Egy új tanulmány szerint, ha Európa bizonyos, acél-, műtrágya- és vegyigyártáshoz szükséges alapanyagokat importál, az segíthet több termelést itthon tartani.
Európa úgy szeretné megtisztítani nehéziparát, hogy közben se munkahelyek, se gazdasági növekedés ne essenek áldozatul. Egy új tanulmány szerint ez elérhető célnak tűnik, de komoly kompromisszumokra lesz szükség.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az Euro-Mediterranean Center on Climate Change (forrás: angol) (CMCC Foundation), a Politecnico di Milano és a Technische Universität Berlin kutatói szerint Európa jelentősen csökkentheti ipari kibocsátásait anélkül, hogy kiüresítené termelési kapacitását.
A legolcsóbb megoldás azonban az lehet, ha Európa a leginkább energiaigényes alapanyagok egy részét külföldről szerzi be, majd azokat európai üzemekben dolgozza fel nagyobb hozzáadott értékű termékekké.
Hogyan csökkentheti Európa az ipari kibocsátásokat?
A kutatók 2050-ig készítettek modell-számításokat az acél-, cement- és vegyipari termelésre, hogy kiderítsék, Európa miként érheti el ezt.
Az acélt és a vegyi anyagokat jóval kevesebb fosszilis energiahordozó felhasználásával lehetne előállítani a tanulmány szerint.
A vizsgált legszigorúbb kibocsátási célok szerint, amelyek 2040-ig 90 százalékos üvegházhatásúgáz-csökkentést írnak elő, az acél, az ammónia és a metanol döntő részét zöld hidrogénnel állítanák elő, vagyis olyan hidrogénnel, amelyet megújuló villamos energiával, nem pedig fosszilis tüzelőanyagokkal termelnek.
Az acélgyártók emellett nagyobb arányban használnának újrahasznosított fémtörmeléket, és a termelést egyre inkább villamos energiával, nem pedig szénnel vagy földgázzal hajtanák.
A cement esetében bonyolultabb a helyzet. Előállításának folyamata akkor is szén-dioxidot bocsát ki, ha maga az energiabevitel környezetbarát forrásból származik. A tanulmány szerint a a kibocsátás-leválasztása cementgyárakban csökkenthetné a légkörbe jutó mennyiséget, kritikusai azonban azt mondják, hogy a technológia nagy léptékben még nem bizonyított.
A zöld termelésnek azonban ára van.
Az átállás várhatóan 2040 körül lenne a legköltségesebb, amikor az európai iparnak jelentős beruházásokra lenne szüksége az infrastruktúrába és a berendezésekbe. A költségek 2050-re csökkennének, de Európa továbbra is hátrányban maradna azokkal a térségekkel szemben, ahol olcsóbb a megújuló energia.
Csökkenthetők a költségek, ha az üzemeket a megújuló energiaforrások közelébe költöztetik?
Az egyik megoldás, ha a gyárakat olyan helyre viszik, ahol a megújuló villamos energia olcsóbb.
A modellben, amikor a vállalatoknak engedélyezték az áttelepülést, a termelés Spanyolországba, a skandináv országokba és az Egyesült Királyságba került, ahol a bőséges és olcsó megújuló energia mérsékelte az áramárakat.
Az így elért megtakarításoknak azonban ára van: a számítások nem vették figyelembe a gyárak áttelepítésének, az új infrastruktúra kiépítésének, a munkaerő toborzásának és a meglévő ellátási láncok átszervezésének költségeit.
A szerzők hangsúlyozzák, hogy a vizsgálat elsősorban a lehetséges megtakarítások nagyságrendjét mutatja, nem pedig Európa jövőbeli ipari térképét vetíti előre.
A zöld import segíthet megőrizni a gyártást Európában
Találtak azonban egy olcsóbb alternatívát is.
A leginkább energiaigényes alapanyagok – például az ammónia, a metanol és a forrón brikettált vas (HBI) – importja nagyobb megtakarítást hozott, mint ha a termelést Európán belül helyezték volna át. Emellett lehetővé tenné, hogy a vállalatok a gyártás későbbi fázisait megtartsák meglévő európai üzemeikben.
A HBI az acélgyártásban használt vas egyik formája. A kutatók szerint olyan országokban lehetne előállítani, ahol olcsóbb a megújuló villamos energia, majd Európába szállítani a termelés utolsó szakaszaira.
Ebben a forgatókönyvben 2050-re az ammónia és a metanol szinte teljes mennyisége importból származhatna. Ennek nyomán Európának mintegy 25 százalékkal kevesebb zöld hidrogént kellene előállítania.
Teremtene-e a zöld alapanyagok importja csupán egy újfajta függőséget?
Az importra való támaszkodás azonban önmagában is kockázatos. A tanulmány nem számol háborúkkal, világjárványokkal és más, a nemzetközi ellátási láncokat felborító megrázó eseményekkel.
Európa már megtapasztalta, milyen sérülékenyek lehetnek ezek.
Idén a közel-keleti konfliktus megszakította a olaj-, gáz- és műtrágyaszállítmányokáramlását a Hormuzi-szoroson keresztül. Közben Oroszország az Ukrajna elleni inváziót követően visszafogta gázszállításait, ami az energiaárak meredek emelkedéséhez vezetett, és egyes európai üzemeket termeléscsökkentésre kényszerített.
A kutatók szerint a fosszilis energiahordozók néhány szállítótól érkeznek fix infrastruktúrán, például vezetékeken keresztül, míg a zöld vas, ammónia és metanol „bármely, olcsó megújuló energiával rendelkező régióból szállíthatók”.
A kutatók szerint az ellátási lánc lehetséges jövője is eltérő. Egy fosszilis tüzelőanyag-lánc „már a felépítésénél fogva szennyez”, míg a vas- vagy ammóniaellátási lánc „fokozatosan dekarbonizálható”, és éppen ezt hivatott ösztönözni az EU karbonhatár-kiegyenlítő mechanizmusa (CBAM).
Hozzáteszik, hogy az alternatíva sem valódi függetlenség. Az, hogy mindent házon belül állítanak elő, az éves támogatási költséget 200 milliárd euró fölé löki. Az olyan függőség, „amelyet csak állandó állami támogatással lehet elkerülni, nem feltétlenül biztonságosabb”.
Mennyibe kerülne, ha több termelést tartanának Európában?
Az európai ipar import nélküli bővítése azonban igen költséges lenne.
A kutatók által vizsgált legdrágább forgatókönyvben Európa növelné ipari termelését, és továbbra is belföldön állítaná elő az ehhez szükséges, leginkább energiaigényes alapanyagokat. A kormányoknak évente mintegy 235 milliárd eurót kellene költeniük arra, hogy fedezzék a különbséget az európai termelési költségek és az importárak között.
„Európának reálisan kell felmérnie, milyen mértékben képes bővíteni nehéziparát” – mondja Massimo Tavoni, a tanulmány társszerzője, a CMCC Foundation intézetigazgatója.
„A dekarbonizációt és a meglévő ipari kapacitások megőrzését kell előtérbe helyeznie, célzott, időben korlátozott állami támogatásokkal és a zöld import átgondolt felhasználásával.”
"}