Egy új német oknyomozás szerint az Adolf Eichmannt védő ügyvédi csapat egyik tagja titokban a nyugatnémet hírszerzésnek jelentett. Bonn számára nem a náci tömeggyilkos megmentése volt fontos, hanem annak megakadályozása, hogy a jeruzsálemi per elérjen Konrad Adenauer kancellár környezetébe.
Az Adolf Eichmann elleni jeruzsálemi per nézői egy fiatal müncheni ügyvédet is láthattak Robert Servatius vezető védő mellett. Dieter Wechtenbruchról van szó, aki részt vett az iratok feldolgozásában, nyilatkozott az újságíróknak, és olykor még a tárgyalóteremben is helyettesítette főnökét. A most feltárt adatok szerint azonban volt egy másik komoly megbízatása is: V–7461 nyilvántartási számon, Laqueur fedőnéven a Német Szövetségi Köztársaság hírszerző szolgálatának, a BND-nek dolgozott.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Süddeutsche Zeitung oknyomozása szerint Wechtenbruch belülről jelentett Eichmann védelmi stratégiájáról, miközben arra is ügyelnie kellett, hogy a perben lehetőleg ne kerüljenek reflektorfénybe a nyugatnémet államapparátus náci múlttal rendelkező vezetői. Közülük is a legfontosabb Hans Globke volt, Adenauer kancellár egyik legközelebbi munkatársa és a bonni kancellári hivatal nagy hatalmú államtitkára.
A történet legfontosabb részei igazolhatók, mivel Wechtenbruch valóban Eichmann védőcsapatának tagja volt – a tárgyalás korabeli felvételein és jegyzőkönyveiben is szerepel –, a BND pedig a német lap által feltárt iratok szerint valóban beszervezte. Az ennél messzebb menő állításokat, például hogy minden egyes jogi lépését a hírszerzés irányította volna, óvatosabban kell kezelni: ügyvédként ténylegesen dolgozott a védelemnek, de közben megbízóinak is jelentett. A történet eme kettőssége éppen ettől különösen súlyos.
A vádlott, akit Bonn már korábban is megtalálhatott volna
Eichmann nem egyszerűen „egy fogaskerék” volt a náci gépezetben, ahogyan később védekezett. Az SS és a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) IV B 4 ügyosztályának vezetőjeként központi szerepet játszott az európai zsidóság deportálásának megszervezésében. Nem Eichmann találta ki a holokausztot, és nem is egyedül irányította, de miként a hírhedt Wannsee-i jegyzőkönyvből kiderül, főszereplője volt az apparátus összehangolásának, a transzportok szervezésének, valamint a rendőri-hatósági szervek koordinációjának, amely emberek millióit juttatták gettókba és megsemmisítő táborokba.
A háború végén Eichmann amerikai fogságba esett, de hamis néven megszökött. Többéves bujkálás után az SS által szervezett náci menekülőútvonalak, az Odessa egyikén jutott Argentínába, ahol Ricardo Klement néven telepedett le, és egy ideig a Mercedes-Benz buenos aires-i üzemében dolgozott. Felesége és gyermekei 1952-ben követték.
Az NSZK külföldi hírszerzése már legkésőbb 1952-ben tudta, hogy Eichmann Argentínában él, 1958-ban pedig a CIA-nak is továbbította, hogy a körözött náci „Clemens” (vagy Klement) álnéven ott tartózkodik. Az amerikai Nemzeti Levéltárban hozzáférhető iratok szerint azonban sem a BND, sem a CIA nem tett érdemi lépést elfogása érdekében. A hidegháború ekkor már fontosabb volt a nácik felkutatásánál, ráadásul a nyugatnémet és amerikai szolgálatok számos egykori náci tisztet és hírszerzőt használtak fel a Szovjetunió elleni munkában, meglehetős sikerekkel.
A döntő információ végül Fritz Bauertől, Hessen tartomány zsidó származású főügyészétől jutott el Izraelhez. Bauer nem bízott eléggé saját országának rendőrségében és igazságszolgáltatásában, és attól tartott, hogy ha hivatalos német protokollok szerint indít eljárást, valaki időben figyelmeztetheti Eichmannt. Ezért titokban az izraeli szolgálatnak adta át az értesüléseit.
