Jeruzsálem remélte, hogy ha a Biden-korszak után az USA és Szaúd-Arábia megbékél, az jót fog tenni Izraelnek is, elősegítve a békefolyamatot Rijáddal. A jelek most mégsem erre mutatnak a koronaherceg washingtoni látogatása után.
Búcsú Ábrahámtól?
Trump elnök keddi találkozója Mohammed bin Szalmánnal (MBS) már akkor sikeres volt a Fehér Ház számára, mielőtt a szaúdi koronaherceg betette volna a lábát az épületbe.
Noha a szaúdiakat arra kérték, hogy csatlakozzanak a 2020-as Ábrahám-egyezményhez, cserébe F-35-ös lopakodó vadászgépek eladásáért, Trump észlelte, hogy ez nem lesz elég ahhoz, hogy a tartós béke asztalához ültesse az izraeli és a szaúdi vezetőket. A vásárlás engedélyezése ezért inkább egy biankó csekk ahhoz, hogy Trump beemelje a királyságot a NATO kiemelt partnerei közé Ausztrália, Japán, Pakisztán, Dél-Korea társaságába, ahol egyébként Katar és Izrael is jelen vannak. Trumpnak ez egyelőre bőven elég is.
A koronaherceg parádés fogadtatása, bevetve Tiger Woods-ot, Cristiano Ronaldót, Elon Muskot és más tech-bárókat eleve jelezte, hogy Trump a legmagasabb szintre helyezi a szaúdi kapcsolatot. Ebből az is kiderül, hogy Washington számára MBS távol tartása Irántól és visszacsábítása a nyugati gravitációs térbe fontosabb stratégiai cél, mint a gyors izraeli-szaúdi béke elősegítése.
Emlékezetes, hogy Joe Bidennek a koronahercegtől való viszolygását és távolságtartását érzékelve Kína hirtelen beugrott a közel-keleti színpadra, és 2023 márciusában összehozta MBS és Irán közeledését, majd diplomáciai kapcsolataik újraélesztését is.
Ez riasztó fordulat volt Izrael számára, hiszen Joe Biden 2022-es rijádi látogatása során még arról volt szó, hogy az USA és a szaúdiak együtt fékezik meg a térségben Iránt és csatlósait. Így hidegzuhanynak számított, hogy helyette diplomáciai kapcsolatfelvételt láttak, ráadásul nem is amerikai, hanem pekingi közvetítéssel.
Mindennek tetejében ez ellent mondott annak a korábbi amerikai elvnek is, hogy Kínának semmi keresnivalója nincs a közel-keleti térségben, és érje be dzsibuti támaszpontjával. Az amerikai külpolitikai vezetés ma is úgy látja, hogy a Közel-Kelet biztonsági egyensúlya nem kínai ügy: Peking legfeljebb üzletelhet, de a térség rendjét továbbra is az Egyesült Államok határozza meg, foglalja össze a Cato Institute elemzése.
2023 őszén, amikor bekövetkezett a Hamász terrortámadása Izrael ellen, sokan mondták Izraelben, hogy egy szaúdi béke annyit sem érne, mint a papír, amire ráírják. Egyelőre beérik azzal, hogy fű alatt működtessenek gazdasági és titkosszolgálati kapcsolatokat, és hogy Szaúd-Arábia továbbra se akadályozza az izraeli vadászbombázókat abban, hogy a jemeni húszikat támadják, akik amúgy is esküdt ellenségei Rijádnak.
Egy magától értetődő közös érdekről van tehát szó, amihez nem kell békeszerződést kötni. Cserébe Izrael ellátja a szaúdi titkosszolgálatokat azokkal az információkkal, amelyek a királyi ház ellen szervezkedőket juttatják rendőrkézre. A rezsim számára ma is a vahhábita szélsőségesek jelentik a legmakacsabb belső fenyegetést, vagyis azok a fanatikusok, akik a királyságot árulónak bélyegzik, és időről időre készek fegyvert is emelni rá. Közülük sokan izraeli titkosszolgálati információk nyomán buktak le, és kerültek hóhérkézre.
Amerikának alapkérdés a szaúdi olaj feletti ellenőrzés megtartása
A Közel-Keletet elemzők gyakran elhanyagolják a tényt, hogy az USA és Szaúd-Arábia együtt a világ olajtermelésének 28-30 százalékát képviselik, szinte azonos mértékben. Ez meghatározó stratégiai pozíció mind Oroszországgal, mind Kínával szemben, és féken tartja az olyan ingadozókat, mint India, Dél-Afrika vagy Brazília, nehogy a túlpartra sodródjanak.
Az F-35 gépek eladása ezért Trump részéről egybevág azzal a paktummal, amely a kölcsönös érdeken alapszik, és amelyet még 1945-ben kötött meg Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Abdulaziz szaúdi király a USS Quincy nehézcirkáló fedélzetén. A szaúdi olaj feletti tényleges szuverenitásért cserébe az Egyesült Államok katonai erővel köteles védeni a királyság területi szuverenitását, és az egyezség ma is kötelező érvényű.
