Művészet egyáltalán egy AI-generált kép? Milyen szerepe lesz a mesterséges intelligenciának az oktatásban? És tényleg elveszik a gépek a munkánkat? Többek között erről beszélgettünk a Digital Umami név alatt alkotó Bereczki Nórával, aki nemrég 52 ezer induló között lett első egy rangos AI-versenyen.
A mesterséges intelligencia az egész világunkat átalakítja az utcai hirdetőtábláktól az agyműtétekig. Nem kivétel ez alól a művészet sem: egyre több alkotó használ AI-modelleket, miközben élénk vita folyik arról, hogy az így készült műveket lehet-e egyáltalán művészeti alkotásnak tekinteni.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ez az egyik olyan téma, amiben kiváncsiak voltunk Bereczki Nóra véleményére. A Digital Umami név alatt alkotó AI-művészre egyre több figyelem hárul, a magyar költőket és írokat életre keltő videósorozata többfelé felbukkant a közösségi médiában, idén nyáron pedig az egyik képalkotó szoftver pályázatán 52 ezer induló közül választották ki győztesnek, és ezzel övé lett a 100 ezer dolláros fődíj.
Nyertes sorozata a Dolce Impossible címet kapta, és a mediterrán nyár inspirálta. Tíz olyan képből áll, amelyek tipikus nyaralós jeleneteket ábrázolnak, ezért sokan tudnak hozzájuk kapcsolódni, de mindegyikben van egy szürreális elem. Például így:
Mi a különbség egy átlagos AI-generált kép és a művészet között? Miért veszélyes a mesterséges intelligenciára nem eszközként, hanem társként tekinteni? Milyen szerepet tölthet be az AI az oktatásban? Hogyan kell felkészítenünk a gyerekeinket a mesterséges intelligencia által formált új világra? És tényleg elveszik a gépek a munkánkat? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Bereczki Nórával.
Először is, hogy kerültél kapcsolatba a mesterséges intelligenciával?
Szakmámat tekintve marketingtanácsadással foglalkozom, emellett nagyon érdekel a technológia. A legutolsó munkahelyem is, ahonnan szülési szabadságra mentem, egy robotikai, ipari automatizációs cég volt. A férjem, is AI területen dolgozik, és sokat beszélgetünk a témáról, követjük, hogy mi történik, hogyan fejlődik a technológia.
Az AI eszközök 2022-ben robbantak be a szélesebb közönség számára, én ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy hogyan lehet hatékonyan beépíteni ezeket egy cég marketingstratégiájába. A marketing mellett pedig több mint 20 éve foglalkozom analóg és digitális fotózással, és szenvedélyem a képalkotás, úgyhogy elkezdtem tesztelgetni ezeket az AI eszközöket külön is. Így aztán jöttek a hobbiprojektek, közben pedig folyamatosan követtem a technológia fejlődését, és a hobbi kinőtte magát.
Ha jól értem, arra használod az AI-t, hogy megvalósítsd a saját képalkotási ötleteidet. Találtál végre egy olyan eszközt, amivel bármit meg lehet csinálni, amit kitalálsz?
Jófelé kapiskálsz. Amikor az utcán megyek, folyamatosan kereteket látok, kompozíciókban gondolkodom. Nagyon sok ilyen elképzelés jár a fejemben, és egy csomó ötletemet nem tudom a klasszikus fotográfiával megvalósítani. Az AI viszont tökéletes ezeknek az ötleteknek a vizuális kifejezésére.
Jó példa erre az egyik képem a díjnyertes sorozatból. Egy tengerparton egy hatalmas, emberméretű homár áll szemben egy hároméves kislánnyal. Maga a jelenet már korábban ott volt a fejemben. Természetesen hagyományos fotóprodukcióként is meg lehetne próbálni létrehozni, de komoly szervezést, utómunkát és költségvetést igényelne. Az AI segítségével viszont meg tudtam valósítani azt a vizuális ötletet, amit elképzeltem.
Talán ezért sem úgy gondolok az AI-ra, mint ami leváltja nálam a fotográfiát. Inkább egy újabb eszköz lett a palettán. Szeretem keverni a különböző technológiákat és műfajokat, sokszor például a saját analóg fotóimat kombinálom AI-jal. Mindig azt próbálom eldönteni, hogy az adott ötlethez melyik eszköz illik a legjobban. Van, amikor ez az AI, és van, amikor egyáltalán nincs rá szükség.