A Moszad ügynökei 1960. május 11-én Buenos Aires egyik külvárosában elfogták Eichmannt, majd egy El Al különgéppel Izraelbe szállították. A per 1961 áprilisában kezdődött Jeruzsálemben. Eichmannt tizenöt vádpontban bűnösnek találták, halálra ítélték, és 1962. június 1-jén kivégezték.
Nem Eichmann életét, hanem Globke hatalmát féltették
Bonn szempontjából Eichmann elfogása valóságos politikai rémálom volt. A nyugatnémet vezetés attól tartott, hogy a vádlott beszélni kezd egykori kollégáiról, feletteseiről és mindazokról, akik a náci állam jogi és közigazgatási gépezetében dolgoztak, majd a háború után az NSZK-ban folytatták karrierjüket.
Közülük a legkínosabb személy Hans Globke volt. A jogász a náci korszakban a belügyminisztérium tisztviselőjeként részt vett a zsidóellenes jogrend kidolgozásában, és társszerzője volt a nürnbergi faji törvények fűzött hivatalos magyarázatnak. Nevéhez kötődött az a rendelkezés is, amely a zsidó férfiak számára az „Israel”, a nők számára a „Sara” kiegészítő név használatát írta elő.
Befolyásos személy lett az NSZK-ban
Globke a háború után nem szorult a politika peremére. Ellenkezőleg: Adenauer egyik legfontosabb bizalmasa, majd 1953 és 1963 között a kancellári hivatal államtitkára lett. A bonni kormányzat személyzeti és biztonsági ügyeire is na-gy befolyással bírt, ezért ellenfelei gyakran „árnyékkancellárnak” nevezték.
Eichmann védői a fejfájást az okozta, hogy ha egy, a náci faji jogalkotásban közreműködő magas rangú tisztviselő a demokratikus NSZK egyik vezetője lehetett, felmerülhetett volna, hogy Eichmann felelőssége sem választható el a náci állam egész apparátusától. Ez politikailag pusztító fényt vetett volna Adenauer kormányára.
A nyugatnémet hírszerzés ezért nemcsak kívülről figyelte a pert. Wechtenbruch révén közvetlenül a védelem belsejéből értesülhetett arról, milyen dokumentumokat akarnak felhasználni, kit terveznek tanúként meghallgatni, és mikor kerülhet elő Globke vagy más nyugatnémet tisztviselő neve.
A „tiszta” fiatal német tökéletes fedésnek bizonyult
A történet egyik legironikusabb részlete, hogy Wechtenbruchot az izraeliek a per előtt ellenőrizték. Egy Almog fedőnevű izraeli ügynök Münchenben találkozott vele, majd egy kabaréban együtt töltött este után kedvező jelentést írt róla. Úgy vélte, a fiatal jogász a „náci foltoktól mentes új Németországot” képviseli.
Valójában éppen ez tette tökéletesen alkalmassá a feladatra. Wechtenbruch a háború után felnőtt, fiatal nyugatnémetként nem hordozott személyes SS- vagy náci pártmúltat. Könnyebben nyerhette el az izraeliek és a külföldi újságírók bizalmát, mint a BND számos idősebb munkatársa, akik közül sokan korábban a náci állam katonai vagy biztonsági szerveiben szolgáltak.
Wechtenbruch a védelem egyik legláthatóbb tagjává vált, és a sajtóval is rendszeresen kapcsolatot tartott. A magyar származású izraeli író és újságíró, Haim Gouri feljegyzése szerint a fiatal ügyvéd Gideon Hausner főügyész megrázó nyitóbeszéde után azt mondta: többé nem lesz képes elhinni, amit saját nemzedékének németjei a múltról állítanak, mert most ismerte meg az igazságot. Ha a mondat pontosan hangzott el, különösen groteszk utólag tudni, hogy közben éppen a nyugatnémet államnak jelentett.
