdeklődése szembe ötlőn növekedett.
HIRDETÉSA török hadiipar folyamatos növekedésben van, és tavaly augusztusban az elnök már arról számolhatott be, hogy a Rokestan nevű nagyvállalat megkezdi a hibrid meghajtású föld-föld rakéták gyártását. Fejlesztik a drón-technológiát (Bayraktar UAV), amit már be is vetnek iraki és szíriai kurd célpontok ellen. Előre léptek a saját gyártású GPS célkövető lövedékek és a minifegyverek terén is. Az elnök óhaja az, hogy ne vásároljanak többé olyan fegyvert, ami odahaza is kifejleszthető. Az új eszközökből már exportra is futná, egyelőre Ukrajna és Tunézia érdeklődnek.
Az USA némi nyugtalansággal figyeli Törökország fegyverkezését, lévén hogy – Izrael kivételével – nem ad el magas szintű haditechnikát a Közel-Keleten, és ebbe a piaci résbe Törökország (és Irán) behatolhat. 2016-ban a Szenátus megtiltotta az F35-ös ötödik generációs lopakodó vadászgépek további eladását Törökországnak, lefékezve ezzel légierejének fejlesztését és újabb 116 gép megvásárlását. Utóbbi azért is kínos ügy, mert a számla egy részét Ankara már kifizette. Erdogan legutóbbi közlése szerint viszont hamarosan meg fogják kapni a kontingenst.
Az Isztambul csatornára még lesz ideje
Bárhogy is alakul Erdogan elnök élete és politikai sorsa, egyik nagy álmának, az Isztambul csatornának a megkezdését megérte idén júniusban. Kétségtelen tény, hogy a világ egyik legfontosabb hajózási útvonalának, a Boszporusznak a terheltsége már tűrhetetlen méretű és a világváros életét súlyosan nehezíti (évi 45 ezer hajó áthaladásával). A vele párhuzamosan tervezett csatorna viszont nagyon súlyos környezeti aggályokat vet fel és költségei is gigantikusak, 18-20 milliárd dolláros végszámla várható.
De az elnök legalább elmondhatja, hogy – saját szavai szerint –'őrült terve' elindult a megvalósulás felé.