Tudósok szerint az éghajlati sokkhatásokat talán „figyelmen kívül hagyták”, amikor az ipari forradalom idején bizonyos betegségeket kutattak.
Egy évszázadok óta létező temető új megvilágításba helyezi, hogy a éghajlati sokkok hogyan járulhattak hozzá a betegségekhez az ipari forradalom idején.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Nagyjából 1760 és 1840 között Nagy-Britannia mezőgazdaságon alapuló gazdasága ipari nagyhatalommá alakult át. Ebben az időszakban a bányászat és a gyárak, illetve vasutak szénnel való fűtése sűrű, sötét szmoggal borította be a városokat.
Ez a szennyezés, a kemény munkakörülmények, a zsúfolt lakások és a kevés szabadban töltött idő együtt csökkentette az embereket érő napfényt.
A napfény biztosítja azt az UVB-sugárzást, amelyet a bőr a D-vitamin előállításához használ, amelyre a szervezetnek a csontok erősségéhez van szüksége.
A rachitis, amikor a növekvő csontváz nem mineralizálódik megfelelően, gyakori volt a gyermekek körében. Ezt sokáig az urbanizációnak, a földrajzi szélességnek és a társadalmi-gazdasági tényezőknek tulajdonították.
Az iparosodás azonban a kis jégkorszak idején zajlott, egy lehűlési időszakban, amely hozzávetőleg a 13. és a 19. század között tartott. Ezt főként a naptevékenység visszaesésének és a gyakori vulkánkitöréseknek tulajdonítják, amelyek a napfényt blokkoló aeroszolokat bocsátanak ki. Új kutatás azt sugallja, hogy ezek a természetes éghajlati sokkok eddig figyelmen kívül hagyott tényezők lehettek.
Tudósok egy elhagyott temetőből származó fogakat vizsgálnak
A kutatók újból megvizsgálták egy, Északkelet-Angliában található, régóta használaton kívüli temetőből, a Coach Lane nevű temetőből származó fogakat, hogy kiderítsék, a klimatikus ingadozások (a Föld hőmérsékletében, csapadékában és légköri viszonyaiban) bekövetkező változások) hozzájárultak-e a gyermekkorban kialakuló D-vitamin-hiányhoz abban az időszakban.
„A Coach Lane-ben eltemetett emberek többsége olyan időszakban élt, amelyet a rendelkezésre álló UV-fény környezeti különbségei befolyásoltak, ami magyarázhatja a rachitis és a fogdentin-hibák magas arányát, és egy jelentős D-vitamin-hiány problémájára utal” mondja Dr Ellen Kendall, a Durham Egyetem régészeti kutatója és a tanulmány első szerzője.
„Az, hogy felismertük, a temetői nyilvántartás lehetővé teszi számunkra e közösség klimatikus kronológiájának újragondolását, új megközelítésnek tűnt a történelmi gyermekkori D-vitamin-hiány megértéséhez.”
A kutatók 30 fogat elemeztek (forrás: angol) 21 azonosítatlan személytől, akiket 1711 és 1829 között temettek el a temetőben. Akkoriban a régió egy halászfaluból kezdett ipari kikötővé átalakulni.
A kutatók a mineralizációs zavarokat vizsgálták. Ilyenkor a dentin, a fog belső rétege, nem alakul át teljesen kemény, elmeszesedett szövetté.
Ezek a hibák gyakoriak, és számos oka lehet, önmagukban ezért nem bizonyítják a D-vitamin-hiányt. Ugyanakkor szezonális hiányra utalhatnak, ha nagyjából éves időközönként jelennek meg, és normális dentinrétegek választják el őket egymástól.
Mivel a fogak kialakulása és növekedése természetes, kötött ütemtervet követ, a kutatók meg tudták határozni, hogy a közösségben milyen életkorban maradt el a dentin mineralizációja, egyes személyeknél a kora gyermekkortól a fiatal felnőttkorig.
A helyszínen talált csontvázak korábbi vizsgálatai a fiatalok 44 százalékánál mutattak ki rachitist.
Az éghajlat instabilitása „semmi új”
A temető temetési nyilvántartása 109 közösségi tag életkorát és halálozási évét tartalmazta. Mivel ezeket a dátumokat nem lehetett egyénekkel összepárosítani, a sírok ugyanis nem voltak megjelölve, a kutatók a közösséget egészként vizsgálták.
Az adatok azt mutatták, hogy a 109, ismert születési évű személy közül 91-en egy nagy vulkánkitörés idején vagy azt követő tíz évben születtek. Közülük 41-en olyan időszakban születtek, amikor az alacsony naptevékenység és a vulkáni aktivitás egy időben jelentkezett.
A tanulmány nem próbálja számszerűsíteni, hogy az éghajlati sokkok milyen mértékben változtatták meg az Északkelet-Angliát elérő UV-fény mennyiségét, Dr Kendall azonban azt mondja, hogy a kutatócsoport „meglehetősen biztos” abban, hogy az éghajlat fontos hozzájáruló tényező volt a 18. és 19. századi D-vitamin-hiányhoz, különösen a viselkedést megváltoztató alacsonyabb hőmérsékleteken keresztül.
A tanulmány hipotézise szerint két hatás kombinálódhatott: a vulkáni aeroszolok és az alacsony naptevékenység csökkentették a felszínt elérő UV-fény mennyiségét, miközben a hűvös, csapadékos nyarak valószínűleg a gyerekeket is a lakásban tartották, illetve jobban beburkolták őket, tovább korlátozva a bőrfelület napfénynek való kitettségét.
A kutatók ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy ez nem az egyetlen, sőt még csak nem is a D-vitamin-hiány elsődleges oka volt. Az UV-fény rendelkezésre állása, a csapadék és a hőmérséklet az osztályhelyzettel, az étrenddel, a foglalkozással, a földrajzi szélességgel és a szennyezéssel együtt hatott.
„A régészet ritkán kínál biztos válaszokat” mondja Dr Kendall. Ennyi egymásra ható tényező mellett a kutatók szerint csak olyan magyarázatokat tudnak megfogalmazni, amelyek összhangban vannak a rendelkezésre álló bizonyítékokkal. Úgy vélik, hogy az éghajlati tényezőket a korábbi, D-vitamin-hiányt magyarázó elméletekben háttérbe szorította az iparosodás és az urbanizáció.
Az éghajlat természetes és emberi eredetű változékonyságának figyelembevétele ezért fontos ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk azokról a tényezőkről, amelyek az emberek egészségi állapotát alakították.
„Az éghajlat instabilitását modern kihívásnak tekintjük, valójában azonban az emberi problémák között ez egyáltalán nem számít újnak” magyarázza Dr Kendall.
„Legyen szó világjárványokról, gazdasági válságokról vagy a klímaváltozásról, fontos megérteni, hogy az emberek korábban miként alkalmazkodtak hasonló problémákhoz, és ezt a tudást felhasználni ahhoz, hogy a jövőben is boldogulni tudjanak.”