Ez a tartalom nem elérhető az ön régiójában

Afganisztán lebénítja Amerikát a nagyvilágban? - Joe Biden első féléve (2. rész)

Access to the comments Kommentek
Írta: Székely Ferenc
Az amerikai külpolitika alapja még mindig a katonai erőfölény, de ez már nem lesz elég
Az amerikai külpolitika alapja még mindig a katonai erőfölény, de ez már nem lesz elég   -   Szerzői jogok  Bryan van der Beek/AP

Joe Biden első elnöki félévea belügyekkel ellentétbennem hozott jelentős lépéseket a külpolitika terén. A Kínára való fókuszálás változatlan, a világ más ügyeiben pedig még nem láthatók kidolgozott új tervek. Az amerikai külpolitika jórészt Donald Trump örökségére támaszkodik, főként Kínával és a migrációval kapcsolatban. Több területen visszalépés vagy ácsorgás mutatkozik (Közel-Kelet), és veszteségekkel is számolni kell (Irán).

A Biden-doktrínára várva

Egy ilyen várakozás egyelőre kilátástalannak látszik, bár van rá kísérlet, de ez inkább bakancslistának tűnik. A migráció kérdése összeért a klímaváltozással, a nemzetközi terrorizmus egybe forrt a kábítószer- és fegyvercsempészettel, és maga a hadiipar is inkább tudományos-fejlesztési kérdés lett, mintsem kizárólag ipari kapacitások függvénye. Csak példaként: a felderítő vagy csapásmérő drónokhoz való hozzáférés már kisebb erők számára is lehetséges, lásd a jemeni hútikat vagy immár az afgán tálibokat. Ezek olyan új elemek, amik mélyebben kidolgozott válaszokra várnak.

A hagyományos diplomácia és katonapolitika eszköztárát gyöngíti a korrupció immár nemzetközi intézményrendszere, amit ma már önálló iparágnak és a világpolitikát befolyásoló tényezőnek nevezhetünk. Ebben a mélyen konspirált világban olyan döntések születnek, amelyek kihatnak a globális folyamatokra, de nem kalkulálhatók előre. Az afganisztáni válság is ennek iskolapéldája. Aligha sorolható a véletlenek közé, hogy az afgán elnök az összeomlás pillanataiban több tonna készpénzzel szökött meg - egy olyan országba, amely a korrupciós rangsor élvonalában tanyázik, és a tálib sikerhadjárat mögött a drogkereskedő nagyurak is meglapulnak.

Hasonló folyamat zajlik az USA déli szomszédságában, ahol a legmagasabb szintű korrupció, a szervezett bűnözés és a terroreszközöket alkalmazó kartellháború összefonódása közvetlenül kihat a menekültválságra, lehetetlenné téve annak gyors megoldását. Több más országban is a politikai megoldások szinte egyetlen eszköze a kormányzat vagy a vezetők lefizetése maradt.

Egyre több a középszintű szereplő

A világhatalmaknak (USA, Szovjetunió-Oroszország, Kína) 25-30 évvel ezelőtt kevésbé kellett törődniük olyan tényezőkkel, mint Irán, Törökország, Pakisztán, Észak-Korea, Izrael vagy akár még Katar is. Mára ezek a kormányok képesek váratlan lépésekre a világ színpadán. Példa erre Törökország önálló akciózása Szíriában, a Kaukázusban és Líbiában, vagy Irán közvetlen részvétele több országot is érintő konfliktusokban. Említhetjük Etiópia egyoldalú törekvését a Nílus vízhozamának korlátozására, ami legalább százmillió ember életét közvetlenül befolyásolná.

Az egyoldalú (unilaterális) döntések lehetősége szűkül, viszont nem épülnek ki új egyeztető keretek, amiket a résztvevők be is tartanak és a megállapodások kikényszeríthetők. Ilyen volt az Afganisztán további sorsáról rendelkező Dohai szerződés, vagy az Iránnal megkötött nukleáris egyezség, majd a most hozzá kapcsolt bécsi 'bábszínház'. Egyoldalú döntésekhez már Donald Trump elnök is csak alkalmanként nyúlt, például a Szíriára mért korlátozott csapásokkal.