Olyan előfordult, hogy volt egy ötleted, amit az AI felülírt, és az új verzió jobban tetszett, ezért végül azzal mentél tovább?
Más az, amikor valaki próbálkozik a képalkotó eszközökkel, beírja például, hogy kék kutya, aztán a modell valami artisztikusat hoz létre, és tetszik a felhasználónak a végeredmény, sikerélménye van. És más az, amikor valaki egy konkrét vízióval ül le az AI elé, és az a kérdés, hogy végig tudja-e vinni az elképzelését.
Nekem is van egy AI-kép a könyvespolcomon, és az tényleg így készült, mint ahogy te leírtad, kicsit véletlenszerűen. Nálad viszont gondolom egy ilyen kép létrehozása elég hosszú folyamat.
Ha valaki készít egy AI-generált, véletlenszerű képet, ami örömet okoz neki, az is tök jó dolog. Én viszont általában úgy indulok neki, hogy a fejemben már elég pontosan megvan, mit szeretnék látni. Tudom, milyen elemekből épüljön fel a kép, milyen legyen a kompozíció, a világítás, a textúra, a képarány vagy akár a kamera nézőpontja, és ezeket próbálom minél pontosabban átadni a modellnek.
Innentől ez egy iteratív folyamat: megnézem, mit értett meg abból, amit elképzeltem, és ha valami nem olyan, akkor finomítok rajta. Néha nagyon hamar megszületik az eredmény, máskor sok kör kell hozzá. Számomra inkább az a fontos, hogy ne az első érdekes generált kép határozza meg, merre megyek tovább, hanem legyen egy elképzelésem, ami felé tudatosan próbálom terelni a végeredményt.
Ehhez nagyon hosszú utasítások kellenek?
Nem feltétlenül. Nem attól lesz jó egy prompt, hogy nagyon hosszú. Inkább attól, hogy átgondolt és egyértelmű. Ahhoz viszont, hogy tényleg azt kapjam vissza, amit elképzeltem, sok apró részletről kell dönteni.
Előfordul például, hogy szinte mindent meghatározok, csak azt nem, hogy nappal legyen a jelenet, a modell pedig éjszakai képet készít. Ilyenkor finomítani kell az instrukción, és újra generálni. Közben arra is figyelni kell, hogy ne zsúfoljam túl a promptot, mert egy ponton a túl sok instrukció már ronthatja az eredményt. És persze modellenként is nagy különbség van abban, hogy mennyire pontosan értelmezik a szöveges utasításokat.
Már a közösségi média elterjedésekor az volt a mondás, hogy mostantól mindenki tartalomgyártó lehet, az AI-nak köszönhetően pedig ez most hatványozottan igaz. De van belépési küszöb ahhoz, hogy valaki művészeti alkotásokat hozzon létre a mesterséges intelligenciával? Ilyen például a te fotós előképzettséged?
Technikai értelemben szerintem ma már nagyon alacsony a belépési küszöb. Az AI elképesztően gyorsan ad sikerélményt: beírsz néhány mondatot, és másodperceken belül kapsz egy látványos képet. Emiatt viszont rengeteg tartalom születik, és nem véletlenül jelent meg az „AI slop” kifejezés sem az alacsony minőségű, tömegesen generált tartalmakra.
A művészeti belépési küszöb szerintem egészen más kérdés. Azt látom, hogy azok mögött a munkák mögött, amelyek igazán ki tudnak emelkedni ebből a zajból, nagyon gyakran van valamilyen releváns háttértudás. Lehet ez fotográfia, film, grafika, festészet vagy más vizuális terület. Sokat számít az a tudás, tapasztalat, vizuális érzékenység, amit valaki az évek során megszerzett: hogyan működik egy kompozíció, a fény, a szín, a ritmus, vagy éppen hogyan lehet egy gondolatot vizuálisan elmesélni. Nekem ebben egyértelműen nagyon sokat ad a fotográfiai hátterem.
Közben az AI-ban pont az az egyik legizgalmasabb, hogy olyan embereknek is eszközt adhat a kezébe, akikben korábban is megvolt az alkotói gondolkodás vagy érzékenység, csak nem találták meg hozzá a megfelelő médiumot. Ismerek olyat, aki korábban teljesen más területen dolgozott, miközben mindig ott volt benne az igény az önkifejezésre. Az AI-ban találta meg azt az eszközt, amellyel végre meg tudja jeleníteni a gondolatait, és fantasztikus munkákat készít.
