A “Múlt, ahogy parancsolja?” május 25-ig látogatható. Ott voltunk a megnyitón és arról kérdeztük a kiállítás kurátorait, hogy milyen szempontok vezérelték a munkát, miben hasonlít a középkort illetően az orosz és a magyar emlékezetpolitika, és milyen szerepe és jelentősége van a tárlatnak.
HIRDETÉS
Üvegátrium, bent nemezjurta. A háttérben István a királyt vetítenek. Az öltözőszekrényeknél egy újságíró a kiállítás egyik kurátorát támadja. Klaniczay Gábor készséggel válaszol. A kiállítótérben pár, a tudományos életből ismert ember körbebiccent. Kezet- és összefognak egymással. Sokak ahelyett, hogy az archeogenetika fejleményeiről tájékozódnának vagy az orosz propaganda csalárdságaiba vetnék magukat, a kedélyes társalgást választják. Mára az Arany János utca 32. nem textilgyári irodaház, mint az a két háború közötti Magyarországon volt. Helyette archívum, könyvtár és galéria: a Blinken OSA Archívumban április 16-tól május 25-ig látogatható a “Múlt, ahogy parancsolja? Politikai időutazás a középkorban: magyar és orosz példák” című időszaki kiállítás. Beszámoló.
A Centrális Galériában
Ha a látogató befordul az átriumba egy, vitrinnyi szakirodalom fogadja. Ajánlott könyvek között a “népszerűsítőt” is jól író Ablonczy Balázs történész mellett nemzetközi szerzők sorakoznak. A fémfehér falon az 1984 egy már ismert sora köszönt: “Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is”. A kiállítás készítői orosz és magyar példákat hasonlítanak össze, ugyanis nagyon hasonlóak a tendenciák, némi időbeli elcsúszással. A bevezetőben az olvasható, hogy a kiállítás szándéka "bemutatni, hogy a hivatalos jobboldali-nacionalista politikai akarat miképpen használja fel, használja ki, és alakítja át saját politikai-ideológiai céljai érdekében a társadalomban tenyésző történelmi mítoszokat, a múlthoz kapcsolódó fantáziákat.”
Egy alacsonyabb úr apró, kerek szemüvegben köszönti a látogatókat. Rév István az, a Blinken OSA igazgatója. Beszédében figyelmeztet: „a sarlatánok vajákoskodása nagyon is komoly dolog”. A háttérben olyan filmek pörögnek, amelyek valamilyen módon a múlttal foglalkoznak. Az István, a király; a Honfoglalás (1996) és a Sacra Corona (2001); vígjáték-részletek, mint a Magyar Vándor (2004), és olyan 2010 utáni kurzusfilmek, sorozatok, illetve rajzfilmek, mint az Aranybulla (2022), az Árpádok felemelkedése (2023), a Hunyadi (2025), vagy a Toldi (2022). Mire felocsúdok, az orosz középkor történetéről szóló alkotások is vetülnek, melyekben Dzsingisz Kán visszatérő történelmi figura. Amikor később Tóth G. Pétert, a kiállítás másik kurátorát arról kérdezem, hogy miért volt fontos számukra a film műfaja, nem fukarkodott a vizualitás fontosságát hangsúlyozni. „A 19. században az opera számított olyan összművészeti műfajnak, ami képes volt mindenre kortárs választ adni megidézni a múlt mitikus világát – kezdi, és hozzáteszi, hogy – ma a film az, ami elemi erővel képes hatni ránk. Ezek üzeneteket hordoznak, és direkt vagy sem, torzítanak. Ráadásul a kiállításon vetített filmek közül több is politikai terméknek számít: ezekbe megrendelői oldalról rengeteg pénzt invesztálnak.” Tóth hozzáteszi, hogy a tudomány szintén igyekszik bizonyos eszközökkel láthatóbbá válni. Szerinte a mozgóképi vizualizáció eszközei és az adatvizualizáció mára kulcsfontosságúaknak kellene lenniük a mai tudományban, máskülönben az nem jut el a saját közönségéhez.
Közben a 2019-ben alapított Magyarságkutató Intézet, a Veritas és a Retörki nevei visszhangoznak. Rév arról az intézményi háttérről beszél, amit a 2010 utáni Fidesz-kormányok abból a célból hoztak létre, hogy a múltat a kormányzat képére formálják: „hogy megfelelő előtörténetet alkossanak és igazolják a történeti folytonosságot”.
