NewsletterHírlevélEventsEsemények
Loader

Find Us

FlipboardLinkedin
Apple storeGoogle Play store
HIRDETÉS

Barboncás Kiss Ági, a 21. századi garabonciás

Barboncás Kiss Ági, a 21. századi garabonciás
Írta: Erika Kocsor
A cikk megosztásaKommentek
A cikk megosztásaClose Button
HIRDETÉS

Ráhelt alakította Jeles András József és testvérei című filmjében, a Szegedi Nemzeti Színház Evita-előadásában pedig gólyalábra pattant. Szociális munkás, bábszínész, bábterapeuta, tanár. Halálian jó történetek szerzője és tolmácsolója. A vásári komédia műfajában érzi magát a legotthonosabban, de már operát is rendezett, mégpedig elképesztő invencióval. Tele van energiával, humorral, parádés ötletekkel. Gyerekeknek szóló előadásaiban ki-kikacsint a felnőtt nézőkre, akik legalább úgy élvezik a bábos bűbájt – ha nem jobban -, mint a kicsik. Egyik pillanatban édesen csacsog, kislány vagy éppen jóságos nagymama, a következőben pedig ő maga a Halál – torkából elképesztő hangok törnek elő. A szemünk láttára történik a varázslatos átváltozás, és felnőtt, gyerek egyaránt megbabonázva nézi a barboncás spektákulumot. A rajzolás is érdekli, és szívesen tervez installációkat. Egyik legutóbbi munkája a december 20-ig látható Bolygón innen, Földön túl – A kis herceg című kiállítás a szegedi Móra Ferenc Múzeumban. Ott beszélgettünk, a B-612-es kisbolygó szélén üldögélve.

(Fotó: Hegedűs Anita)

Ez egy igazi interaktív kiállítás, olyan, mintha magában a mesében járkálnánk. A B-612-es kisbolygón például kitakaríthatjuk a vulkánokat, hogy felélesszük a tüzet. Az egyedi installációs megoldások főként a kicsiknek, a falakon látható örök érvényű idézetek pedig inkább a felnőtteknek szólnak. Mi volt a kiindulási pont?
KÁ: Egyfajta impulzust akartunk adni, atmoszférát próbáltunk teremteni, abból kiindulva, ami a regényből minket megfogott. Mindenképpen el akartam lépni attól a sztereotípiától, miszerint az egész könnyed és ártatlan, és másra igyekeztem a fókuszt helyezni. Nagyon sokszor elolvastam a regényt, és arra jutottam, hogy van ennek sok más nézőpontja is. Ekkor kiválasztottam a számomra legerősebb koncepciót, ami nem más, mint hogy magunk vagyunk a középpont. Bárhonnan szemléljük a világot, bármit szemlélünk, nem tudunk kilépni magunkból, mindig mi vagyunk a viszonyítási pont. Márpedig ha mi vagyunk a viszonyítási pont, akkor az installációkat, az adott kiállítási tárgyakat is úgy kell elhelyezni a térben, hogy azok hozzánk képest valamilyen módon változzanak. Az összes vizuális rész Szűcs Eszter Anitát dicséri, aki szerintem elképesztően jól elkapta, amit szerettem volna látni. A koordinátor pedig Rostás Mónika volt, a Móra Ferenc Múzeum fő-fő munkatársa. Hárman alkottuk az alapcsapatot, és utána szépen jöttek a kreatívabbnál kreatívabb emberek. Így raktuk össze ezt a kiállítást.

