Előbb a COVID-19, most pedig az ukrajnai háború mér súlyos csapásokat a nemzetközi gazdasági rendszerekre. De a bajok már jóval korábban is jelentkeztek.
HIRDETÉSA globalizációnak nevezett hatalmas építmény gyökereiben már évezredekkel ezelőtt megjelent. Azóta is szorgosan építkezett, és a 20. század végére a Föld összes országa és régiója valamilyen módon részese lett a nemzetközi termelés és kereskedelem hálózatának. Egyre több nemzet élvezte előnyeit, de viselte hátrányait is. A 21. században a rendszer súlyos próbatételek elé került, és mára már szükségessége vagy fenntarthatósága is vitatott lett. A bomlási folyamatot előbb a koronavírus-válság, most az ukrajnai háború gyorsítja, és újabb fordulója a globális energiaválsággal várható. Az átalakulások hatásai rendkívül súlyosak és szövevényesek, mert senki nem tud kitérni előlük.
Világrendszereket nem lehet alkotni, mert azok maguktól jönnek létre
„Valami újat kell kitalálni, de nem tudjuk, hogy mit, és hogy ki bízza meg a megalkotóját" - jelezte 2019-ben Michael O'Sullivan, akinek könyve szerint (Egyenlősítés - The Levelling) elkerülhetetlen a globális gazdasági rendbe való sürgős beavatkozás, különben darabjaira hullik. Ennek legfőbb feltétele a gazdasági egyenlőtlenségek dinamikus mérséklése.
A világrendszerek nem tervezőasztalokon születnek, és nem is kell a semmiből kezdeni, mert az alapszabályok léteznek, például a jó öreg 'Pacta sunt servanda'-elv, amely szerint a szerződéseket teljesíteni kell. Ezt nem kell felváltani önkényes nyomásgyakorlásokkal vagy korlátozásokkal, bár ennek veszélyeire sokan figyelmeztetnek.
A mai világ a kommunizmus bukásához hasonló súlyú fordulópont előtt áll. Az előre nem kalkulálható hatásoknak a legsúlyosabb új példája az Ukrajnában dúló háború, aminek világgazdasági következményei éppoly súlyosak, mint maga a katonai konfliktus. A visszacsapás egyik nyíltan deklarált célja nyugati részről egy gazdasági nagyhatalom (Oroszország) teljes kiszorítása a globális termelési, pénzügyi és kereskedelmi rendszerből. Ilyen célkitűzések eddig csak világháborúk alkalmával merültek fel.
Vissza a kályhához
A globalizmus története fordulatos és véres, de felemelő is egyben. A korábban ismert nagy birodalmak, így a kínai, a perzsa, a római vagy az ottomán mindannyian igyekeztek az uralmuk alá vont területek áruit eljuttatni határaikon túli vidékekre is, és onnan számukra fontos termékeket beszerezni. A világméretűvé fejlődő folyamat Kolumbusz Kristóffal meglendült, és a 19. század elejétől berobbant.
Az első globális áttörés leginkább a gőzgép feltalálásához köthető, ami a belső és külső termelési és szállítási feltételeket egyaránt forradalmasította. A folyamatot gerjesztette a töretlen kommunikációs fejlődés, a távírótól kezdve a rotációs nyomdagépeken, a telefonon, a rádión és televízión át a ma ismert korlátlan eszközökig. A képet a közlekedés viharos fejlődése, a teherhajók, tankerek, óriás áruszállító repülőgépek tették teljessé és egyre inkább összehangolttá.
Az 1858-ban üzembe helyezett transzatlanti távírókábel volt az első látványos hídverés, melyen Victoria brit uralkodónő üzent James Buchanan amerikai elnöknek. A 98 szavas szöveg a nemzetek közti kapcsolatot méltatta, és továbbítása akkor még 16 órát vett igénybe. A rákövetkező héten máris 8%-os kereskedelmi növekedés mutatkozott a két ország között, megalapozva az azóta is világvezető USA-Európa gazdasági tengelyt.