Rév után a mikrofonhoz Klaniczay lép. Révén megtudom: a rendszerváltás óta megélénkült a középkor iránti érdeklődés, ami egybevág Pók Attila történész pár évvel ezelőtti megállapításával, miszerint „1989 után a politikai programok dominánsan a múlt felé fordultak”. Klaniczay elmondja, a tárlatban
- van egy kis archeogenetika, amely eljárás hibásan értelmezett adataira a hun-magyar rokonság melletti érveiket fűzik a sorolt kutatóintézetek kutatói,
- van a Lezsák Sándor védnöksége alatt felpörgő Kurultáj,
- szerepet kap Szörényi Levente, aki régebben rockoperát írt Istvánról, rá kilenc évre pedig Attiláról komponált egyet, és egy „misztikus operát” is jegyez Árpád népe címmel.
A kutató azt mondja, a szimbólumok feletti harc látható a Turul vagy a Szent Korona, tágabb értelemben Szent István szimbolikája feletti értelmezői viaskodásban.
Lendületben
A megnyitón még beszéltek, amikor nekilódultam az archeogenetikának. Ez egy olyan eljárásrendszer, amelyben az emberi maradványokból kinyert DNS-t genetikai módszerekkel tanulmányozzák és történeti forrásokkal vetik össze. Anyai és apai leszármazási vonalon keresztül kimutathatóak rokonsági kapcsolatok. Olvasom, hogy még a vezető genetikusok sem látnak problémát abban, hogy az eredményeiket történelmi népekkel azonosítsák. A falról leakasztható füzetekben még több nemzetközi szaktekintély hangsúlyozza, hogy óvatosan az eljárással. Látom, hogy a HistoGenes projektben elért eredmények, vagy Vida, Gerber, Csáky és Szeifert adatai minden esetben cáfolják a Kézai Simon által megalapozott hun-magyar próbálkozásokat. Ennek ellenére a magyar genetika a korábban szélsőjobboldali Jobbik, majd a kormánypárt programja nyomán 2017 óta mégsem átallik az elméletet igazolni. Ahogy a sumér-magyar kapcsolatok vagy az okkult őstörténetet ügyében nem tébláboltak a 20. században más emigráns „szakértők” sem. Az ő nyomukon haladva Vidnyánszky Attila szintén dolgozott Attila-ügyben, a Nemzeti Színházban 2014-ben rendezett színdarabot róla. Bár ő nyíltan nem, a témában készült rockopera szerzője, Szörényi Levente sokadmagával úgy véli, hogy a Dunakanyarban lehet a keresett előd sírja.
A kultuszokról szóló szekcióban az államalapítóé a legbeszédesebb: a kurátorok elárulják, hogy a millenniumi emlékévben elképesztő szoborkampányt rendezett az első Orbán-kormány. Az elkészült háromszáz köztéri szobor jelentős része (69) Szent Istváné. A falon tőlem jobbra csüngő Turul-kultusz mellette a háttérbe szorult. Ahogy a harmadrangú, kvázi be nem futott kultusz maradt a középkori magyar pálos rend fiktív „szentje” Boldog Özsébé is. Az utolsó a szimbólumsorban a Szent Korona. Ezt kapta fel legjobban a popkultúra, kiderül, hogy magukat szakértőnek valló aranyművesek állítják a tudósokról, hogy amit azok állítanak, az tudománytalan.
Szembeállítva?
A politikának nem csak az őstörténeti kérdések, vagy az államalapítás szimbólumai fontosak. Ezt Klaniczay mondja, főleg az orosz történelemre vonatkozóan. "Az orosz középkori történelem későbbi szakaszából a legfontosabb figura egy 13. századi moszkvai nagyfejedelem, Alekszandr Nyevszkij" – kezdi. "Ő a Csúd-tavi csatában a svédekkel és a német lovagrenddel szemben aratott diadalt, és voltak olyan ambíciói is, hogy egyfajta eurázsiai együttműködés jegyében kiegyezzen a mongolokkal. Ez előképe lehetett annak, hogy az Aranyhorda örököseként fellépő modern orosz birodalom az „új eurázsianizmus” ideológiáját hangoztassa, hogy Putyint a viccesnek szánt de komolyan gondolt mémek Nagykánként ábrázolják." – teszi hozzá. Mint elmondja, azonban nem Nyevszkij, hanem Szent Vlagyimir alakja került a középpontba Oroszországban. "Általa a politika szembeállította az ortodox kereszténységet – amely vallásnak nagy társadalomszervező ereje van – a mindenkori Nyugattal."
"Ami a magyar történelmet illeti, bár még nem mutatták be a Magyarságkutató Intézet által is támogatott, tatárjárásról szóló filmet, az előzetesből úgy tűnik, hogy érvényesülni fognak benne olyan politikai felhangok, amelyek szerint magyarellenes, nyugati áskálódásnak is volt szerepe abban, hogy a tatárok rászabadultak a Magyar Királyságra. A közelmúltban bemutatott, sikeres Hunyadi filmsorozat sem mentes hasonló felhangoktól. Az, hogy a nyugatellenesség benne van kódolva állami támogatással készülő történelmi filmek középkor-értelmezésébe, olyan politikai üzenet, ami összhangban van a propaganda legfőbb szólamaival" – teszi hozzá.