Ez az egyik legutóbbi munkája, történetesen egy kiállítás, de sok mindennel foglalkozik…
KÁ: Az ember mindig magából dolgozik. Mindenfele kitekintek, mint a kis herceg, tiszta szemmel, mindenfajta előítélet és letapadt toposz nélkül. De ez nagyon nehéz, mert annyi minden jön szembe a világban. Ezért újra és újra meg kell fogalmazni dolgokat. Az egy másik dolog, hogy ez éppen egy előadásban manifesztálódik, vagy egy kiállításban vagy bábterápiában. Talán magamból akarok egy érzékeny dolgot megmutatni, ami szimbolikusan olyan, mint a kis herceg, és erre próbálok különböző formanyelveket találni. Ez azonban hellyel-közzel egy irány, mert azt gondolom, hogy a színház, a bábszínház, az installációtervezés, a rendezés egy tőről fakad all in one dolog. Én bábos vagyok, és régen a bábosok családi vállalkozásban dolgoztak. Nem volt külön rendezőjük, dramaturgjuk, hanem maguk a családtagok készítették a bábokat, maguk a találták ki a darabokat, vagy már létező darabokat dramatizáltak. Tehát egy emberben összpontosult, ami egy adott kőszínházban vagy bábszínházban sok szerepre osztódik szét, és lehet, hogy bennem van egy ilyen régi vágású bábos lény, aki arra vágyik, hogy minél több oldalát kiteljesítse ennek a szakmának, úgyhogy elképzelhető, hogy ezért.

(Fotó: Schmidt Andrea)

Miért épp a báb? Hogyan alakult ki ez a vonzalom?
KÁ: Ez egy elég összetett dolog. Úgy kezdődött, hogy ovis koromban szerelmes voltam a Kemény Henrik bácsiba, aki egyszer azt mondta nekem, hogy majd egy szép nap én is bábos leszek. Persze bólogattam, aztán elmentem mindenféle irányba. Kacérkodtam azzal is, hogy rajzoljak. A filmes dolgok is rettentően érdekeltek, a színházi vonal is, miközben a szociális érzékenységemet is akartam fejleszteni. Egy fesztiválon találkoztam újra bábosokkal, gólyalábasokkal, olyan alkotó emberekkel, akik szabadabban dolgoztak, mint egy adott kő-bábszínház, és egész egyszerűen annyira elbűvölt ez a világ, hogy oda akartam tartozni én is. Beszippantott. A szociális munkás szakot végeztem éppen az orvosin, amikor elindult egy bábszínház stúdió is, amelyre jelentkeztem, és innentől megállíthatatlan volt a folyamat. Több irányból indultam, így aztán azt, ahogy most dolgozom, befolyásolja, hogy nagyon szeretem a képzőművészetet, nagyon sokat rajzoltam egy időben, de a zenét, a szociális érzékenységet is igyekszem megmutatni a munkáimban. A Móra mesebirodalmában például egy diszlexiás kisfiú történetét dolgoztuk fel, ami Vészits Andrea (Móra dédunokája) dramaturggal első fantasztikus közös munkánk lett.

Mit tud a báb, amit más műfaj nem?
KÁ: Csodát ad. Az átváltozást, a pillangó átlényegülését adja. Nyilván a színész is azt mondja, hogy színpadon átváltozik, átlényegül, de egy élettelen tárgyat élővé varázsolni, teremteni szinte, mint egy Isten. Én kontrollálom, mozgatom, de közben mégiscsak mindez belőlem jön, mert ahogyan mozdul, ahogyan reagál – legyen mérges vagy vidám -, az csak a benned lévő dolgokból tud kijönni. Az emberben működő archetipikus elemek vetítődnek ki a bábba. Tehát egyrészt irányítod, mint egy Isten, de igazából nem tudod másképp irányítani, mint önmagadat. Fogalmazhatunk úgy is, hogy egyfajta tudatosítása önmagunknak, a lekettőződése is. Fú, ebben nagyon sok minden benne van. A báb egyúttal egyfajta lehasított személyiség is.

Még mindig nagyon sokan úgy gondolják, hogy a báb műfaj elsősorban a kisgyerekeknek szól. Mit gondol erről? Mi kell ahhoz, hogy valaki felnőttként élvezzen egy bábelőadást?
KÁ: Aki arra érzékeny, hogy különböző formanyelveket befogadjon, az elfogadja a bábot is, és el tud attól vonatkoztatni attól, hogy gyerekműfajként van-e elkönyvelve Magyarországon vagy sem. Szergej Obrazcov például – aki az európai bábjátszás egyik nagy atyja, a moszkvai bábszínház alapítója, Magyarországon is járt, körbeturnézta az egész világot -, revüműsorokat csinált felnőtteknek. Több száz férőhelyes volt a nézőtere, és legalább kétszázan dolgoztak a színházában. Ezek nagy produkciók voltak, különböző zenés varieté előadások, amelyekre felnőttek jártak. Ázsiában a mai napig megvan a bábjáték szakralitása, és a felnőtteknek szól, de persze gyerekeknek is. Európában is nagyon sok bábos játszik felnőtteknek, illetve maga a műfaj sem korlátozódott le – régen egyáltalán nem, de most se feltétlenül – a gyerekekre.