A folyamat kezdetekor a mai G-7 nevezetű gazdasági csoportosulás még nem létezett, de 1820-ban az USA, Nagy-Britannia+Kanada, Franciaország, (a mai) Németország, Japán és Olaszország már a világtermelés 20%-át állította elő. 170 évvel később ez a szám már 67%-ot mutatott. Legkésőbb Japán startolt el, de nagyon rákapcsolt. A sógunátus felszámolása után (1868) a Meidzsi dinasztia példátlan sebességgel zárkózott fel, és az 1904/05-ös háborúban – a világ döbbenetére – már le tudta győzni a katonai nagyhatalom Oroszországot.
A neves osztrák-magyar politikai közgazdász, Karl Polányi (1886-1964) a globalizációnak ezt a klasszikus szakaszát teszi felelőssé a 20. század véres eseményeiért, mert – szerinte – a zabolátlan nemzetközi tőkeáramlás egy rosszul átgondolt kísérlet volt, és két világméretű vérontáshoz is vezetett. Polányi nézete manapság a populista és globalizációellenes mozgalmak egyik eszmei alapja.
A második szakasz
A globalizáció második nagy hulláma az 1970-es évektől kezdődött, a pénzügyi világrendszer gyökeres átalakításával, majd az államok fokozatos kivonulásával a pénzügyi irányításból. Az 1990-es évek már a „hiperglobalizációt” mutatják, amiben a nemzeti politikák szerepe folyamatosan csökkent. A kapitalista tulajdon-, szerződési és fogyasztói szuverenitás átvette a főszerepet a népszuverenitás felett.
A globalizációs újhullám sodrásában az államok alkalmazkodni kezdtek az új termelési és kereskedelmi formulákhoz, és seregnyi ország engedett nemzeti érzületeiből, hogy eleget tudjon tenni a nagy központok off-shore (kitelepülési) igényeinek. Mindezt persze gazdasági előnyökért cserébe, mint a munkanélküliség enyhítése, a fejlett technológiákhoz való hozzáférés, saját termékeik kedvezőbb forgalmazása a világban, vagy az infrastruktúrális fejlesztések. Ide sorolhatjuk a kimagasló szintű oktatás és képzés megjelenését sok olyan országban, akik önerőből erre nem lettek volna képesek, tipikusan a Távol-Keleten.
A második szakaszt az 1995-ben létrehozott Kereskedelmi Világszervezet (WTO) jelképezi. Tagjainak száma jelenleg 164. Fejlődésének fontos pillanata volt, amikor 2001-ben a Kínai Népköztársaság is csatlakozott a szervezethez, ami újabb lökést adott a globalizációs folyamatoknak. 2012-ben Oroszország is, bár kissé megkésve, de részese lett a hálózatnak. Magyarország már a kezdetekkor jelen volt.
Ki az a bizonyos elit?
A világ nagy folyamatait befolyásoló csoportok és személyek nagyjából ismerhetők és megjelölhetők. A gyakorta felharsanó vádakkal szemben nem bűnözőkről vagy titokzatos összeesküvőkről van szó (bár akad köztük ilyen is), hanem azokról az erőcsoportokról, akiket a haszon elve mellett a progresszió és a szabadság eszméje is vezet. Törekvéseik sok tekintetben sikeresek voltak, de az új kihívásokra nem készültek fel, mivel a rendszert örökérvényűnek és kikezdhetetlenül erősnek gondolták. Állami vezetőkről, nagy pénzügyi központokról, vállalati óriásokról és befolyásos ideológusokról van szó, akiknek köre folyamatosan változott, de távlati felfogásuk rugalmatlannak bizonyult.