Egyébként magyar alkotók nemzetközi szinten is nagyon erősek ezen a területen. Szauder Dávid például komoly nemzetközi figyelmet kap, és ott van Gaál Laci is, aki Vietnámban él és dolgozik, és szintén nemzetközileg ismert alkotó. Érdekes, hogy náluk is megvan ez az előzetes vizuális háttér: Szauder Dávid a képzőművészet, Gaál Laci pedig a film felől érkezett.
A te egyik projektedet, a magyar költőket és írókat bemutató AI-videókat már több tanár is használta irodalomórán. Adja magát a kérdés: szerinted hogyan lehet felhasználni a mesterséges intelligenciát az oktatásban?
Én ezt két részre bontanám. Az egyik az, amikor a tanár használja az AI-t. Több olyan pedagógussal is beszéltem, akiket kifejezetten érdekel a technológia, és nagyon izgalmas dolgokat készítenek vele: például kvízalkalmazásokat, interaktív tananyagokat, vagy olyan eszközöket, amelyek segítenek vizualizálni egy nehezen elképzelhető természettudományos jelenséget. Ehhez viszont a tanárnak ismernie kell az eszközöket és a korlátaikat is.
Ha az AI használatát rendszerszinten szeretnénk beépíteni az oktatásba, szerintem először a pedagógusokat kell felkészíteni. Nemcsak arra, hogyan kell használni egy modellt, hanem arra is, mikor lehet rá támaszkodni, hogyan kell ellenőrizni, amit mond, illetve milyen adatvédelmi, szerzői jogi és etikai kérdések merülnek fel. Ez különösen nehéz feladat egy olyan technológiánál, amely gyorsabban fejlődik, mint ahogy alkalmazkodni tudunk hozzá. Ugyanakkor szükségszerű is, hogy az oktatási rendszereket is felkészítsük az AI jelenlétére, hiszen a diákok a mindennapi életükben és később a munkaerőpiacon is találkozni fognak vele. Világszerte több országban és oktatási rendszerben is elindultak már különböző kezdeményezések arra, hogyan lehet az AI-t és az AI-műveltséget beépíteni az oktatásba.
És mi a másik eset?
Az, amikor maga a gyerek használja az AI-t tanulásra, otthoni környezetben, és itt a szülőnek van nagyon fontos szerepe. Engem szülőként ez különösen sokat foglalkoztat: hol van az a pont, amikor először adnék egy ilyen eszközt a saját gyerekeim kezébe? Egyrészről ez egy életkori kérdés, másrészről pedig a kérdés az, milyen készségeknek kell előtte kialakulniuk.
Ha viszont az alapvető kompetenciák már megvannak, akkor szerintem az AI óriási lehetőséget jelenthet, különösen a személyre szabott tanulásban. Ugyanazt az anyagot elmagyarázhatja többféleképpen, alkalmazkodhat a gyerek tempójához, más példát adhat annak, aki elsőre nem értette meg, vagy más tanulási megközelítéseket kínálhat annak, akinek a hagyományos módszerek kevésbé működnek. Egy ADHD-s gyereknél például segíthet abban, hogy ugyanazt a tananyagot rövidebb egységekre bontva, interaktívabban vagy az érdeklődéséhez kapcsolva dolgozza fel.
Szerintem tehát nem az a kérdés, hogy használjuk-e az AI-t az oktatásban, hanem az, hogy mikor, mire és milyen alapokra építve használjuk.
Idéznék most egy korábbi interjúdból: „Nem az a kérdés, hogy mesterséges-e az eszköz, hanem hogy emberi-e a gondolat mögötte.” Ezzel azt mondod, hogy az nem lehet művészi alkotás, ami nem egy emberi gondolat szüleménye, hanem a mesterséges intelligenciáé? Az nem lehet művészet, ha azt mondom az AI-nak, hogy hozzon létre egy szép művet, ami kifejezi, hogy fáj az elmúlás?
Nehéz ezt megmondani, mert amit említettél, az pont belecsúszhat az experimentális művészet kategóriájába. Nagyon sok olyan művészeti alkotás született, amelyik egy ilyen véletlen helyzetre alapul. Csak ebben az esetben ugye megintcsak volt egy emberi gondolat: az volt a célja az alkotónak, hogy a véletlen segítségével szülessen meg az alkotás.
