Lengyelországban és Magyarországon sem történt meg az ügynökök teljeskörű elszámoltatása

Az egykori szovjet befolyási övezet országaiban – köztük Lengyelországban és Magyarországon – a rendszerváltás meghatározó ígérete volt az úgynevezett “ügynökakták”, tehát az állambiztonsági iratok nyilvánosságra hozatala. Az újraegyesült Németországban az egykori STASI iratainak hozzáférhetővé tételével a Gauck-hivatalt, majd a Szövetségi Levéltárat, a csehszlovákiai iratokkal kapcsolatban Csehországban a Totalitárius Rendszereket Kutató Intézetet (ÚSTR) és a Biztonsági Szolgálatok Levéltárát (ABS) közösen, Szlovákiában pedig a Nemzeti Emlékezet Intézetet (ÚPN) bízták meg. Lengyelországban ugyanezt a Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN), Magyarországon pedig előbb a Történeti Hivatal (1997-2003), majd az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (2003-) végezte el.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

A fent sorolt intézmények legtöbbje közvetlenül a törvényhozás alá tartozó intézmény. Mivel közvetlenül az országgyűlés hatásköre alá tartoznak, a történészek egyik fele azt állítja: politikai döntés volt, hogy nyilvánosságra hozzák-e az iratokat vagy sem, és ha igen, a folyamat mennyire volt sikeres. Magyarországon a történészek másik fele -egyetértve az iratokat őrző és közvetlenül a törvényhozás alá tartozó Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának vezetőjével - vitatja ezt, mondván, az iratok döntő része nyilvánosan hozzáférhető és kutatható. Az ÁBTL munkatársai gyakran nehezményezik, hogy az iratok nyilvánosságra hozatala újra és újra forró téma lesz a nyilvánosságban, és hogy a politika kirántja azt a szakma alól.

Választási kampányában a Tisza Párt megígérte, hogy a rendszerváltozás óta emlegetett, azonban azóta sem teljes körűen nyilvánosságra hozott ügynökakták ügyét lezárja és végleg hozzáférhetővé teszi az állambiztonsági iratokat. Magyar Péter még a kormány megalakulása előtt egyeztetett az ÁBTL főigazgatójával, Cseh Gergő Bendegúzzal és abban egyeztek meg, hogy az 1956-os forradalom 70. évfordulója előtt egy nappal, október 22-én teszik ezt meg. A kormány egyik miniszterelnök-helyettese, a Miniszterelnökséget vezető Ruff Bálint miniszterjelölti bizottsági meghallgatásán kiemelt feladatának nevezte nyilvánosságra hozatal programját. A Tisza-kormány kommunikációja szerint az ügyet a rendszerváltás óta eltelt időszak egyik fő mulasztásának tartják, amely fejezetet le szeretnék zárni, és emiatt a kormány és az ÁBTL közötti tárgyalások már zajlanak.

Politikai vagy történészszakmai ügy?

Ungváry Krisztián történész azt mondja a magyarországi iratokról, hogy azok döntő része nem kutatható, és hogy „kizárólag politikai okai vannak”, hogy az ügynökaktákat a rendszerváltás után 36 évvel még mindig nem tették korlátok nélkül hozzáférhetővé – leszámítva az áldozatok érdekében fenntartandó személyiségi jogi korlátokat. A magyar helyzet hazugságaiban, mint mondja, döntő fontosságú a 2003. évi III. törvénycikk, amely szerinte „teljesen abszurd” definíciót tesz kötelezővé az ügynök meghatározására. Ungváry szerint a törvényt leginkább az minősíti, hogy Magyarországon erre hivatkozva eddig minden ügynök pert nyert a múltját publikáló személyekkel szemben.

Emellett, mint mondja, kiemelt szerepe van a Péterfalvi Attila vezette Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóságnak (NAIH), amely az adatvédelmet „önkényesen és rettenetesen egyoldalúan értelmezte”. A történész szerint a NAIH-nak „még az is belefér, hogy „helytelen anonimizálási gyakorlatra” hivatkozva közgyűjteményt szankcionáljon. Ez egyszerűen azért nonszensz, mondja, mert a határozatok ellen nem lehet fellebbezni. Jellemző szerinte az is, hogy a NAIH azért büntetett meg levéltárat, mert annak nem volt anonimizálási szabályzata, miközben ilyen szabályzatot semmilyen törvény nem ír elő, sőt, mint kiderült, maga a NAIH sem rendelkezett ilyennel.