A globális rendszert támogató és eszmeileg körülbástyázó ideológusok között első helyen szerepel az amerikai Francis Fukuyama, aki 1992-ben megjelent könyvében, "A történelem vége és az utolsó ember" cím alatt foglalta össze a liberális társadalmi és gazdasági világrend végleges érvényességét. Mindezt akkor tette, amikor a globalizáció klasszikus korszaka a csúcspontjára ért, és úgy festett, hogy leomlottak az előtte álló végső akadályok is. A Szovjetunió összeomlott, a Kínai Népköztársaság pedig – akkor még – buzgó jelentkezőnek látszott a világrendszerrel való együttműködésben. Az adott feltételek között Fukuyama (69) nem tévedett, de távlati következtetései nem lettek időtállók. Ezt ma már maga is elismeri. Felfrissített nézete szerint most „a történelem végének végéről" kell beszélni, de azt ő sem látja világosan, hogy milyen korszak váltja az előző 200 évet.
Fukuyama belátja, hogy dolgozata megírásakor figyelmen kívül hagyta a „politikai hanyatlás” lehetőségét, vagyis hogy egy elért demokrácia vissza is fordulhat. Szerinte a most folyó orosz-ukrán konfliktus immár kifejezetten az autokráciák és a demokráciák közötti harcról szól, egyben súlyosan mélyítve a nemzetközi gazdaság válságát, amit már a koronavírus-járvány beindított.
A hiperglobális folyamattal szembeni védekező lépések szervezetlenek és spontán jellegűek voltak, mint például 1999-ben a Seattle-be szervezett tüntetéssorozat a WTO ellen. (A tüntetőkre összesen 250,000 dollár pénzbírságot szabtak ki.) A legtöbbször a szélsőbalhoz köthető további tiltakozások még csak nem is fékezték a globális folyamatokat.
2010-re a korábbi világvezető uralkodó csoport a termelésben már csak 50%-ot könyvelhetett el, a világkereskedelemben pedig 32%-ra esett vissza. Ez első látásra hatalmas veszteségként fest, de valójában nem az, hanem az új szereplők felfejlődése és bekapcsolódása, vagyis a globalizáció ma ismert legújabb rendszere, a kiegyenlítődés igénye.
Kína volt az első, ahol 2012-től nagyszabású projekt indult egy saját globális infrastruktúra fejlesztésére (BRI - Belt and Road Initiative). Hszi Csin-ping elnök tervcsomagja a kínai gazdaság látványos felfutásához vezetett, és sokak számára példát nyújt a nemzeti alapú megközelítéshez (Brazília, Dél-Afrika, India, Indonézia). Eközben a Nyugat kevésbé szolgált újdonságokkal és teret engedett egy új jelenségnek, a gazdasági nacionalizmusnak. (Igaz, hogy túl sok választása nem is volt, mert a gyarmati időknek már régen vége szakadt.) Egyre több ország jelzi és érvényesíti igényét, hogy a világgazdaság alakulásában saját nemzeti szempontjai is szerepet kapjanak, és olyan jelentős politikai tömbökben sorakoznak fel, mint a Sanghaji Együttműködési Szervezet, benne Kínával, Oroszországgal, Indiával, Pakisztánnal, volt szovjet közép-ázsiai államokkal, és immár Iránnal is (bár utóbbi még csak megfigyelőként). Ez a csoport jelenleg a világtermelés 22-23%-át képviseli.
HIRDETÉS
A nyugati típusú szisztémát súlyos csapások sorozata érte 2015 óta. Kezdődött ez a világméretű migrációs hullámmal, aminek okai éppúgy voltak az ellenőrzés alól kicsúszott katonai konfliktusok (Szíria, Irak, Líbia, Jemen, Afganisztán), mint az éghajlatváltozás egyre erősebb hatásai, az egyes régiók súlyos elszegényedése, és/vagy a nemzetközi terrorizmus növekvő nyomása. A romlás következő lépcsőfoka a COVID-19 váratlan támadása volt, ami messze nem csak egészségügyi, de súlyos politikai, termelési és elosztási kérdéseket is felvetett.
