Egy százéves mozgalom árnyéka a modern arab világ felett - hogyan lett a Testvériség a terrorizmus máig ható lelki táptalaja?
Greg Abbott texasi kormányzó november közepén egy tollvonással „külföldi terrorszervezetnek” és „transznacionális bűnszervezetnek” minősítette a Muszlim Testvériséget. Nem sokkal később egy interjúban Donald Trump is bejelentette, hogy el fogja indítani a Muszlim Testvériség szövetségi szintű terrorlistára vételét, „a lehető legerősebb és leghatározottabb formában”.
A folyamat a külügyminisztériumon keresztül, hosszú jogi eljárással megy végig, de politikai üzenete már most egyértelmű: Washington a „politikai iszlám” legfontosabb világszervezetét akarja a szankcionált dzsihadista terrorszervezetek közé emelni.
A Muszlim Testvériséget egyes kormányok továbbra is jótékonysági hálózatként és mérsékelt ellenzékként látják, mások viszont a modern iszlamista terrorizmus „ősforrásának” tartják.
A pillanat, amikor megszületett a Testvériség gondolata
1928 tavaszán Iszmáília városában - a brit fennhatóság alatt álló Szuezi-csatorna poros és nyüzsgő munkástelepén - hat egyszerű egyiptomi munkás felkereste a fiatal tanítót, Haszán al-Bannát. A korabeli feljegyzések szerint a férfiak így panaszkodott neki: „Sheikh, az országunk nem a miénk. A kultúránk szétesik, a gyermekeink a gyarmatosítók nyelvét beszélik. Mit tehetünk?”
Al-Banná ekkor még nem volt több, mint egy idealista húszas évei végén járó pedagógus. De ahogy maga írta később: „A brit birodalom árnyékában egy egész nemzet lelke szenvedett.”
A mozgalom első összejövetelei egyszerre voltak vallásos beszélgetések és értelmezési viták, társadalmi önsegítő körök és politikai eszmecserék, anélkül, hogy a résztvevők tudták volna, hogy történelmet írnak. A Szuezi-csatorna társaság munkásai egyre nagyobb számban csatlakoztak, majd a környékbeli kisvárosok tanítói, kézművesei, polgárai megjelentek a gyűléseken, vállalva a szervezkedés esetleges vádját.
A Testvériség első nagy gondolata nem a politika volt, hanem egy életforma visszaszerzése. Az iszlámot még nem harcnak, hanem társadalmi rendnek, morális útmutatásnak és kulturális otthonnak látták. Ebből indult el és bontakozott ki minden egyéb a későbbiekben, amikor megjelent az erőszak gondolata is.
Vallási mozgalomból országos politikai erő kett
Az 1930-as években Egyiptom kettős világban élt, a brit katonai és közigazgatási uralom és egyre harsányabb egyiptomi nacionalizmus metszésében. A városi kávéházak tele voltak nacionalista újságírókkal, kommunistákkal, liberálisokkal és vallásos reformerekkel, jelezve, hogy Egyiptom egyszerre akart modern lenni és önmaga maradni.
A Muszlim Testvériség ebben a kavargásban alakította ki arculatát és gravitációs erejét. Szociális jótékonysági hálózatot épített, iskolákat, kórházakat hozott létre, vallási oktatást és modern szakmai képzést szervezett. Sokak számára a Testvériség lett „az iszlám cserkészmozgalma”, amely egyszerre adott identitást, morális útmutatást, és valós szociális szolgáltatásokat.
Az ország nem volt mentes a politikai erőszaktól sem. A brit gyarmati rendszer és a korrupt egyiptomi elit elleni felháborodásból kinőtt egy titkos szervezet, amely fegyvereket szerzett egy olyan félkatonai hálózatnak, amely egyre aktívabb szereplővé vált.
Jönnek a németek és segítenek elűzni Britanniát!
A Muszlim Testvériség lendületének forrása a 30-as évek geopolitikai fordulata és a világháború kitörése volt. A náci Németország - a brit uralom gyöngítésére - felismerte a helyi nacionalizmus mozgatóerejét, csakúgy, mint Indiában és Dél-Afrikában, ezért a hatékony göbbelsi propagandával, uszító arab nyelvű rádióadásokkal, majd pénzzel és fegyverrel igyekezett bomlasztani a gyarmati rendszert.