Adenauer nagy ellentmondása
Konrad Adenauer maga nem volt náci. A hitleri rendszer eltávolította kölni főpolgármesteri tisztségéből, üldözte és rövid időre be is börtönözte. Kancellárként a demokratikus Nyugathoz kötötte az NSZK-t, előmozdította a jóvátételi megállapodást Izraellel, és fontos szerepet játszott a német–izraeli kapcsolatok megalapozásában.
Ugyanakkor kormányzása arra az alapvető kompromisszumra épült, hogy az új állam működtetéséhez tömegesen visszafogadták a régi rendszer tisztviselőit. Bírák, ügyészek, rendőrök, diplomaták, orvosok, tanárok és hírszerzők folytathatták pályájukat, amennyiben nem bizonyítottak rájuk személyesen súlyos háborús bűncselekményeket. Ez részben gyakorlati szükségszerűség, részben tudatos politikai döntés volt: a hidegháborúban Adenauer a stabilitást és a kommunizmus elleni küzdelmet fontosabbnak tartotta a következetes megtisztulásnál.
A BND elődje Reinhard Gehlen egykori Wehrmacht-tábornok szervezetéből nőtt ki. Gehlen a szárazföldi haderő vezérkarának Fremde Heere Ost nevű katonai hírszerző-elemző részlegét vezette, amely elsősorban a Szovjetunióval és a Vörös Hadsereggel foglalkozott. Később Gehlen tudását és kapcsolatrendszerét előbb az amerikaiaknak, később az NSZK-nak ajánlotta fel.
Szolgálatában számos volt náci, SS-tag és háborús bűnökben érintett személy kapott munkát. Számukra az Eichmann-per nem történelmi igazságtétel, hanem saját múltjuk feltárásának veszélye is volt.
Különös kettősség alakult ki: az NSZK hivatalosan azt kívánta, hogy Eichmannt felelősségre vonják, de közben igyekezett meghatározni, meddig terjedhet a per által feltárt igazság. Adenauer a tárgyalás előestéjén televíziós beszédben jelentette ki, hogy az új Németországban már nem maradt nyoma a nemzetiszocializmusnak, és reményét fejezte ki, hogy Jeruzsálemben „a teljes igazság” napvilágra kerül. A BND eközben ügynököt működtetett Eichmann ügyvédei között, nehogy ez az igazság túlságosan közel jusson a kancellári hivatalhoz.
Egy per, amely többről szólt egyetlen embernél
A jeruzsálemi eljárás jogilag Eichmann bűnösségéről döntött, történelmi jelentősége azonban ennél jóval nagyobb lett. Több mint száz túlélő személyes vallomását hallgatta meg a bíróság, a tárgyalást pedig világszerte közvetítették. A holokauszt addig sokszor névtelen tömeggyilkosságként jelent meg a közbeszédben; Jeruzsálemben az áldozatok először kaptak ilyen széles nemzetközi nyilvánosságot. A Jad Vasem összefoglalója szerint a per alapvetően változtatta meg a holokausztról folytatott izraeli és nemzetközi gondolkodást, és lendületet adott a későbbi németországi pereknek is.
A Dieter Wechtenbruchról szóló új felfedezés ezért nem írja át Eichmann perének ítéletét, de fontos új réteget ad a történethez. Megmutatja, milyen keskeny határ húzódott a háború utáni német demokráciaépítés és a náci múlt eltakarása között. Az NSZK már Izrael szövetségesévé és a nyugati demokratikus közösség tagjává akart válni, miközben államának számos fontos tisztségviselője még a Harmadik Birodalom apparátusából érkezett.
Wechtenbruch 2025 áprilisában halt meg. Ügynöki szerepének története csak halála után került nyilvánosságra. A német hírszerzés Eichmannnal kapcsolatos iratainak egy része pedig továbbra sem kutatható szabadon: a szolgálat működési módszereinek és egykori forrásainak védelmére hivatkozik. Több mint hat évtizeddel a jeruzsálemi per után ezért még mindig nem biztos, hogy ismerjük a teljes igazságot arról, kik figyelték Eichmannt – és valójában kit próbáltak megvédeni tőle.