A legújabb szakaszban a deglobalizáció olyan zavaró formái is megjelentek, mint a fehér felsőbbrendűség megújuló eszméje, a szélsőséges baloldali mozgalmak, a nyílt katonai fenyegetések (például Irán részéről), a nemzetközi együttműködés lazulása, a katasztrófa- és határvédelem megnövekedett terhei, vagy az emberi jogok tömeges sérelmei. A globalizációra leselkedő pusztító veszély a kiberterrorizmus hallatlan erősödése is. Ez a nemzetközi bűnözői forma épp a globalizmus egyik alapkövét, az információs rendszert és a nagy adatbázisokat támadja meg. Immár kvázi katonai erővel képes lesújtani a vetélytársak pénzügyi-információs rendszereire, sőt képes már fizikai rombolást is végezni stratégiai fontosságú ellátó rendszerekben.
A globális rend új funkciójáról a vélemények szélsőségesen megoszlanak. Az egyik pólus szerint a kizsákmányolás és elnyomás még fokozottabb formája fenyeget, míg mások pont az ellenkezőjét látják benne, a javuló életminőséggel és az elesetteknek jutó bővebb támogatási lehetőségekkel és szolidaritással.
A kibékíthetetlennek látszó vélemények oka, hogy a globalizáció alig segített a rászorulókon, főként Afrika, Közép-Amerika és Dél-Ázsia egyes térségeiben, ahol nem is látszik a gyors javulás lehetősége. A világméretű globalizáció ellenfelei ezekre az ordító különbségekre mutatnak rá, annak bizonyítékául, hogy a fejlődés csak a fejlett államok privilégiuma, és a lemaradók hátránya egyre ijesztőbb.
Abban egyetértés kezd látszani, hogy nem csak az előnyöket, de a kockázatokat is meg kell osztani, de jobban igazítva a résztvevők egyedi érdekeihez. Összehangolt akarat híján azonban vad és tervezhetetlen folyamatok szabhatják meg a rendszer átalakulását. Jelenleg ilyen az ukrajnai háború és annak kimenetele, az energiapiacok felborulása, a kereskedelmi láncok újabb megbolygatása és a technológiai fejlődés kiszámíthatatlan ugrásai (mesterséges intelligencia, robottechnika, bio-ipar vagy az űrkutatás). Aktuális példa erre az, hogy egy kommunikációs vállalat (a Twitter) tulajdonosváltása immár világstratégiai kérdéseket robbanthat ki, amire soha korábban nem volt példa.
HIRDETÉSAz új starthelyzet az alábbi erőviszonyokon alapul, ami teljesen eltérő képet mutat a 60/70-es évek arányaitól. Kimagasló helyre került Kína és India, és mögöttük sorakozik fel Szaúd-Arábia, Oroszország, Törökország, Argentína, Ausztrália, Dél-Korea, Brazília, a Dél-afrikai Köztársaság, Indonézia és Mexikó. Jelentős átrendeződések zajlanak a távol-keleti országok javára is (Malajzia, Vietnám, Tajvan), de szép reményeket táplálhat Izrael, Chile és Nigéria is.
A G-20 csoporton belül jegyzett szereplők nem mutatnak közös ideológiai vagy szövetségi kapcsolatot. Több vezető demokrácia is szerepel köztük, más részük kifejlődő vagy fél-demokrácia, és némelyikük autoriter rendszer. A politikai-társadalmi sokszínűség a főcsoporton kívüli államokra még inkább vonatkozik, melyeknek összesített súlya 1/3 körül marad.
Macron már öt éve megmondta - és jó okkal
„A globalizáció nagy válságon megy keresztül” – mondta 2018 elején az új francia elnök a davosi világgazdasági Fórumon. „A kereskedelemben visszatérünk a nem-együttműködő stratégiákhoz, a protekcionizmus felé, és a partnerség helyet sokan inkább az önálló feltörekvést választják" – mondta akkor Emmanuel Macron. Riasztó értékelés volt, amit két sokkhatás is gerjesztett. Az egyik Donald Trump akkor már kétéves működése volt, aminek során kiléptette az Egyesült Államokat a Transz-Pacific Partnerségből (TPP), ami 11 országot csoportosított a Csendes-óceán két partján, felülvizsgálat alá vonta az észak-amerikai szabadkereskedelmi megállapodást (NAFTA), védővámokat léptetett életbe uniós termékekre is, és kemény akadályokat kezdett állítani a Kínával való kereskedés előtt.