Szobrozó oroszok
A galéria túloldalán áll a kiállítás orosz(lán) része. Átgyalogolok oda, kikerülve a Kassai Lajos lovasíjászról szóló emelvényt. Rengeteg a hasonlóság. A 19. századi ideológusok elvharca fogad: a kiemelt szereplők mindegyike az orosz nép eredettörténetével foglalkozott, úgy tűnik, kiforrottabb érvrendszerek hadakoznak egymással, létezik például egy normannista–antinormannista vita. Ez arról szól, hogy az oroszok vikingek-e, vagy szlávok. A vita központi tárgya a mitikus uralkodó, Rurik és utódainak a származása. Pont nem került a vita végére, ugyanis genetikai kapcsolatokat tudtak azonosítani a kora középkori sztyeppei nomádokkal és egy ősi kelet-eurázsiai elágazást is bizonyítottak. Kiderül, hogy mi a múlt század húszas éveiben kiötlött „eurázsianizmus” és utódja, a "neo-eurázsianizmus". Úgy látom, mindkét ideológiai konstrukció az orosz sovinizmus egy formája: azt állítják annak vallói, hogy az oroszok az ázsiai népek fölött álló kivételes nép.
Az orosz példákat nézve kiderül, hogy sokkal agresszívabb szoborkampányokkal dolgozik a Kreml, mint az a Fidesz millenniumi tevékenysége volt. Ennek az a célja, hogy megtámogassa a háborús propagandát. A múlt héten is támadott Murom két középkori szentjének, Péter és Fevrónia képét arra használja fel, hogy az otthon hagyott feleségek támogassák csatatérre vonuló férjeiket. Ezt Vlagyimir Putyin a család értékeire építő állami ünnepnappal és a két szent kultuszának összekapcsolásával remélte elérni. A már emlegetett Alekszandr Nyevszkijnek 14 év alatt 60 szobrot állítottak Oroszország, Belarusz, és Ukrajna területein. Kiderül, hogy hasonló, inkább a háború utáni kulturális hadviselésben használja a Kreml Szent Vlagyimir kultuszát, akinek az elfoglalt ukrán területeken, például Donyeckben (2019) és a krími Herszonszoszban (2024) állítottak emlékműveket. Az emlékezetpolitikai hadviselést az orosz történelem magyarországihoz hasonló, de példákkal nem bemutatott részrehajló tankönyvpolitikája és az államilag támogatott, az oktatási rendszerbe is integrált videojáték-politika szegélyezi. Ahogy az ideológiai univerzum részét képezi mindkét országban az államilag támogatott történeti fesztiválkultúra: Magyarországon a Kurultáj, az Ősök Napja, vagy a Magyarok Országos Gyűlése, Oroszországban a Ruszborg, Bjeliny Bereg, és a Vremena i Epokhi.
Határszabó kutatók
Amikor arról kérdezem Tóth G. Pétert, hogy mint kurátorok, megfogalmazták-e maguknak, hogy a közjót úgy akarják szolgálni, hogy tükröt tartanak a politika felé, lepattan róla a kérdés. „Egy kutatónak nem az az első gondolata, hogy a számára alapanyagot jelentő adatokkal tükröt tart bárki felé vagy hogy azzal milyen közérdeket szolgál: ha egy kutató ír egy tanulmányt, akkor abban meghatározott szakmai szempontok szerint arról számol be, hogy mit diagnosztizált. A kiállítás bár hasonlít erre, nagyon eltérő műfaj: a múzeumi kiállítótérben sűrítmények keletkeznek. Ez felerősíti a források üzeneteit és így meg lehet fogalmazni egy a tárlaton túlmutató mondandót: például itt észrevehető, hogy az elmúlt húsz évben az emlékezetpolitika retorikája egyre militánsabb formát öltött. Mintha egy békés időszakból egy háborús kommunikációba masírozánk bele” – mondja Tóth G. Péter, amit Klaniczay annyival egészít ki, hogy a történészeknek igenis kapuőr szerepe van a múlttal kapcsolatos tudást illetően, amely funkciót azonban egyre inkább megingatnak a témával nem elsősorban és igazoltan tudományos szempontok alapján vizsgálódó amatőr kutatók feltevései. És mindenekelőtt a mindenkori politikai akarat.
Kifelé menet benézek a jurtába: körben zsámolyok, sámándobok. A kifüggesztett ismertető szerint a küszöbre nem érdemes lépni. Az átrium üres, mindenki a körfolyosón berendezett fogadáson beszélget. Eszemben van egy cikk, amit Gyáni Gábor, akadémikus írt. Arról szól, hogy miért fontosak nekünk a hunok. Ahogy kilépek az épületből, körbeölel a nyárelő: egy pillanatra annyira nem is fontosak, mint azt írta.