A „Quincy-paktum” azért élt túl 80 évet immár, mert mindkét fél alapvető stratégiai érdekeit szolgálja. Az USA biztonsági garanciákat és katonai együttműködést kínál, a szaúdiak pedig stabil olajellátást, dollár-elszámolást és regionális együttműködést biztosítanak. Bár az USA korábban jelentős szerepet játszott az olajkitermelésben, a szaúdi olajipart azóta teljesen államosították, így a kapcsolat inkább geopolitikai, gazdasági és biztonsági jellegű, mégis megkerülhetetlen.
Ami Trump elnököt illeti, miután júniusi bombatámadásaival eloszlatta Amerika aggályait az iráni nukleáris fegyverekkel kapcsolatban, tovább akar lépni a Közel-Keletről - Kína felé. A problémája inkább az, hogy Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnökkel való szoros kapcsolata sokkal megosztóbb kérdésnek bizonyul a saját mozgalmán belül, mint amire számított. Ennél még fontosabb, hogy Irán csak egy része a Kína vezette Amerika-ellenes tengelynek, amely globális fenyegetést jelent az amerikai érdekekre.
Egy normalizációs megállapodás Mekka és Medina őrei, valamint a zsidó állam között történelmi eredmény lenne mindenki számára, főként Donald Trumpnak. De a szaúdiak aligha fognak mozdulni, hacsak Izrael nem egyezik bele egy jövőbeli palesztin állam ütemtervébe.
Viszont az izraeli kormány és a közvélemény határozottan ellenez minden további megállapodást egy olyan exklávéval (a Gázai övezettel), amelyet még mindig terroristák uralnak, dacára a Trump-béketervnek. Az elnök tehát azt a képet látja, hogy a gyors izraeli-szaúdi békét egyik érintett sem sürgeti, követeléseik egyelőre kibékíthetetlenek, tehát nincs értelme erőltetnie.
Az első Trump-adminisztráció előterjesztette saját izraeli-palesztin béketervét, Jared Kushner (az elnök veje) vezetésével. A koncepció a „Béke a jólétért” néven volt ismert, és különféle vonzó utalásokat tartalmazott a palesztin gazdaság javítására. Valódi fókusza azonban az Irán elleni fellépés volt. A terve elég gyorsan el is vetélt.
Trump kilépett Barack Obama iráni atomalkujából, majd hozzálátott Teherán befolyási övezetének, a síita félholdnak a bekerítéséhez. Ez magában foglalta a klerikális rezsim szövetségeseit és megbízottait a Perzsa-öböltől a Földközi-tenger keleti pereméig, beleértve Basszár el-Aszad szíriai kormányzatát és az iraki síita milíciákat, valamint a Hamászt, a Hezbollah-t és a húszikat.
Az iráni tengely kijátszása érdekében Trump csapata egy sor gazdasági megállapodás révén összehozta az amerikai szövetségeseket, akik ugyanazt a területet fedték le. Ezek voltak az Ábrahám-megállapodások, amelyeket Izrael és számos muszlim többségű állam, így Marokkó, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek kötött. Trump félretolta a palesztin kérdést, és arra összpontosított, ami a feleket együttesen érintette, vagyis az Iránnal kapcsolatos közös aggodalmaik.
A törés akkor következett be, amikor a Biden-kormányzat elkezdte kerülni az „Ábrahám-megállapodások” kifejezést, mert nem akarta Trumpnak tulajdonítani az eredményt, és helyette igyekezett visszaállítani Barack Obama politikáját, amely türelmes volt Iránnal szemben. Biden fogékonyabb volt a palesztin kérdésre is, de a külpolitikájára jellemző módon nem tett jelentős lépéseket ebben a kérdésben sem, ezért nem túlzás azt állítani, hogy az egymást követő amerikai kormányzatok úgy dobálták a palesztin problémát, mint a forró krumplit.
Ennek nyomán a „nagy muszlim-arab ügyben”, azaz a palesztin kérdésben egy nem-arab és nem-szunnita hatalom lett a hangadó, vagyis a síita Teherán, miközben az érintett népesség túlnyomórészt szunnita arab. Ehhez a sokasághoz Iránnak sem vallási, sem etnikai, sem geopolitikai értelemben nincs természetes köze. Mivel a palesztin ügyet az irániak ellenőrizték a Hamászon keresztül, így Khamenei ajatollah is közvetve helyet kapott az asztalnál, aminek gyakran hangot is adott.
MBS arra kell Trumpnak, hogy kiszorítsa Iránt a palesztin kérdés rendezéséből
Az október 7-i támadás után a regionális elemzők azt állították, hogy Irán azért állt az akció mögött (bár ezt tagadta), mert nem bírta elviselni egy Jeruzsálem és Rijád közötti megállapodás gondolatát, hiszen az stabilizálná a régiót, és Teherán magára maradna.