Az amerikai elnök érvelése úgy szólt, hogy „a kereskedelmi háborúk jók, és könnyen megnyerhetők”, de ez nem bizonyult ilyen egyszerűnek. Kína válasza is megtorló volt, ami súlyosan érintette az amerikai exportot, olyan áruk esetében, mint a szója, a sertéshús, az acélcső, és sok más egyéb.
2018-ben 467 protekcionista intézkedést hajtottak végre világszerte, és ezek közül 90-et az Egyesült Államok rendelt el. Ezek a lépések széles körben gerjesztettek aggodalmakat, és sorra jelentek meg a globális gazdaság végét jósló elemzések. „Sok polgár kezdi úgy vélni, hogy a globalizáció közvetlenül fenyegeti identitásukat és hagyományaikat, kulturális életmódjukat” – jelezte a Harnessing Globalisation című vitaanyag is. „Az aggodalmak oka, hogy egyre többek érzik úgy, hogy kicsúszik a kezükből saját életük irányítása, és közben a kormányok nem vezetnek, és nem képesek úgy alakítani a globalizációt, hogy az mindenki számára előnyös legyen."
HIRDETÉSA másik döbbenet a Brexit volt
A „Vegyük vissza az irányítást!" jelszava, ami már Macron beszéde előtt népszavazással döntötte el az Egyesült Királyság kiválását az Európai Unióból, szintén a globalizmusra adott egyfajta válasz volt. A britek döntésének egyik kiváltója a közvetlen külföldi befektetések visszaesése volt a 2008-as csúcs után, amikor egy másik állam pénzügyi válsága átsöpört a világon. A Brexit-megfontolás mögött ott állt a védekezés iránti igény, vagyis hogy egy másik gazdaság válsága ne hathasson ilyen direkt módon más régiókra is.
A tőketulajdonosok 2018 óta folyamatosan tapasztalják, hogy a kormányok szerte a világon új rendszereket vezetnek be, hogy jobban ellenőrizzék az országukba irányuló külföldi behatolásokat. "A befektetések persze zajlanak, de ez egy érdekes időszak, mert közben a kormányok arra törekednek, hogy nagyobb ellenőrzést gyakorolhassanak a saját országaikban történő globális befektetések felett" – mondja Veronica Roberts, az Európai Unió versenyjogi szakértője.
Egy közel 300 éves londoni jogi cég, a Freshfields Bruckhaus kutatása is alátámasztja ezt a nézetet. Ebből az derül ki, hogy a G7-országok folyamatosan vizsgálják felül a külföldi befektetések és közbeszerzések rendszerét, és ezekben 30 százalékkal nőttek a protekcionista jellegű intézkedések. "Azt is látjuk, hogy a külföldi befektetéseket egyre tágabban értelmezik" – állítja Thomas Janssens, a trösztellenes vizsgálati csoport vezetője. Példaként említi, amikor az Egyesült Államok Külföldi Befektetési Bizottsága (CFIUS) megakadályozott néhány jogtiszta felvásárlási kísérletet, mert az akvizíciókat egy kínai vállalat végezte.
2017 szeptemberében az Európai Bizottság is javaslatokat tett közzé az EU-ba irányuló közvetlen külföldi befektetések átvilágításáról. Az elgondolás lényege, hogy fokozott ellenőrzésnek vessék alá azokat az Unión kívüli szereplőket, akik kritikus infrastruktúrák és technológiák iránt érdeklődnek, és akik mögött államuk támogatása sejlik fel. Kiemelt vizsgálati területnek tekintik az állampolgárok adatainak kezelését és a velük való visszaéléseket.
