JD Vance amerikai alelnök és Marco Rubio külügyminiszter éleződő rivalizálása közvetlenül befolyásolhatja az ukrajnai tárgyalásokat, és egyben a Nyugat biztonságpolitikai jövőjét.
Noha az amerikai alkotmányos rendben az alelnök az első az öröklési sorrendben, a mindennapi kormányzásba szinte semmilyen beleszólása nincs, bár sokat duruzsolhat az elnök fülébe. Ezzel szemben a külügyminiszter szélesebb mozgástérrel, saját diplomáciai hálózattal és intézményi súllyal dolgozik, és saját döntéseket is meghozhat.
Érdemes megjegyezni, hogy a Külügyminisztérium saját hírszerzési apparátust is működtet (Bureau of Intelligence and Research - INR), amely része a teljes amerikai hírszerző közösségnek is. Hasonló kapacitással az alelnök nem rendelkezik, hanem a külügy elemzéseire szorul, ami taktikai előnyt jelenthet a miniszternek a Trump előtt lefolytatott belső egyeztetések és viták során..
A jelen helyzetben - legalábbis Ukrajna ügyében - az alelnök és a külügyminiszter vált a Fehér Ház legfontosabb rivalizáló erőközpontjává. Nyilvánvaló, hogy ők ketten lehetnek a 2028-as republikánus elnökjelöltség fő esélyesei, és ahogy most teljesítenek az ukrajnai békefolyamat alakításában, az meghatározhatja nem csak a saját politikai jövőjüket, de a Trump utáni Amerika külpolitikáját is.
Több washingtoni forrás szerint eleve feszültséget keltett, hogy a Fehér Ház egy harmadik személyt, ráadásul egy külső különmegbízottat hozott helyzetbe. Ezután a diplomáciai tapasztalattal nem rendelkező ingatlanbefektető, Steve Witkoff szakértői szemmel is vitatható lépéseket tett az orosz féllel való kapcsolatában. (Ezt a zavaros ellentmondást az Euronews több cikke is bemutatta.)
A jelek arra utalnak, hogy Rubio és Vance igyekeznek visszavenni az ellenőrzést a folyamat felett, miután Witkoff „párhuzamos csatornája” homályossá tette a hivatalos amerikai álláspontot. A bizonytalanság, amely a szerepek és a hatáskörök körül kialakult, megmagyarázza, hogy miért vált ilyen élesen láthatóvá a két politikus közötti versengés.
Ki mit mond és ki mit képvisel? Lehet-e bízni az oroszokban?
JD Vance alelnök és Marco Rubio külügyminiszter kulcsfigurák Trump külpolitikájának megvalósításában, Ukrajna ügyében élesen eltérő álláspontot képviselnek. Vance a „realista”, kompromisszumkereső megközelítést, Rubio pedig a hagyományosan Oroszországgal szembeni kemény republikánus héja-vonalat képviseli. (Szenátor korában Rubio egyszerűen gengszternek nevezte Vlagyimir Putyint.)
Tíz év múltán Rubio már nem eszi ilyan forrón a kását. Államférfiként visszavett a retorikából, de a mögöttes szemlélet alig változott. A diplomáciai hang konszolidáltabb lett, de a logika maradt – a Kreml ígéretei csak akkor számítanak valamit, ha mögöttük áll az amerikai és az európai kényszerítő erő. Rubio mai óvatossága inkább szerepváltás, mintsem meggyőződéses fordulat, és a keményvonalas időszak lenyomata továbbra is ott van a nyilatkozataiban.
Ez a klasszikus republikánus álláspont tankönyvszerűen követi a nixoni külpolitikai hagyományt és örökséget. A volt elnök, aki máig ható megállapodást kötött Kínával és a szovjetekkel, televíziós interjújában úgy fogalmazott, hogy „vannak dolgok, amelyek soha nem változnak. Moszkvával szemben nem lehet a szavakra építeni, mert az orosz állam - természetéből fakadóan - nem megbízható partner”.
Az oroszokkal való bármilyen megegyezésnek csak akkor van esélye és értelme, ha annak megszegése az ő számukra is rendkívüli hátránnyal jár - fejtegette Richard Nixon, és ezt a nézetet máig osztja a republikánus politikai elit többsége. Ennek megfelelően Rubio is azt a logikát képviseli, hogy a Kremllel csak erőpozícióból szabad tárgyalni, a béketerveknek pedig tartalmi biztosítékokra kell épülniük, nem pedig a be nem váltható és nem kikényszeríthető orosz ígéretekre.
A vitát az élezte ki, hogy Vance volt az, aki közvetlenül tájékoztatta Volodimir Zelenszkijt az úgynevezett 28 pontos amerikai béketervről, amelyet európai oldalról sokan „orosz kívánságlistának” neveztek. Ugyanakkor a terv felépítésében láthatóan neki sem volt része, hanem inkább csak a rossz hír hozójának kellemetlen szerepét vállalta.