Gyakran nem is könnyű kívülről és katonai eszközökkel kezelni olyan jelenségeket, mint például a Hezbollah nemrég leleplezett alagútrendszere, ami kiterjedtségében és korszerűségében messze meghaladja a gázai hálózatot is, és amivel a 2006-os második libanoni háború óta szisztematikusan kötötték össze az ország stratégiai körzeteit.

Ugyanez igaz a jemeni válságra is, amitől az USA óvatosan távol marad, miként nem volt sok szava a mianmari katonai puccsal vagy Líbiával kapcsolatban sem.

Az összkép azt mutatja, hogy jelen állapotában az USA nem irányítója a nemzetközi folyamatoknak, és ez az állapot Afganisztán után tartósodhat. Ez megköveteli az új külpolitikai doktrína mielőbbi kialakítását, amihez viszont meg kell szerezni az amerikai Kongresszus és a közvélemény támogatását is. Mert ha nem, akkor az elnök magányossága nem csak a világban, de odahaza is növekedni fog.

Susan Walsh/AP
Az elnöki hatalom sem korlátlanSusan Walsh/AP

Biden, a galambhéja

Theodore Roosevelt egykori elnök mondása szerint lehet tárgyalni, de azért legyen kéznél egy furkósbot is. A 2. világháború óta eltelt idők azt mutatják, hogy a republikánusok általában harciasabbak a külvilágban és merészebben nyúlnak katonai eszközökhöz mint a demokraták, akik inkább az ország belső ügyeire érzékenyek (szociális biztonság, egészségügy, oktatás, faji kérdések).

Politikai ízlés kérdése, hogy ki-ki melyik főirányt látja helyesnek. A valóság az, hogy egyik módszer sem volt maradéktalanul sikeres vagy időtálló. Jelen állás szerint szinte csak a szovjet-orosz/amerikai nukleáris védelmi és kapacitás-egyezmények azok, melyek állják a próbát. Katasztrófaállapot nincs, mert szerencsére ezek a megállapodások és a rájuk épített rendszerek ma még gondoskodnak a világ alapbiztonságáról, értve ezalatt a globális nukleáris konfliktus elkerülhetőségét. Addig, ameddig.

Biden külpolitikai szemlélete annyiban 'galamb', hogy a konfliktusokat szeretné eszmei (ideológiai) és gazdasági keretek közt tartani, kiemelve a szabadság, az emberi jogok és a demokratikus rendszerek fontosságát. Erről gyakran beszél, de tudomásul kell vennie, hogy az USA vagy akár a NATO ezt a demokráciavédelmi szerepet egyedül már nem vállalhatja. Ezért az afganisztáni fiaskó a lehető legrosszabb időszakban következett be, mert a katonai mítosz megrendült.

Biden víziója szerint a világ fejlettebb demokráciáit egységbe lehetne tömöríteni, ami majd közösen lép fel az autoriter rendszerekkel szemben, de kétséges, hogy tud-e ehhez elegendő szövetségi támogatást kovácsolni. Az európai hatalmak – valamint Kanada, Ausztrália, Dél-Korea, Brazília, Japán – szeretnék a saját megoldásaikat és érdekeiket is képviselni, és törekvéseik nem feltétlenül esnek egybe az amerikai szempontokkal.

Az Oroszországra és Kínára kivetett amerikai szankciók és korlátozások a szövetségeseknek is okoztak károkat, és ez az ellentét Biden alatt is fennáll. A döntő kérdés az lesz, hogy a demokratikus igényeiben makacsnak ismert amerikai elnök visszakapcsol-e a Trump-féle szankciós politikából, és milyen mértékben.