Egyre inkább a regionalitás lesz a főszereplő
Egyre világosabban látszik, hogy a Föld-méretű globalizáció inkább a regionális vegyes gazdaságok kifejlődése felé halad. Az utolsó évtizedben a korábban csak nyersanyagokat és olcsó munkaerőt kínáló országok erős belső piacokat építettek ki. Ez főként Kínára, Brazíliára, Törökországra és a Távol-Kelet több országára jellemző, ahol a helyi lakosság egyre inkább képes felvenni az ott termelt áruk jókora részét, megtakarítva ezzel a korábban visszahúzó magas szállítási, logisztikai, utánpótlási költségeket.
HIRDETÉSMegdőlt tehát a 'távolsági diktatúra", mert lerombolta az ICT-forradalom (Information and Communications Technology). Míg a globalizáció klasszikus korszakában a folyamat fő jellemzője az ipari centrumoktól távol eső nyersanyagforrások kifosztása volt, és a fejlettebb végtermékek tervezése, gyártása és kiárusítása a nagy központokban zajlott, a nyolcvanas évek közepétől ebben drámainak nevezhető fordulat vette kezdetét.
A ICT-forradalom – ami nem csak a számítógépek és hálózatok fejlődést takarja, hanem a rajtuk tárolt tudományos-műszaki ismeretek cseréjét és kitelepítését is – lehetővé tette a tervezési és gyártási szakaszok szétválasztását és optimális földrajzi elhelyezését. A központok és üzemek elkülönítését a jelentős nemzetközi bérkülönbségek gyorsan nyereségessé tették, és a gyártás szakaszai nemzetközi szinten szétszóródtak. Az ICT-fordulat jelentősége ezért talán még nagyobb is, mint a 19. században a gőzgép megjelenése.
Nagyon erős régiós politikák várhatók
Ezzel párhuzamos jelenség, hogy a földrajzi béklyókat tovább lehet tördelni egy nagyobb régión belüli gyártásmegosztással és értékesítéssel, ami ugyancsak csökkenti az árukra rakodó költségeket. Magától értetődően a regionális kapcsolatrendszerek is már az ICT-hálózat szolgálatait használják.
A 2026-ig várható átalakulások már jelzik a globális rendszeren belül kialakuló regionális csoportosulásokat. Ezek némelyike a hagyományos tömbök (1, 2, 5) fennmaradása, de vannak új érdekközösségek, melyek közül legalább kettő teljesen új.
A világ 3. legerősebb csoportjává nőhet (az Ábrahám-egyezményeknek köszönhetően) az Izraelt is magába foglaló Közel-Kelet + Észak-Afrika együttműködés, amibe várják Szaúd-Arábiát is. A Marokkóig ívelő csoportosulás eszmeileg teljesen ellentétes, sőt szembenálló partnereket szólít együttműködésre, de már nem csak az Irántól való közös fenyegetettség miatt. A körzet jelentős energiahordozó tartalékai (immár a Földközi-tengeri izraeli gázmezőket is beleértve), a technológiai fejlettség, az Európai Unióhoz való közelség és a felhalmozódott szuverén tőke jó kilátásokkal kecsegtet. Sok bajlódás lesz még ezzel a kooperációval, elsősorban Líbia és Jemen válságainak elrendezése, de pozitívum lehet Törökország változó politikája, mert ebből a csoportosulásból ő is hasznot húzhat.
HIRDETÉS
Jók az esélyei a Pacific-együttműködésnek (4), benne Japánnal, Ausztráliával és több távol-Keleti országgal. Jelentősek a fejlődési lehetőségei a nyugat-afrikai régiónak (7), benne Dél-Afrikával és Nigériával.
A dél-amerikai régió (6) fejlődési kapacitása a jelentős energiaforrásokban, de főként a világvezető lítium-tartalékokban rejlik.
Összesítve mindezeket: a globalizmus nem ér véget, de jelentős átalakításokra, átszervezésre szorul, amiben a kiegyenlítődésnek döntő jelentősége lesz. Hogy mindez kinek a feladata és mennyire lesz inkább spontán folyamat, azt még senki nem tudja megmondani.