A nemrégiben bemutatott dokumentumfilm korábban szakszavakként funkcionáló kifejezéseket vitt át a közbeszédbe, ám hogy pontosan hogyan hatnak mindennapjainkra ezek a fogalmak, sokunknak még mindig nem elég világos.
A Netflix dokumentumfilmje, az év első felében bemutatott, a világ óceánjait érintő problémákat, kiváltképp a túlhalászást körüljáró Seaspiracy az őt ért kritikák ellenére ahhoz mindenképpen nagyban hozzájárult, hogy a tengerek kizsákmányolásának kérdése a közbeszéd meghatározó részévé váljon.
Az elfogulatlannak nem mondható film fő üzenete az, hogy a halászat, jelenlegi formájában legalábbis, nem fenntartható.
Ali Tabrizi rendező elszánt környezetvédő, vegán, és elmondása szerint gyermekkora óta rajong az óceánokért. Eredetileg a tengerek varázslatos világát akarta a nézőknek megmutatni, ám hamar világossá vált számára, hogy nem a szépségekre, hanem a problémákra kell fókuszálnia. Azokra, amelyek közvetve ránk is hatnak, hiszen egészséges bolygó nem létezhet egészséges óceánok nélkül.
A rendező a plasztikszennyezéstől a delfin- és bálnavadászaton át a pusztító halászati praktikákig átfogóan mutatja be a témát. A Seaspiracy a fenntarthatatlan halászatunkat láttatja, ami nemcsak környezetszennyezéssel és a halpopulációk csökkenésével jár, de a járulékos fogások révén más állatokat is fenyeget, roncsolja a tengeri ökoszisztémákat, és ezer szállal kötődik a korrupcióhoz, a szervezett bűnözéshez. A végső konklúzió elég szélsőséges: eszerint az egyetlen megoldás, ha elhagyjuk a tengerből származó, állati eredetű ételeket.
Mi az a fenékhalászat?
Egy ipari halászati módszer, ahol egy hatalmas, nagy súlyú hálót húznak végig a tengerfenéken, és mindent felszednek vele, ami az útjába kerül. A fenékhalász eszközök közé soroljuk a fenékvonóhálókat, kotróhálókat, fenéken rögzített kopoltyúhálókat, fenéken rögzített horogsorokat, rákcsapdákat és csapdákat.
Mi köze mindennek a globális felmelegedéshez?
Az idén jelent meg az első tanulmány a fenékvonóhálók szén-dioxid-kibocsátásának kiszámításáról: megállapította, hogy egy fenékvonóhálós hajó annyi szén-dioxidot bocsát ki, mint az egész légiipar.
Dr. Trisha Atwood, a jelentés társszerzője így fogalmaz: "Az óceán feneke a világ legnagyobb szén-dioxid-tárolója. Ha sikerül megállítani a globális felmelegedést, zavartalanul kell hagynunk a karbondús tengerfeneket. Mert most minden áldott nap azt kotorjuk, ezzel pedig kimerítjük annak biológiai sokféleségét, és évezredek óta ott lévő karbont kavarunk fel, amivel súlyosbítjuk az éghajlatváltozást.
A tanulmány, amelyet a National Geographic Society csoportja Enric Sala vezetésével készített, felfedezte, hogy a fenékvonóhálóval évente egy gigatonna szén-dioxid keletkezik.
Hogy mi a probléma a megnövekedett szén-dioxid-mennyiséggel az óceánokban? Növeli a savasodást, csökkenti a biológiai sokféleséget és károsítja az óceán szén-dioxid-felvevő képességét, ezáltal károsítja azt a képességét, hogy a jövőben fontos raktárként működjön.
Hogyan állítható le a fenékhalászat?
A jó hír az, hogy a kormányok képesek megfékezni a fenékvonóháló káros hatásait. Azok az országok, amelyek nagy nemzeti vizekkel rendelkeznek, és ahol fenékvonóhálós hajózás folyik, a szén-dioxid-zavarok kockázatának 90 százalékát kivédhetik, ha vizeiknek csak a 4 százalékát levédik.
"Az emberiség és a gazdaság hasznát veszi az egészségesebb óceánoknak, és ezekből az előnyökből gyorsan realitás válhat, ha az országok 2030-ig együttműködnek az óceán legalább 30 százalékának védelmében" - hangsúlyozta Enric Sala.
A tengervédelem kulcsterületei
Algoritmusok segítségével a kutatók megállapították, hogy ha az óceán legalább 30 százalékát védik, javul a biológiai sokféleség, visszatér a tengeri élet.
A védelem szempontjából kiemelt fontosságú területek a következők:
- Dogger-pad az Északi-tengerben
- Atlanti-óceán közepe
- Mascarene fennsík az Indiai-óceánon
- Nazca Ridge Dél-Amerika nyugati partján
- SWIR - Afrika és az Antarktisz között.
Charles Clover, a Blue Marine Foundation főigazgatója szerint az ehhez hasonló tanulmányok létfontosságúak. "A tudomány nagyon is egyértelmű. A pusztító halászat jelenti a legnagyobb veszélyt a tengeri életre, és jelentősen felgyorsítja az éghajlatváltozást" - mondja.
A járulékos fogás
A járulékos fogás az egyik legnagyobb veszélyt jelenti a tengeri élőlényekre. A Csendes-óceánban egyedül, évente több mint 4 millió cápa, kardhal, tengeri teknős, tengeri emlős és tengeri madár válik áldozattá a hosszúzsinóros halászat során, melyeket vagy holtan visszadobnak a tengerbe, vagy a zsinórba akadva később pusztulnak el. Világviszonylatban évente többmillió tonnányi hálóba akadt járulékos fogás válik hulladékká.
Az Egyesült Királyság, Hollandia és Németország külön vizsgálatot végzett a Dogger-padról, amely kimutatta, hogy a fenékhalászat olyan tengeri környezetet eredményezett, ahol a rövid életű gerinctelenek dominálnak, nem pedig a veszélyeztetett fajok.
A három ország azt tervezi, hogy a Dogger-pad 18 765 négyzetkilométerét védett tengeri területté nyilvánítja. Az Egyesült Királyság pedig már a közeljövőben tervezi bevezetni a szakaszát lefedő szabályzatot.
A sikeres halászatok legnagyobb ellensége a túlhalászás
"Egyesek azzal érvelnek, hogy a halászterületek elzárása sérti a halászati érdekeket. Ám a sikeres halászat legsúlyosabb ellensége a túlhalászás”- mondja Dr. Sala.
A meglévő védett tengeri területekről származó bizonyítékok azt mutatják, hogy egy bizonyos terület védelme a környező vizekben is a halállomány növekedéséhez vezet.
Például a felmelegedő vizek és az oxigén csökkenése 2010-ben az abalone kagyló (Haliotis nemzetség - magyarul tengeri fülcsiga) állományának jelentős csökkenéséhez vezetett az Északi-tengerben 13 méter mélyen található homokpadon, a Dogger-padon. Az Arran-sziget, a Man-sziget, Lundy és Skomer környékének fenékkotrás előtt történt lezárása viszont jelentősen megnövelte a fésűkagylók és a homárok számát.
A fenékhalászat leállításával nemcsak a veszélyeztetett tengeri fajok élőhelyeinek 80% -át lehetne megóvni, de annak a lehetősége is megteremtődne, hogy több mint 8 millió tonnával növeljék a halászati fogásokat. Az pedig már csak a hab lenne a tortán, hogy a meglévő és a jövőbeni szén-dioxid-tárolók is megóvhatók lennének így, ezáltal egyszerűbb lenne megálljt parancsolni az éghajlatváltozásnak.