Iskolapélda az Északi Áramlat-2 gázvezetékkel kapcsolatos amerikai magatartás, amit Németország láthatóan nem hajlandó tudomásul venni. Ez még Donald Trump idejéből datálódik, és nincs jele annak, hogy Joe Biden engedne az ügyben. A Kongresszus szinte egyöntetűen nyomja őt a protekcionalista irányba, miközben Európában inkább a szabadkereskedelmi megállapodások a népszerűek.

A demokrácia még mindig vezető, de inflálódó valuta

Az ellentmondások még szélesebben látszanak, amikor Kínával, Iránnal, Törökországgal, a Fülöp-szigetekkel, de akár Észak-Koreával kapcsolatban kerülnek elő. Egyre több kormányt mozgat a nemzeti önérdek és a saját versenyképesség megóvása, mintsem az eszmei értékek, amik a 20. század végéig még uralták a politikai stratégiákat (példa erre a két Öbölháború).

A változás legfőbb oka Kína dinamikus kiemelkedése, főként Hszi Csin-ping elnöksége és új programjai óta. Az európai szövetségesek számára a kínai kapcsolatok dinamikus alkalmazkodást követelnek, hacsak nem akarnak a két világhatalom malomkövei közé szorulni. Ha a világ újra 'blokkosodik', mint a hidegháború idején ('demokrácia kontra elnyomás'), akkor a szabad mozgás és alkalmazkodás lehetőségei leszűkülnek.

Például a Kínával folytatott kereskedelmi egyezkedések során nem szabják feltételül az ujgur-kérdést vagy az emberi jogokat, hanem ezt átengedik a médiának és a különféle civil szervezeteknek. Nyilatkozatok, elítélő szavak és aggodalmas üzenetek elhangzanak, de nem ezek ütik rá a pecsétet a megállapodásokra.

A történelem emlékeztet és figyelmeztet

1945 óta az amerikai kormányzatok többször is melléfogtak egyes rezsimek, szervezetek vagy személyek támogatásával, akikről úgy gondolták, hogy stabil partnerek lesznek, és tiszteletben fogják tartani az USA politikai és eszmei elvárásait. Ehhez olykor elég volt egy jól helyezkedő személy ígérgetése, és annak elhitetése, hogy „ő a mi emberünk”. A lista hosszú, beleértve a kubai beavatkozási kísérletet, a nicaraguai kontrák támogatását, az afganisztáni mudzsahedinek felkarolását a szovjetek ellen, Jonas Savimbi angolai UNITA gerillavezér pátyolgatását vagy az 'Arab Tavasz' során szinte bingó-szerűen hajigált téteket.

A sorból kiemelkedik az iráni Sah rendszerébe szinte utolsó percig vetett hit, ami végül a mai afganisztánihoz hasonló helyzetet teremtett. Érdemes emlékezni a szíriai Asszád-rezsim ellen szervezett áttekinthetetlen és zavaros iszlamista szövetségre az Obama-kormány idején, amire 500 milliárd dollárt szórt el az amerikai Kongresszus, bármilyen látható eredmény nélkül.

A politikai koncepciót és távlati tervezést mellőző eset volt az iraki megszállás, amit mindmáig nem követett a rendszer stabilizálása, sőt újabb terrorista kockázatokat hívott életre. A jelenlegi afgán válságot megalapozó Dohai megállapodás is arra a feltételezésre épült, hogy Gháni elnök rendszere alkalmas az ország stabilizálására és a tálibokkal való egyezkedésre, de ez remény is az illúziók világába fog bevonulni.

Van repedés a pajzson?

A kivonulás bejelentésekor (tehát mintegy másfél éve), de később sem a NATO egyetlen tagállama sem jelezte a kockázatok olyan mértékét, mint aminek most szemtanúi vagyunk. Erre utal több ország vezetőinek realista és önkritikus nyilatkozata (Angela Merkel, Boris Johnson, Janez Jansa), amelyek frusztrációkat sugallnak.