Ungváry azt mondja, hogy a leendő miniszterelnöknek kulcskérdés, hogy előrelépés legyen az ügynökakták kérdésében, ami szerinte „a Fidesz és a szocialisták perverz koalíciójának eredménye”. A történész véleménye az, hogy mindennek a Tisza Párt kétharmados győzelme véget vet majd.

Miután Magyar Péter leendő miniszterelnök beszámolt róla, hogy egyeztetett a levéltár főigazgatójával, Cseh Gergő Bendegúzzal, megkerestük a levéltárat, hogy nyilatkoznának-e az ügyben. Rövid gondolkodás után elutasították megkeresésünket, arra hivatkozva, hogy az egyeztetések még alig kezdődtek el az intézmény és a leendő kormányzat között, viszont amint lesznek fejlemények az ügyben, a rendelkezésünkre állnak majd.

Éretlenek-e a múltjukhoz a magyarok?

Ungváry Krisztián szerint a most kezdődő munka során nem a német Gauck-hivatalt kellene követni, hiszen az sok esetben indokolatlan és aszimmetrikus korlátozásokat tartalmaz, nem teszi például mindenki számára megismerhetővé a hálózati személyek adatait, holott az egykori nemzetszocialista párt (NSDAP) tagjainak adatai ekképp kutathatóak. Mindeközben, teszi hozzá, egy párttagnak összehasonlíthatatlanul kisebb a felelőssége, mint a Stasi egykori besúgójának. Ungváry szerint sokkal előre mutatóbb a szlovákiai és csehországi eljárásrend, ahol gyakorlatilag mindent szabadon és teljes körűen nyilvánosságra hoztak, a szóban forgó anyagok pedig online kereshetők. Persze ennek szerinte vannak feltételei:

„Ezek a társadalmak valamiért voltak olyan érettek, hogy ne az azonnali ítélkezés kapcsoljon be az emberekben, és ne marasztalják el rögtön az érintetteket, hanem ha kell, visszakérdezzenek, és egyfajta diskurzus alakuljon ki. Nem mellesleg, Magyarországon sem kellett eddig egy ügynöknek attól tartani, hogy megbélyegzik: „Szabó Istvánt (Oscar -díjas magyar filmrendező, a szerk.) jobbról-balról szeretetéről biztosította a politika, holott kifejezetten ártalmas és rosszindulatú besúgó volt” – zárja rövidre.

A lengyel módszer a fokozatos elszámoltatás

A rendszerváltással Lengyelország is szembesült a dilemmával, hogy miként lehet kezelni, értelmezni, feldolgozni egy leköszönő rendszer dokumentumait anélkül, hogy ezzel egyidőben a frissen kialakuló demokrácia alatt vágnák a fát. A múlttal való hirtelen és teljes szakítás helyett fokozatos, kompromisszumos eljárást választottak, aminek a szimbóluma az úgynevezett „vastag vonal” lett. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Lengyel Népköztársaság (PRL) idején elkövetett cselekmények elszámoltatásának azonnali lehetőségét korlátozták, a hangsúlyos cél pedig az új politikai és gazdasági rendszer kiépítése lett.

Az egykori állambiztonsági szolgálatok dokumentumainak nyilvánosságra hozatala fokozatosan zajlott, így az gyűjteményekhez való hozzáférés hosszú ideig korlátozott maradt. A lusztráció – azaz a közéleti szereplők egykori állambiztonsági kapcsolatait vizsgáló átvilágítási folyamat – gondolata a magyarországiakhoz hasonló, heves közéleti vitákat gerjesztett. Az érdemi munka az 1990-es évek végén kezdődött, amikortól kezdve olyan jogi szabályozásokat vezettek be, amelyek lehetővé tették a múlt szélesebb körű és rendszeresebb feltárását.

Robert Alberski, a Wrocławi Egyetem Politikatudományi Intézetének professzora azt mondja, hogy Lengyelországban a kérdést jogi keretek közé szorították, a lusztrációs törvény bevezetésével és a konkrét eljárásrend kialakításával az 1990-es évekbeli „vad lusztráció” korszaka lezárult. „Ma, ha valakit konkrét vádak érnek, világos mechanizmus létezik ezek rendezésére – bírósághoz lehet fordulni, az ítélkezési gyakorlat pedig pontosítja, mi számított együttműködésnek és mi nem” – teszi hozzá.