Jeruzsálem főmuftija, Hadzs Amin al-Huszeini 1941 novemberében Hitlerrel is egyeztetett Berlinben, és megegyeztek egy arab légi felállításáról az SS-be integrálva.
A németek ugyanezt a taktikát a francia mandátumterületeken is alkalmazták, eleinte sikerrel.
A Harmadik Birodalom felemelkedése a brit uralmat gyűlölő egyiptomiak számára eséllyel kecsegtetett a függetlenség kivívására. Ezt a vágyakozást erősítette, hogy hamarosan Észak-Afrika is hadszíntérré vált, ahol a britek és Erwin Rommel Afrika Korps hadteste véres páncéloscsatákat vívtak.
A harcok Egyiptom nyugati peremét és stratégiai vasútvonalait is elérték, mivel a nácik számára ez az ország jelentette a belépő pontot a nagy arábiai olajmezők felé. Bár Montgomery brit tábornok véres csatákban (El-Alamein) visszaverte a német offenzívát, ez a történelmi periódus egyszerre nyújtott politikai talajt és pszichológiai igazolást a Muszlim Testvériség militánsabb törekvéseinek.
A német visszavonulás után a nemzeti felszabadítás és a vallási ébredés mégis megmaradt egymást erősítő narratívának, és új útvonalakat keresett.
Izrael állami megjelenése újabb és végzetes lökést adott a militáns iszlámnak
1948-ban, amikor kirobbant az első arab–izraeli háború, a Testvériség önkéntes egységeket küldött a harcba. Ugyanebben az időszakban Egyiptom belpolitikája egyre feszültebb lett, mert a további brit jelenlét, a korrupció és a háborús vereség nyomása a falig tolta a társadalmat.
1948 decemberében egy ismeretlen agyonlőtte Mahmúd an-Nukraszi miniszterelnököt, a hatóságok pedig a Muszlim Testvériség radikálisaira mutattak. Hetekkel később magát al-Bannát is meggyilkolták, máig sem tisztázott körülmények között. A mozgalom ezért nem békésen, hanem vérben született újjá, és saját alapítójának teteme felett kellett újra meghatároznia önmagát.
A kérdések ezek voltak: kik vagyunk, kiket és mit képviselünk? Mi a végső célunk? Milyen eszközökkel érjük el?
A cellákban történt valami, ami a 20. századi iszlamizmust gyökeresen átalakította és meghatározta
1952-ben fiatal egyiptomi tisztek megdöntötték a monarchiát. A „Szabad Tisztek” mozgalma, élükön Gamál Abdel-Nasszer ezredessel kezdetben együttműködött a Testvériséggel, mert partnert remélt benne az arab modernizációhoz. Mégis, hamar világos lett, hogy a hadsereg nem fogja megosztani a hatalmat egy vallási tömegszervezettel, és nem fog engedni a szekuláris állam gondolatából.
1954-ben merényletkísérlet zajlott Nasszer ellen, amelynek felelőssége máig vitatott. Viszont ürügyet adott az új hatalomnak a Testvériség betiltására, ezrek bebörtönzésével.
A legismertebb fogoly egy visszahúzódó, halk szavú értelmiségi volt: Szaid Kutb. Börtönévei során, - kínzások, izoláció és vallatások közepette írta meg híres művét, a Milestones-t. Ebben azt állította, hogy az arab társadalmak „szekuláris dzsahilijában” élnek, azaz a tudatlanság korában, mint ahogy Mohamed előtt vaksin tengődtek. A muszlimok többsége „eltávolodott a valódi iszlámtól”, és hogy a hitetlen állam ellen „fegyveres dzsihád is indokolt” - kezdték hirdetni.
Ezek a gondolatok váltak később az al-Kaida és más szélsőségesen radikális dzsihádista csoportok ideológiai alapjává. Amikor Nasszer 1966-ban kivégeztette Kutbot, sokan azt hitték, lezárult egy fejezet, pedig valójában csak ekkor kezdődött el igazán.
Szadat, Mubarak és a kettős életű mozgalom
A következő évtizedekben a Muszlim Testvériség különös kettős életet élt. Hivatalosan illegális volt, valójában azonban társadalmi óriássá vált a rendszer mélyén.