AP Photo
Hazugság vagy tévedés?AP Photo

Sötétíti a képet, hogy a Bloomberg értesülése szerint Joe Biden megígérte Boris Johnson brit miniszterelnöknek és más csúcsvezetőknek a júniusi G7 csúcstalálkozón Cornwallban, hogy a „kritikus amerikai képességek” a helyükön maradnak Kabul biztonságának megőrzése érdekében, a NATO -erők kivonása után. A brit tisztviselőket úgy tájékoztatták, hogy az Egyesült Államok megfelelő személyzetet biztosít ahhoz, hogy az Egyesült Királyság kabuli nagykövetsége folytathassa működését.

A felelősséget ezért nem lehet kizárólag az afgán kormányzat és véderő nyakába varrni, ahogy a NATO főtitkára tette. Jen Stoltenberg szerint „az afgán vezetés hibái vezettek a tragédiához, amit most látunk”, de ez eltúlzott értékelés. A jövő kutatóinak és a további elemzéseknek a dolga lesz feltárni, hogy megtörténtek-e a szükséges egyeztetések a legrosszabb forgatókönyv megelőzésére, akár a szövetségen belül, akár a szövetség és a kabuli rezsim között.

Bár az afgán rendszer korruptságáról, megbízhatatlanságáról már korábban is történetek sokasága keringett, az a végzetes felismerés, hogy ebből teljes összeomlás is következhet, alig tíz nappal a tálib offenzíva sikere előtt jelent meg. Németországban például júniusban figyelmen kívül hagyták a Zöldek követelését, ami az afgán személyzet mielőbbi kimenekítését célozta, és a kormány (főként Annegret Kramp-Karrenbauer védelmi miniszter) továbbra is ragaszkodott ahhoz a teóriához, hogy a tálibok offenzívája kézben tartható.

A kivonulás drámáját értékelő nyugati politikusok közül a brit konzervatív Tom Tugendhat (egyben háborús veterán) látszik a leghitelesebbnek, aki jóval korábban jelezte, hogy a lelépés hiba, és nem szabad sietősen végrehajtani. A legsúlyosabb bírálat Tony Blair volt brit miniszterelnöktől származik, aki Biden politikáját gyengeelméjűnek titulálta, mivel szerinte jól működött az a stratégia, hogy nem harcoló szövetséges alakulatok állomásoznak Afganisztánban. Egyrészt nem volt emberveszteség, másrészt az elért eredményeket a katonai jelenlét meg tudta óvni.

A kabuli események zűrzavara minden NATO-tagot nehéz helyzetbe hozott. Ismét tévesnek bizonyult az a kép, hogy a szövetségesek csupán alárendeltjei vagy csatlósai az Egyesült Államoknak, nem pedig saját cselekvőképességgel rendelkező partnerek, akik tehettek volna önálló lépéseket vagy kezdeményezéseket a káosz megelőzésére. A következtetéseket az egyes kormányoknak és magának az Európai Uniónak is le kell vonnia, mondja Josep Borrell, a spanyol uniós külügyi főbiztos.

Kezdődik a skalpvadászati szezon - Giulianinak és Trumpnak is van javaslata

Amerikában azonnali figyelmeztetés Joe Biden felé, hogy elnöksége alatt most először süllyedt az elfogadottsága 50% alá, januári elutasítottsága viszont 13%-kal emelkedett. A politikai szféra és a fősodrú média (oldalaktól függetlenül) a keserű csalódás és a demokrácia megszégyenülésének hangulatát sugározza, ezért a népszerűségi adatok további romlása várható.

Kevin Wolf/AP
A két legvédtelenebb: Austin védelmi miniszter és MIlley vezérkari főnök is tűz alattKevin Wolf/AP

G.W.Bush volt elnök, aki 2001-ben a megszállást elrendelte, a mély szomorúság hangján szólalt meg. Bush júliusban figyelmeztetett az afgán nőket és lányokat fenyegető veszélyre, és telefonon is többször egyeztetett Biden elnökkel, jelezve az afgán partnerek kimenekítésének sürgősségét.