A lengyel gyűjtemények sem voltak mindig hozzáférhetők

A folyamatban kulcsfontosságú volt, hogy létrehozták a Nemzeti Emlékezet Intézetét (IPN). A rendszerváltást követően az intézmény átvette a PRL állambiztonsági szolgálatainak gyűjteményeit, elkezdte rendszerezni, elemezni, hozzáférhetővé tenni az iratcsomókat.

Maciej Korkuć, az IPN krakkói Regionális Irodájának vezetője azt mondja, hogy „a Nemzeti Emlékezet Intézetének létrehozása alapvetően megváltoztatta a PRL-ről folytatott viták lehetőségeit – tényalapúvá tette azokat.” Mint magyarázza, valóban lehetővé vált a korábbi rendszer működésének elemzése és azon belül az is, hogy „miként tevékenykedtek a titkosszolgálatok és hogyan szerveztek be valakit.”

Ugyanakkor az átláthatóságért folytatott küzdelem nem volt egyszerű, a folyamat pedig nem volt egyenes, hiszen az 1990-es években sokszor korlátozott és szelektív volt az állambiztonsági iratokhoz való hozzáférés lehetősége.

„Az akták ekkor már az Államvédelmi Hivatal birtokában voltak. Elméletileg hozzáférhetőnek kellett volna lenniük”, mondja Korkuć, „a gyakorlatban azonban előfordult, hogy egy kétszáz oldalas dossziéból a kutató csak a dokumentumok egy részét kapta meg – a többit pedig irrelevánsnak minősítették. Mint hozzáteszi, az egykori titkosszolgálati tisztek „továbbra is jelentős befolyással rendelkeztek ezekre az anyagokra” vonatkozóan.

Tehát a gyűjtemények átvétele után az IPN évtizedekig dolgozott azon, hogy fokozatosan valóban hozzáférhetővé tegye a dokumentumokat. Ez azonban nem egyetlen pillanat volt, hanem politikai buktatókkal teli folyamat, amely továbbra sem zárult le. A történészek szerint az államszocialista múlttal való szembenézés Lengyelországban továbbra sem zárult le, és bár az anyagok jelentős része nyilvános, nem zárták le egyértelműen a korszakot. Alberski az állambiztonsági iratokról szóló viták jelentősége fokozatosan csökken. „A múlt körüli viták intenzitása természetes módon, generációs okokból gyengül” – mondja erről. „Egyre kevesebb olyan ember van aktívan jelen a politikában, aki már az 1980-as években is szerepet játszott, a fiatalabb nemzedékek számára pedig a PRL már történelem” – teszi hozzá.

Szintén nem történt teljes elszámoltatás

A politikai változásokkal párhuzamosan Lengyelország mélyreható gazdasági átalakuláson ment keresztül, amely változó tempóval, ugyanakkor rendezetlenül zajlott. Az 1980-as évek végétől az ezredfordulóig a privatizáció, a tulajdonjogi átszerveződések és a piacgazdaság kiépítésének ügyei határozták meg a mindennapokat és a közéleti vitákat is: a folyamatok átláthatatlanságáról, a gyorsabbnál gyorsabb vagyonosodásokról és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséről szóló diskurzus tartotta lázban az embereket.

A gazdasági életben hosszú ideig nem történt átfogó, rendszerszintű elszámoltatás. Bár megjelentek parlamenti vizsgálóbizottságok és lefojtattak bizonyos eljárásokat is, nem alakult ki egységes eljárásrend. Ezzel kapcsolatban az egyik probléma az volt, hogy korlátozottan fértek hozzá az államszocialista működési mechanizmusaira és gazdasági struktúráira vonatkozó tudáshoz. Korkuć szerint amikor a Nemzeti Emlékezet Intézetét létrehozták, éppen azért tették, mert „egy demokratikus állam független intézményére” volt szükség, „amely átveszi az archívumokat és megakadályozza azok politikai célú felhasználását.”

A „vad átalakulás” fontos hivatkozási pont maradt a lengyel közéleti vitákban. Egyesek számára ez a modernizáció és a szükségszerű reformok időszakát jelentette, másoknak a káoszét és az egyenlőtlenségek további növekedését. Átfogó értékelés hiányában azonban a korszak értelmezése évtizedekkel a rendszerváltás után Lengyelországban is kihat a politikai és társadalmi megosztottságra.