Anvar asz-Szadat elnöksége során újra nyitottak a mecsetek, a vallási egyesületek és az iszlám jótékonysági szervezetek. Az egyetemeken vallásos mérnök- és orvostanhallgatók százai álltak a Testvériség mögé, és a mozgalom kritikus tömegben nyert teret a városi középosztály körében, áttekinthetetlen gravitációs teret képezve abban a százmilliós országban, amely mérete, gazdasági súlya, kulturális vezető szerepe és katonai ereje folytán az arab világ kétségtelen főszereplője volt és maradt.
Erről a hatalmas centrális tömbről sorra váltak le a helyi-körzeti „nemzeti radikális” csoportok szerte a Közel-Közép-Keleten. Elsőként az Egyiptomi Iszlám Dzsihád, amely később az al-Kaida magvát adta, majd megjelentek Libanonban, a palesztin területeken, és kiterjedtek egészen a kínai határig. Legalább ötven olyan fegyveres szervezet lépett színre a nagyrégióban, amely eszmei alapjának a Testvériséget tekintette, és fel is esküdött rá, mint például később a gázai Hamász, vagy az Iszlám Dzsihád.
A katonai fiaskók
Az egyiptomi radikális iszlamizmus felfutását mélyen meghatározta az 1967-es hatnapos háború sokkja. A villámgyors izraeli győzelem nemcsak a Nasszer-rendszert alázta meg, hanem alapjaiban rendítette meg az arab világ önképét, mert hirtelen összeomlott a világi nacionalizmusba, a modern hadseregbe és a nyugatosodó államba vetett hit.
A társadalom jelentős része ekkor fordult vissza a vallás felé, és sokakban erősödött a meggyőződés, hogy „Isten eltávolítása” a közéletből hozta el a vereséget, és az iszlámhoz való visszatérés az egyetlen út a méltóság visszaszerzéséhez. Ezt az érzületet tovább erősítette az 1973-as Jom Kippur-i háború is. Noha Egyiptom a támadás első szakaszában látványos hadi sikereket ért el, a konfliktus vége megint nem hozta el a valódi stratégiai áttörést, és sokak szemében az arab rezsimek utolsó katonai kártyája is eljátszottnak tűnt.
A Jom Kippur-i háború azt is egyértelművé tette, hogy az Egyesült Államok a legkritikusabb pillanatokban sem engedi el Izrael kezét, miközben az arab hadseregek számára a szovjet támogatás továbbra sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy valódi stratégiai fordulatot érjenek el.
A vallásos magyarázatok ezért még erősebben kaptak lábra. Ha a hadsereg, a nacionalizmus és a világi állam ismét kudarcot vallott, akkor csak a hithez való visszatérés maradt „az isteni segítség” visszanyerésének útja.
Ilyen lelki vákuumban érkezett 1979-ben a Szadat–Begin békeszerződés, amely a radikálisok szemében a ’67-es megaláztatás végleges és pecséttel hitelesített jóváhagyása, és a veszteségekbe való beletörődés volt.
Különösen, hogy látniuk kellett azt az elképzelhetetlen megaláztatást, hogy az egyiptomi és az izraeli vezető megcsókolják egymást, és egy arab államfő a menóra fölött mond mond békebeszédet a Knesszetben.
Így lett Szadat az iszlamista narratívában „a nemzet árulója”: egykori nacionalista tisztből olyan vezetővé, aki „Izrael előtt hajolt meg”. A logika végül a kairói katonai parádéig vezetett, amikor 1981-ben saját elit egységének katonái gyilkolták meg, egy olyan merényletben, amely a dzsihádista csoportok szerint „helyreállította az isteni rendet”, és egy egész korszak dühét sűrítette magába.
Szadat alelnöke, a merénylet után előre lépő Hoszni Mubarak elnöksége során a duzzadó társadalmi tömb legitim politikai szerephez is jutott. 1981–2011 között a Testvériség a parlamenti ellenzék legnépszerűbb erejévé emelkedett, annak ellenére is, hogy vezetőit és tagjait rendszeresen letartóztatták, szervezeteit időről időre felszámolták. A mozgalom mégis tovább nőtt, főként mert jótékonysági hálózataival sok helyen többet tett a szegényekért, mint a közönyös kormányzati intézmények.
Arab tavasz: a felemelkedés és a bukás drámája
Az indulatok robbanáshoz közelítő kifeszítettségének következménye volt az „arab tavasz” néven ismert, definiálhatatlan spontán mozgalom. A dominószerű lázadási hullám egyetlen ember kétségbeesett gesztusával indult 2010 decemberében Tunéziában. Ekkor egy fiatal zöldségárus, Mohamed Bouazizi, akit a hatóságok hónapokon át zaklattak és megaláztak, tiltakozásul felgyújtotta magát a rendőrség épülete előtt.