Maga a Fehér Ház hivatalos honlapján 'visszafogottan' foglalkozik Afganisztánnal. Az elnök tagadja, hogy bármilyen politikai okból késlekedett volna az evakuálás megszervezésével, stábja pedig a kimenekítés során végzett munkát méltatja. A hivatali témák élére inkább a koronavírus-küzdelmet és a gazdasági élénkítő csomagot helyezik. Afganisztán ügyében az elnök 'beásta' magát, és nem tágít attól a nézetétől, hogy a szövetséges kivonulás helyes, szükségszerű és elkerülhetetlen volt.

A demokraták többsége kitart az elnöki döntés mögött Szószólójuk ebben Chris Murphy connecticuti szenátor, aki szerint a további megszállás sem hozott volna már eredményt Afganisztánban. Az ő felfogása szerint az USA szinte védernyőt tartott a kábítószertermelő hadurak feje fölé, és ezt már jóval korábban be kellett volna fejezni.

Mondani sem kell, hogy az ellenoldalon máris felmerült a Joe Biden elleni az impeachment gondolata is, hivatkozva az alkotmányos kötelezettség megszegésére. A javaslat súlyából némileg levon, hogy Rudolph Giulianitól származik, aki jelenleg büntető eljárás alatt áll, de a gondolatnak lesznek más támogatói is.

Giuliani az elnök, az alelnök és Pelosi házelnök leváltását lebegteti meg

A hangadók egy része azonnal összekötötte a krízist a migrációs kérdéssel, és aggodalmaskodik, hogy túl nagy számú afgán menekülttömeget kell majd befogadni. Akad olyan konteó is, hogy Biden szándékosan szúrta el a kivonulást, hogy minél több afgán menekültet importálhasson.

Maga a volt elnök is megszólalt, és előbb Biden lemondását sürgette, majd gyakorlati tanácsot is adott a helyzetrendezésre.

Először az összes amerikai állampolgárt kell kihozni, majd a felszerelést, utána porig kell bombázni a támaszpontokat, végül sor kerülhet a katonaság kimentésére. Nem szabad fordítva, ahogy Biden és a 'woke' tábornokok teszik. Nincs káosz, nincs halál - észre se vennék, hogy odébb álltunk.
Donald J. Trump
az USA 45. elnöke, 2021 augusztus 18.

Ha Trump elnök fenti javaslata életképes, akkor sajnálatos, hogy nem akkor rukkolt elő vele, amikor elnökként még módja volt ezt előkészíteni, a Dohát követő 9 hivatali hónapjában. Ráadásul ő is a csapatkivonásokkal kezdte, 2 500 főre redukálva az afganisztáni amerikai haderőt, ami felbátorította a Talibánt, mert egyes térségekből hirtelen egyszerűen eltűnt az amerikai jelenlét.

Csontvázak várakoznak a szekrényben, mert a balhét valakinek el kell vinnie

A mérsékeltebb republikánus vonulat, elsősorban Nikki Haley volt ENSZ-nagykövet vagy Mitt Romney Utah-i szenátor (2012-es elnökjelölt) az USA szavahihetőségét emlegeti. Szerintük a Dohai egyezmény óta eltelt idő elegendő lett volna egy jól tervezett evakuálásra. Viszont nem beszélnek arról, hogy ehhez a két elnök (Trump és Biden) szoros együttműködésére és egy rendes átadás-átvételre is szükség lett volna november és február között, de ez ismert okokból elmaradt.