A saját alkotói folyamatomban a kiindulópont általában valamiféle belső feszültség, egy érzés, gondolat vagy kérdés, amit szeretnék valamilyen formában kiadni magamból. Utána jön a vízió arról, hogyan szeretném ezt megmutatni, és ehhez választok eszközt, ami lehet akár az AI is.
Az ötlet tehát az embertől jön, az AI pedig a megvalósítás eszköze. Mintha egy robotkart használnánk arra, hogy felemeljünk valami nehezet. Sokan azonban nem eszközként, hanem társként tekintenek a mesterséges intelligenciára.
Igen, és számomra itt kezdődik az egyik igazán problémás része ennek a technológiának. Volt olyan interjúm, ahol alkotótársként hivatkoztak az AI-ra, amitől bevallom, engem kiráz a hideg. Én nagyon tudatosan eszközként tekintek rá. Az alkotói szándéknak, a döntéseknek, az irányításnak és végső soron a felelősségnek is az embernél kell maradnia.
Van például egy nagyon felkavaró videó, ahol egy ChatGPT-előfizetést kap egy nagymama, és mire elmondja neki az unokája, hogy nem igazi emberrel beszélget, már át akarta volna hívni magához, annyira összebarátkoztak. Ezek olyan dolgok, amiket én nagyon veszélyesnek tartok.
És igazából nem hibáztathatjuk a nagymamát, hogy elhitte, hogy egy emberrel beszélget.
A technológia sokkal gyorsabban fejlődik, mint ahogy társadalmi szinten megtanulunk együtt élni vele. Rég nem ott tartunk, hogy egy AI-generált képet arról lehet felismerni, hogy valakinek hat ujja van. Egyre nehezebb pusztán a saját érzékszerveink alapján eldönteni, hogy valami valódi-e.
Nagyon fontos, hogy a gyerekeinket fel tudjuk készíteni erre az új világra. Én már most beszélgetek velük arról, hogy attól, hogy valamit látnak egy képen vagy egy videóban, az még nem biztos, hogy valóban megtörtént. Az ő világukban már nem az lesz az alapvetés, hogy „hiszem, ha látom”.
A mesterséges intelligenciával kapcsolatos talán legggyakoribb aggodalom az, hogy el fogja venni a munkánkat. Te mennyire látod ezt valós veszélynek?
Abszolút releváns kérdésnek tartom. Szerintem nagyon komoly változások előtt állunk a munkaerőpiacon, csak azt még senki nem tudja pontosan megmondani, hogy ezek milyen mértékűek lesznek.
Nemrég volt a Stanford egyetemnek egy kutatása, ami azt mutatta ki, hogy az Egyesült Államokban az AI-nak leginkább kitett szakmákban már jól láthatóan romlottak a fiatalok elhelyezkedési lehetőségei. Azt vizsgálták, hogy az adott szakmákhoz értő 22–25 évesek hány százalékának van munkája, és azt találták, hogy 2025 nyarán 15 százalékos volt a lemaradás a kevésbé AI-érintett szakmákhoz képest, 2026 nyarára pedig már 19 százalékra nőtt a hátrány. Mindemellett nyilván keletkeznek új, eddig nem létező pozíciók is, egyre több AI-specifikus álláshirdetést látok.
És hogyan reagáljunk erre a kihívásra? Mit csináljunk, ha mondjuk újságíróként aggódunk amiatt, hogy lesz-e munkánk hosszú távon?
Amit szerintem ebben a helyzetben biztosan nem szabad csinálnunk, az az, hogy homokba dugjuk a fejünket, és azt mondjuk, majd lesz valahogy. Érdemes időről időre végiggondolnunk, hogy a saját szakmánk hogyan változhat, milyen új tudásra lesz szükségünk, érdemes-e továbbképeznünk magunkat, vagy akár hosszabb távon új szakmai irányt keresnünk. És szerintem akkor is érdemes megismerni ezeket a technológiákat, ha valaki nem ért egyet velük vagy nem örül a térnyerésüknek. Attól ugyanis még hatással lesznek a munkánkra és a környezetünkre.
Emellett szülőként azt is fejben kell tartanunk, hogyan készítjük fel a gyerekeinket egy olyan világra és munkaerőpiacra, amely valószínűleg egészen más lesz, mint amiben mi felnőttünk. Szemmel kell tartanunk a trendeket. Azt senki sem tudja, hogy pontosan mi fog történni, de az már most látszik, hogy nagyon sok változásnak nézünk elébe.