Halála olyan pánarab társadalmi felháborodást indított el, amely elsöpörte Ben Ali tunéziai elnök húszéves diktatúráját, és az események viharos sebességgel terjedtek szét az arab világan. Egyiptom utcáit milliók lepték el, Jemenben, Marokkóban, Bahreinben kormányok kerültek válságba. Líbiában a lázongás polgárháborúvá terebélyesedett, miután Muammar al-Kadhafit – az arab világ egyik leggazdagabb és legrettegettebb vezetőjét – egy poros országúton lincselték meg, mintha sosem lett volna érinthetetlen despota.
A régió lakossága évtizedek óta először érezte úgy, hogy a megkövült autokráciák megingathatók, és a váratlanul kitágult történelmi térben lépett előtérbe Egyiptom legfegyelmezettebb és legjobban szervezett mozgalma, a Muszlim Testvériség.
2011-ben a forradalom megdöntötte a Mubarak-rezsimet is. Noha a Tahrír tér véres eseményeit nem a Testvériség kezdte, de amikor a rezsim összeroppant, a mozgalom maradt az egyetlen szervezet, amely fegyelmezett volt, hálózattal rendelkezett, és országos politikai erőként tudott fellépni. A következő választásokon elsöprő győzelmet arattak és 2012-ben az ország első szabadon választott elnöke Mohamed Morszi, a Muszlim Testvériség embere lett.
A reménykedés azonban csak egy évig tartott. A Testvérigés kormányzata túl gyorsan és túl agresszívan akarta átalakítani az államot. Az új elnök türelmetlen rendeletei, az alkotmányozás módja, a gazdasági válság és a közbiztonság romlása egyre több réteget fordított ellene.
2013 nyarán a hadsereg közbelépett. A Testvériség ismét betiltott szervezet lett, ezúttal „terrorszervezetként” megbélyegezve Egyiptomban. A mozgalom újra földalatti hálózattá lett, vezetői pedig börtönben, Katarban vagy Törökországban élnek száműzetésben.
Maga Morszi a 2013-as katonai hatalomátvétel után rács mögé került, és kemény fogvatartási körülmények között élt.
Évekig tartó perek, izoláció és korlátozott orvosi ellátás után 2019 júniusában, egy bírósági tárgyalás közben esett össze és halt meg a kairói bíróság tárgyalótermében. A hivatalos verzió szerint szívroham végzett vele, ám független jogi szervezetek és orvosi jelentések évek óta figyelmeztettek arra, hogy rabságának körülményei – különösen diabétesze és a magas vérnyomásának kezeletlensége – kritikus egészségi állapotot idéztek elő nála.
Halála így sokak szemében nem csupán tragédia, hanem az egyiptomi rezsim felelősségével terhelt „lassú halálos ítéletté” vált, amely a Muszlim Testvériség számára egy újabb mártírt teremtett. A kormány számára viszont végleges lezárása lett egy korszaknak.
Az örökség viszont tovább él
Ha van szervezet, amely legközvetlenebbül mutatja a Muszlim Testvériség politikai-iszlamista modelljének tovább élését, az a Hamász, amely 1987-ben, az első Intifáda kezdetén a palesztin Testvériség leágazásából alakult. Az alapító chartában maga a szervezet írja: „A Hamász a palesztin Muszlim Testvériség egyik ága.”
A modell ugyanaz volt, mint al-Banná száz évvel korábban elképzelt társadalmi aktivizmusa — csakhogy ezúttal fegyverrel kiegészítve, katonai szárnnyal megerősítve. Az alapító eszmék között erőteljes antiszemita narratívák is szerepelnek, amelyek a mozgalom korai szövegeiben is már markánsan jelen voltak.
A Hamász ma nemzetközileg terrorszervezetnek minősül, de társadalmi bázisa óriási. A Testvériséggel való kapcsolata ideológiai és történeti, nem mindig szervezeti, ám a gyökér közös.