Tom Cotton republikánus arkansasi szenátor (akit a 2024-es elnökválasztás jelöltjei között emlegetnek) azt mondja, hogy a Biden-kormányt jobban érdekelték a faji kérdések és a 'woke' politika (a rasszizmus elleni mozgalmak támogatása), mint a csapatkivonások megszervezése. Az 'amerikai tragédia' címet pedig Don Bolduc nyugalmazott dandártábornok kölcsönözte ki, aki 2001-ben a megszálló csapatok első hullámának egyik parancsnoka volt. Ő is azt a nézetet képviseli, hogy „a döntés Biden elnöké volt, és kizárólag ő viseli ezért a felelősséget”.

A Biden-vonal viszont hivatkozni fog arra, hogy az átmeneti szakaszban Donald Trump többször is blokkolta, hogy a Pentagon átadja az ügyeket a várakozó új adminisztrációnak. Miként arra is, hogy a szavazatszámlálási konfliktus és a Capitolium ostroma szintén gátolta a tájékozódást.

Viszont nem lehet elkendőzni azt a tényt sem, hogy a beiktatása után az új elnök három hónapot várt a végső bejelentés megtételével, és ez az idő is nagyon hiányzik most, mert a végrehajtásra alig 4 hónap maradt. Ezért a tűz alá kerülő titkosszolgálati és védelmi vezetők joggal fognak hivatkozni arra, hogy még a viharos tálib előrenyomulás nélkül is nehéz feladat lett volna a teljes véderő, a hardver és a helyi segítő személyzet kijuttatása az országból a kitűzött.

Minden adat a tálibok kezére kerül?

Ismét főszereplők lesznek a 20 év alatt felhalmozódott titkosszolgálati elemzések. Az afgán háborút övező elhallgatások, hazugságok vagy szelektált jelentések tömegesen kerülnek majd a kongresszusi bizottságok elé és sűrűn forgatott olvasmány lesz a külpolitikai és katonai leleplezések nagymesterének összegzése is. A The Washington Post már 2019-ben bemutatta a részletes háttérképet és a veszélyforrásokat, de a kormányzat ügyet sem vetett rá.

Vizsgálat tárgya lesz az is, hogy sem a közös védelmi hírszerzés, sem a Pentagon nem adott még választ arra, hogyan kerülhetett tálib kézre az úgy nevezett HIIDE, vagyis az évek során felhalmozott biometrikus adattömeg. Ebben afgán polgárok (partnerek és segítők) tízezreinek írisz szkenjei, DNS-mintái, ujjlenyomatai, életrajzi és családi adatai és kapcsolatrendszere található, ami valóságos kincsesbánya a lázadók kezében.

Mélyebb kivizsgálásra vár a kulcsfontosságú bagrami légitámaszpont pánikszerű kiürítésének esete, pedig bázis most jelentős szerepet játszhatna evakuáció végrehajtásában, enyhítve a kabuli repülőtérre nehezedő elviselhetetlen nyomást.

Míg a nyugati szövetség szinte biztosra vette, hogy a kivonulás nem jelenti sem azonnal, sem a későbbiekben a Talibán hatalomátvételét, hanem békés, nemzeti kormányzás várható, Oroszország, Kína és Irán jó ideje több lóra is tettek. Lavrov orosz külügyminiszter már 2018-ban egyeztetett tálib vezetőkkel is, noha a szervezetet a terroristák listáján tartotta számon. Putyin elnök természetesen óvakodik az afganisztáni katonai kaland megismétlésétől, viszont szeretne hatalmi közvetítő ('power broker') maradni Oroszország közép-ázsiai érdekszférájában, ahol erősödő iszlamista szerveződések fenyegetnek.

Pavel Golovkin/The Associated Press
Moszkvát nem érte váratlanul az afgán végkifejletPavel Golovkin/The Associated Press

Azonnali fenyegetés - a terrormozgalmak szétáradása

A szélsőséges iszlamisták első lépcsőben Pakisztán és Irán felé terjeszkedhetnek, de nincsenek biztonságban a közép-ázsiai országok sem. A fenyegetettek közé a jelentős muszlim lakossággal rendelkező Indiát is besorolhatjuk. Sürgető lenne egyes határszakaszok mielőbbi lezárása, de ehhez már magas szintű amerikai-kínai-iráni megállapodásokra lenne szükség, aminek egyelőre nincsenek jelei, és nehezen is képzelhetők el a tálibok bevonása nélkül.