A Fehér Ház belső szereposztásában az ilyen átfedés mindig konfliktust gerjeszt, és jelenleg is ez történik
Ráadásul Vance egy olyan terv rossz hírét juttatta el Kijevbe, amelyet nem ő főzött, mégis neki kellett viselnie a politikai következmények első hullámát, ami a Fehér Házon belül hátrányos pozícióba hozhatja.
Egy alelnök addig van politikai biztonságban, amíg át nem lép mások terepére, és különösen nem a külügyére. Joe Biden például a bevándorlást sózta Kamala Harris nyakába, csekély sikerrel.)
Amikor Vance olyan béketervet közvetített, amelyet nem ő készített el, azzal óhatatlanul sértette Rubio kompetenciáját és a State Department hatásköri igényeit.
A külpolitika különösen mérgező, és volt már példa , hogy a Fehér Házban hasonló ütközés robbant ki . A fiatal Bush kormánya idején a nemrég elhunyt Dick Cheney alelnök
párhuzamos külpolitikai csatornát működtetett Colin Powell külügyminiszter mellett, gyakran megkerülve a külügyet az iraki háború előkészítésekor.
Powell később elmondta, hogy Cheney emberei rendszeresen „átléptek a vonalon”, és olyan döntéseket formáltak, amelyek hagyományosan a külügyhöz tartoztak. A mostani feszültség Vance és Rubio között is azt a mintát idézi, amikor az alelnök belenyúl a diplomáciai terepbe, és abból törvényszerűen konfliktus származik.
Ami Vance felfogását illeti, az szinte tükörképe Rubióénak. Kampánypolitikusként még nyersen radikális, szkeptikus hangot ütött meg külpolitikai kérdésekben, többször is hangoztatva, hogy Ukrajna nem tartozik az Egyesült Államok létfontosságú érdekei közé, és Amerika nem írhat „üres csekket” Kijevnek.
Alelnökként azonban rákényszerült, hogy a „realista, alku-orientált” vonal arcaként mutassa magát, aki a háború lezárását sürgeti, de úgy, hogy közben elkerülhetetlennek tekinti Oroszország tényleges pozícióinak figyelembe vételét.
Ide tartozik, hogy maga Trump is hírhedt arról, hogy élvezi, ha a saját emberei összeugranak előtte, mert versengésük fenntartja az ő kontrollját. A mostani feszültség így nem csak a politikai irányokról szól, hanem arról is, hogy ki mennyire mozdul rá olyan hatalmi terepekre, ahol a másik hagyományosan erős.
Európa örvendezett Rubio megjelenésekor
A terv kiszivárgása után derült csak ki, hogy Rubio nem vett részt a dokumentum előkészítésében, és csak a szaúdi koronaherceg washingtoni látogatásakor kapta kézhez az anyagot. A szenátoroknak állítólag azt mondta, hogy a terv valójában egy orosz javaslat, de ezt később nyilvánosan pontosította. Ugyanakkor - a külügy vezetőjeként - egyértelműen zavarta, hogy kihagyták a folyamatból.
Miután Trump jelezte, hogy a 28 pont „nem végleges ajánlat”, Rubio átvette a kezdeményezést a tárgyalásokban. A miniszter Genfben több napig egyeztetett az ukrán delegációval, és a kiszivárgott információk szerint sikerült jelentősen átgyúrnia a dokumentum legvitatottabb elemeit, így a területátadást, a hadseregkorlátozást, a NATO-tagság tiltását. Ezeket enyhítették vagy kivették.
Európai vezetők megkönnyebbüléssel fogadták Rubio megjelenését, miután kiderült, hogy Witkoff párhuzamos csatornája megkerülte a hagyományos diplomáciai struktúrákat. Több forrás szerint az amerikai kormányzaton belül is zavar keletkezett, mert a különböző irodák eltérő információkat kaptak arról, hogy ki irányítja ténylegesen a békefolyamatot, és mik a további teendők.
Vance közben nyilvánosan védte az eredeti tervet, szerinte csak az a megoldás lehet tartós, amelyet „Oroszország és Ukrajna is elfogad”. Rubio viszont azt hangsúlyozta, hogy a dokumentum „evolúció alatt áll”, és az ukrán aggályokat figyelembe kell venni.
Trump többször is említette, hogy Vance és Rubio 2028 potenciális republikánus jelöltjei lehetnek – akár együtt is (ticket) –, de Ukrajna kérdésében nem lehet egyszerre mindkettőjük álláspontját érvényesíteni. A Fehér Háznak végül választania kell, melyik irányt teszi hivatalossá: a kompromisszumos békét vagy az Oroszországgal szembeni keményebb fellépést, és a végső szót kizárólag az elnök mondhatja ki.
De ez már a következő napok-hetek kérdése.