A Testvériség a No.1. közellenség a hivatalos Egyiptomban
A jelenlegi egyiptomi vezetés, Abdel-Fattáh esz-Szíszi rendszere a Muszlim Testvériséggel szemben a modern államok egyik legkeményebb, zéró toleranciájú politikáját építette ki. Szíszi – aki 2013-ban a hadsereg élén döntötte meg Morszi elnökségét – a Testvériséget nem egyszerű ellenzéki mozgalomnak, hanem egzisztenciális fenyegetésnek tekinti az állam stabilitására és saját hatalmára nézve.
A 2013-as katonai beavatkozás után a mozgalmat hivatalosan is terrorszervezetnek nyilvánították, több vezetőjére halálos ítéletet szabtak ki, ezreket tartóztattak le, és a mozgalom teljes társadalmi-intézményi hálózatát szétszedték. Iskoláit, jótékonysági alapítványait, mecseteit lefoglalták vagy lezárták. Szíszi politikája arra épül, hogy a Testvériségből nem maradhat meg semmilyen szervezett struktúra Egyiptomban – így az ország ma a mozgalom történetének egyik legsúlyosabb üldöztetési időszakát éli.
A vezetés propagandaértelemben is folyamatosan napirenden tartja a „terrorista Testvériség” narratívát, amely a rezsim számára belpolitikai kohéziót és nemzetközi támogatást is teremt, különösen Szaúd-Arábia és az Emirátusok oldaláról.
Az egyiptomi rezsim narratívája nem csak a monarchiák külpolitikájába épült be, hanem Washington hangadó köreit is meggyőzte. A 2013 utáni években az amerikai kongresszus republikánus szárnya és több biztonságpolitikai agytröszt átvette a gondolatot, mely szerint a Muszlim Testvériség nem csupán politikai mozgalom, hanem a modern szunnita iszlamizmus „ideológiai anyaszervezete”, ahonnan a radikálisabb csoportok – köztük a Hamász – kinőttek.
Szíszi számára ezért egy amerikai terrorlistára vétel óriási stratégiai győzelem lenne, mert igazolná belpolitikai fellépését, és globális szinten is legitimálná a Testvériség teljes felszámolását. Amit Egyiptomban a rendőrség és a hadsereg „nemzetbiztonsági szükségszerűségnek” nevez, annak egy amerikai bélyegző olyan nemzetközi súlyt adna, amelyet Kairó évek óta próbált elérni.
Mivel járhat Trump erőteljes fellépése a mozgalom ellen?
A Muszlim Testvériség története végső soron nem csupán politikáról vagy vallásról szól, hanem arról a kérdésről, ami a modern Közel-Kelet egészét kísérti. A kérdés az, hogyan lehet egyszerre modernizálódni és megőrizni az identitást? Hogyan lehet demokratikusnak lenni anélkül, hogy a társadalmi hagyományok eltűnjenek? A történelem azt mutatja: a Muszlim Testvériség addig marad fontos, amíg erre a kérdésre nincs elfogadott válasz a Közel-Keleten.
Ha Donald Trump valóban terrorszervezetként minősíti a Muszlim Testvériséget, az a mozgalom számára nem pusztán egy újabb politikai csapás lenne, hanem történetének egyik legkomolyabb intézményi kihívása.
Az amerikai FTO-listára kerülés automatikusan kriminalizálná minden kapcsolódó szervezet pénzmozgásait, banki tranzakcióit, jótékonysági hálózatait és nemzetközi adományait; az Egyesült Államokban működő szimpatizáns struktúrákat pedig felügyeleti eljárások, pénzügyi vizsgálatok, vízumtilalmak és akár büntetőperek fenyegetnék.
A lépés tovább gyűrűzne Európába is: Washington döntése nagy nyomást helyezne a nyugati szövetségesekre, hogy saját nemzeti jogrendjükben is újraértékeljék a Testvériséghez köthető civil hálózatok működését. A Közel-Keleten pedig az amerikai kijelölés legitimációt adhatna az olyan rezsimeknek, mint Egyiptom, Szaúd-Arábia vagy az Emirátusok, hogy még keményebben lépjenek fel a mozgalom maradéka ellen.
Rövid távon a Testvériségre gazdasági bénultság és politikai elszigetelődés várna; hosszabb távon viszont az a kérdés lesz kulcsfontosságú, hogy a kényszerű földalatti állapot radikalizál-e egy új generációt, vagy épp ellenkezőleg: a mozgalom kénytelen lesz-e valamilyen új, mérsékeltebb politikai formát ölteni, hogy túlélje a 21. század eddigi legnagyobb nemzetközi nyomását.