[EXKLUZÍV] Fotóriport Csernobilból

HIRDETÉS

Az 1990-ben született Maxime Caront leginkább az állandó mozgás jellemzi. Szenvedélyes felfedező, gyerekkora óta fotóz. Eleinte apja tükörreflexes gépét kérte kölcsön, hogy megörökítse magát és barátait, amint BMX-eznek - a kezdeti próbálkozások pedig arra inspirálták, hogy tökéletesítse fotózási technikáját.

Bár eredetileg gépészmérnöknek tanult, később mégis az audiovizuális művészetek és a kinematográfia felé fordult. Európában és a világ többi részén tett utazásai során tudása egyre fejlődött - a felkeresett helyszínek megörökítése sokat segített ebben - és az eredetileg kedvelt nagy, vad, szabad égbolt alatti perspektívákat egyre inkább felváltotta a háttérbne megbúvó társadalmi, gazdasági vagy politikai  narratíva bemutatása a képek által. 2017-ben kereste fel Pripjatyot, ahol a XX. század legpusztítóbb atomkatasztrófája történt. 

Hogy kezdődött a fotóskarriered?

Nagyon egyszerűen: gyerekkorom óta része volt az életemnek a fotózás. Az apám, aki maga is rajong a fotózásért, vezetett be az alapokba, úgy, ahogyan annak idején őt is az apja tanította. Sok mindent kipróbáltam, de most már képes vagyok csak egy dologra koncentrálni, és a képek által elmesélni egy egész történetet.

Mi az, amit mindig magaddal viszel az utazásaidra és milyen gépet használsz?

Utazásokhoz első a listámon a kamera és gyakran laptopot is viszek, hogy a fájlokat rögtön el tudjam küldeni, vagy le tudjam menteni egy felhőbe - bár az internethez egyes helyeken nehéz hozzáférni. 

Az elsődleges gépem egy Canon 5D Mark 4, amihez 18-35-ös és 24-105-ös optikákat használok, de nemrég vettem egy kis X100F-at a Fujifilm-től, hogy könnyebben tudjak utcai életképeket készíteni. Ez a gép könnyebb és sokkal kisebb, ami lehetővé teszi, hogy az embereket diszkrétebben fotózzam, mint a méretes Canon-nal.

Mi az, amit jó lett volna tudni, mikor elkezdtél fotózni?

Ha tudtam volna, hogyan kell a narratívát strukturált módon felépíteni, az sokat segített volna, mivel a témát sokszor nehéz elsőre észrevenni és bemutatni. Egy jó képet lőni könnyű, de sorozatokban gondolkozni, mint amilyen egy film, sokkal fókuszáltabb, szigorúbb hozzáállást kíván.

Hogy írnád le a stílusodat?

A fotóújságírás természetes módon vonzott az elmúlt években, de eközben még mindig nagyon vonz a tájképfotózás és az, hogy elkapjam és megörökítsem a "pillanatot" egy kivételes helyszínen, vagy egy utcai jelenetben.

Mit szeretsz a fotózásban?

Sokféle dolgot szeretek fotózni, az új témák felkutatása pedig elengedhetetlenül fontos számomra. A személyes kíváncsiságom miatt folyton új és új dolgok jutnak eszembe, és ahogy egy téma beveszi magát a fejembe, máris csak arra koncentrálok, és próbálom a lehető legjobban kibontani a történetét. Így viszont nincs egyetlen terület, ami a kedvencem lenne, mert minden új téma új kihívást jelent. 

Mi a kedvenc helyed Európában és miért épp az?

Jó kérdés, mivel Európában rengeteg gyönyörű hely van. Szerencsések vagyunk, hogy egy olyan periódusban élünk, ahol a nacionalista mozgalmak ellenére is határok nélkül utazhatunk a kontinensen.

Azt hiszem, ha meg kellene neveznem egyetlen helyet, Írországot vagy Skóciát mondanám: mindkét ország teljesen lenyűgöz a helyi mondák és a történelem mélysége miatt. Kifejezetten szeretem a zöld lankákat és az óriási tavakat, melyek kiemelik a táj szépségét és melyek alkalmasak az álmodozáshoz.

Mi a legemlékezetesebb kép, amit készítettél?

Egy nagyon egyszerű fotó, amit sajnos nem sikerült elkészítenem... de az emlékképe folyton a fejemben van - mondhatnám, hogy már megszállotságig fajul a dolog. Amszterdamban történt egy parkban, egy napfényes délutánon, hogy egy fehér ruhába öltözött jégkrémárus jelent meg a kocsijával. Elővettem a gépemet, beállítottam a fókuszt, és elkezdtem várni a döntő pillanatot. A zöld fű tökéletes harmóniában állt vele, a gyerekek épp mellettem játszottak, a nyárfák hosszú árnyékot vetettek a délutáni fényben... ekkor egy hirtelen széllökés elszabadította az árus fehér napernyőjét. Épp a megfelelő pillanatban nyomtam meg a gombot, de mikor hazamentem, kiderült, hogy a film megrongálódott, és nem lehetett előhívni, így soha nem nézhettem meg, mit sikerült elkapnom.

Vannak olyan dolgok, amiket soha nem szeretnél lefotózni?

Most úgy gondolom, hogy nincsenek. Az én felfogásom szerint - ami egybevág a fotóújságírókéval - mindent, amit látok, aminek tanúja vagyok, azt el kell mondanom. Így, még ha nem is rajongok a gondolatért, hogy a halállal szembenézzek, vagy hogy háborús zónába menjek, mindig a pillanat dönti el, hol húzom meg a határt. 

Mindeközben szeretek fenntartani egy bizonyos távolságot a téma érdekében. Úgy gondolom, bármit elmondhatunk képekkel, csak megfelelő távolságot kell tartani a témától, hogy az általa közvetített üzenet ne legyen végül túl érzelmes - hacsak nem pont erre van szükség.

Maxime Instagramját itt találjátok.