Korábban a nyugati koalíció egyik legfontosabb eredménye az volt, hogy könyörtelenül hajszolta a terrorcsoportokat, és sikerült is a Nyugat ellen célzott fenyegetések legalább 80%-át megelőznie. Súlyos csapásokat mért az al-Kaida infrastruktúráira és vezérkarára is. Ez a képessége, vagyis hogy már a tervezés-előkészítés szakaszában lecsapjon az afgán terrorsejtekre, most a zéró közelébe jut.

Az új hatalmi felállás következtében a jobban szervezett csoportok útja egészen Törökországig biztosítva lesz. Elhárulnak az akadályok a lakosság beszervezése, besorozása elől is, ami főként az öngyilkos merényletek rizikófaktorát emeli. (Mint például az ISIS terrortámadása 2020-ban egy szülőotthon és egy temetési menet ellen, ami egyértelműen a Kalifátushoz köthető, és több tucat áldozattal járt.)

Különösen aggasztó, hogy Afganisztán sokszor jól teljesítő hírszerző szolgálata (NDS) is szétzilálódik, mivel jórészt ők mozgatták a tálibok közé beépült terepügynököket.

Ezek a srácok naponta kockáztatták az életüket a koalíció érdekében. Az a tény, hogy többé nem tudunk együttműködni volt afgán kollégáinkkal, hogy nyomon kövessük a tálib és az iszlamista terrorcsoportokat, nyitva hagyja a Nyugatot a terrorista sejtek támadása előtt.
Meg nem nevezett amerikai titkosszolgálati tiszt

A távolabbi veszélygóc: Tajvan

Az Euronews májusban latolgatta egy fikciós kínai-amerikai korlátozott háború lehetőségét a Távol-Keleten, aminek esélye a kabuli összeomlással most közelebb került a valósághoz. Bár az Egyesült Államok egyedül is (szövetségesek bevonása nélkül) vállalja Tajvan függetlenségének megóvását, kínai részről máris megszólalnak olyan hangok, hogy a szigetországra is Afganisztán sorsa vár.

Chiang Ying-ying/The Associated Press. All rights reserved.
Tajvani katonai erők hadgyakorlata, 2021 januárChiang Ying-ying/The Associated Press. All rights reserved.

A kínai kormányzathoz kötődő Global Times szerint az elmúlt hetek sokkhatást váltottak ki a tajvani vezetésben és az országot irányító Demokratikus Haladó Párt (DPP) köreiben, hiszen nincs a világon olyan ország, ami annyira függene az amerikai katonai támogatástól, mint Tajvan.

Ráadásul Tajvan geopolitikai jelentősége elmarad Afganisztán mögött, ami ütközőpont egy hatalmas régióban, míg Tajvan kevésbé az. A kínai érvelés szerint a szigetország inkább gazdasági-üzleti tétel Amerika számára, Afganisztánnak viszont katonai és ideológiai jelentősége volt, lévén próbatétel a teljes nyugati szövetség számára.

A lap azt a kérdést teszi fel, hogy Afganisztán után vajon mekkora az elszántság egy jóval súlyosabb és költségesebb harc megvívására, amiben az USA legértékesebb katonai eszközei kerülnek veszélybe, például repülőgéphordozók, tengeralattjárók és nehézbombázók? Ez a kérdés reális és fenyegető, mert azt jelzi, hogy Caj Jing-ven elnökasszonynak a kapituláción (vagyis az országegyesítésen) és egy Hongkonghoz hasonló státusz megtárgyalásán is el kell gondolkodnia, mintsem csak az amerikai védelemben reménykednie.