A támadást követően a szaúdiak elhatározták, hogy maguk veszik kézbe a palesztin ügyet. Ez viszont nem sikerült, és MBS súlyos presztízsveszteségbe futott bele, amikor a Biden-kormány Katart, a terrorszervezet egyik fő patrónusát használta közvetítőként a Hamász felé, majd ezt a Trump-csapat is átvette.
Mindez Szaúd-Arábia vetélytársainak a presztízsét növelte, és a királyság teljesen kimaradt a túsztárgyalásokból, valamint az idén megkötött békeegyezményből is. Ha MBS valóban a palesztin ügy mentora akar lenni, meg kell szereznie a tárgyalásos kezdeményezést, és ehhez az USA erőteljes támogatására van szüksége. Ám ez sem lesz könnyű feladat a számára, mivel az Egyesült Államok szilárdan ellenzi a kétállami megoldás gondolatát és Palesztina elismerését, és mindezt el is utasította legutóbb a Biztonsági Tanácsban, osztva a hivatalos izraeli álláspontot.
Ezekből a tényezőkből azt lehet levonni, hogy Trump valódi célja MBS támogatásával az, hogy a nem létező palesztin rendezési folyamatban inkább Rijád legyen a hangadó fél, ne pedig Teherán vagy Katar. Ezzel sokat segíthet szaúdi partnerének a tekintély és a bizalom visszaszerzésében, ami rendkívül fontos tényező a közel-keleti regionális politikában.
Ugyanakkor ezt a presztízst rombolhatja, hogy a királyság eddig teljesen közönyösnek bizonyult a gázai menekültek befogadásában, miként más arab hatalmak is. A Szaúd-Arábiába beengedett menekültek számát jelenleg 454-re teszik, és a humanitárius feladatot inkább csekély pénzügyi támogatással hidalják át. Ez 2025-ben mindössze 30 millió dollár volt a Palesztin Hatóság felé, ami kevesebb, mint az Európai Unió juttatása.
Rijád tehát lakosonként 10 dollár körüli összeget juttatott a palesztinoknak, miközben a képviseletükre pályázik.
Képmutatás? Pragmatizmus? Vagy valami más?
A szaúdi politikát figyelők körében létezik olyan értelmezés, hogy a királyság palesztinpártiságának keménysége inkább Szalmán király személyes örökségének tudható be. A 89 éves, súlyosan beteg uralkodó a régi arab politikai iskola képviselője: számára a palesztin ügy nem csupán diplomáciai kérdés, hanem az arab identitás utolsó megmaradt nagy közös ügye. (A király palesztin útlevéllel is rendelkezik.)
Ezt a hozzáállást a szaúdi külpolitikai apparátus – amíg ő a trónon ül – köteles tiszteletben tartani, ahogyan a trónörökös nyitását Izrael felé is.
Ám a történet nem merül ki ennyiben - MBS nem csak a király miatt „játssza meg” a palesztinpártiságot, és nem is tudná egyik napról a másikra eldobni a kérdést. A palesztin ügy továbbra is belpolitikai legitimációs tényező Szaúd-Arábiában, társadalmi szinten pedig egyértelműen népszerűbb, mint a szaúdi–izraeli közeledés. A trónörökös számára a palesztin ügy nem érzelmi kérdés, hanem tárgyalási eszköz: egy olyan valuta, amelyet az Egyesült Államokkal és Izraellel folytatott alkukban fel tud használni.
A gyakran hangoztatott jóslat, mely szerint a király halála után Szaúd-Arábia azonnal kibékül Izraellel, túlzottan leegyszerűsítő. A király távozása eltávolíthat egy szimbolikus korlátot, de a szaúdi közvélemény továbbra is erősen behatárolja MBS mozgásterét. A palesztin témát ezért nem engedheti el teljesen, akkor sem, ha a jövőben szabadabb kezet kap.
Ami Trumpot illeti, ő már elérte nagy közel-keleti győzelmét – egy olyan sikert, amely jelentős és akár tartós is lehet. Netanjahuval partnerségben nem csak az iráni katonai fenyegetést szüntette meg, hanem felélesztette az Egyesült Államok vezette regionális rendet is. A szaúdiak olcsó olajat pumpálnak a globális energiapiacok stabilizálására, amerikai fegyverrendszereket vásárolnak, és az amerikai iparba fektetnek be, kell-e tőlük ennél több?
Trump számára ezért, mivel fekete lyuknak tekinti a palesztin ügyet, most jött el az ideje, hogy a Közel-Keletet levegye prioritási listájáról, és a nagyobb kérdésre térjen át, amelyen történelmi öröksége valószínűleg alapulni fog - Kínára.