Nálunk miért van ez még mindig egy kicsit másként?
KÁ: Azt gondolom, hogy ez Magyarországon a politikai rendszer miatt alakult így. Még a századfordulón is Blattner vagy Orbók és mások, aki aztán továbbmentek Franciaországba, Spanyolországba, felnőtt előadásokat csináltak. Ez egy olyan műfaj volt, amely felnőttek szórakoztatására volt hivatott. Aztán ez valahogy egy népnevelő, népbutító irányba ment el sajnos, de most már újabb erőteljes törekvések vannak Magyarországon arra, hogy visszafordítsák ezt. Ez egy nagyon hosszú szemléletformálás lesz. Tehát egyrészt kell egy érzékeny befogadó, de én azt gondolom, hogy lehet érzékenyíteni is. És ebben nagyon nagy felelőssége van a bábosoknak és a bábszínházaknak. Az egy másik kérdés, hogy a báb, mint műfaj mennyire keresi most a helyét. Most olyannak látom a bábműfajt, mint egy érzékeny tinit, aki már nem gyerek, de még nem felnőtt. Nagyon sok bábos, aki felnőtt vagy ifjúsági előadásokat is készítene, nem tudja, hogy színházat akar, pici bábbal, mint eszközzel, vagy bábszínházat, amelyben néha emberek is vannak. Szerintem ez egy nagyon komoly probléma, és amíg ezt nem tudják eldönteni, definiálni, addig – az persze nem baj, ha van többféle irány – ne nevezzük bábszínháznak. Nincs baj a posztmodern elméletekkel vagy irányokkal, – és legyenek is, sőt, nagyon preferálom őket -, csak akkor el kell dönteni, hogy az mi, gyerekszínház vagy bábszínház? Az biztos, hogy nagy felelősségük van az intézményeknek, de a szabadúszóknak is, hogy minél több ilyen előadás készüljön, hogy a néző hozzászokhasson ahhoz, hogy igen, most már ilyen is van.

Milyen jellegű előadásokat készít?
KÁ: Vegyes a kép. Saját társulatom, hogy úgy mondjam, az én egyfős kompániám, a Barboncás vásári előadásokat játszik, vagy játszom, sőt játszunk…

Igen, néha annyian vannak a színpadon, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket…
KÁ: Igen, én és a kollégáim, a bábok. Igen, az jó, ha már ők mozgatnak engem, és nem én őket. Van már egy ilyen előadásom, a többinél még nagyon hosszú idő, mire odacsiszolódik. Azok vásári előadások főleg, ugyanúgy működnek, mint régen a népmesék. Mindenkinek szólnak pont, mint régen a tollfosztóban vagy a kukoricamorzsolásnál. Dalolás közben az asszonyok közül előkapott valaki egy mesét, ami attól függően változott, hogy kik voltak a hallgatók, több volt-e férfi, mint a nő, mennyi gyerek volt, mennyi öreg, lehetett-e aktualizálni egy névvel, vagy egy faluban történt sztorival, amitől viccesebb lett vagy éppen drámaibb. Ezt nagyon szeretem, mert a vásári műfajban is ez történik, állandóan érzékenyen reagálsz a nézőkre. Ez olyan, mint egy igazán jó beszélgetés: meghallgatlak, te is meghallgatsz, reagálsz rá, én is reagálok.

(Fotó: Palyov Tamás)

Elsősorban ez a fajta bábszínház érdekli, vagy ez csak az egyik szerelme?
KÁ: Az egyik szerelmem, ez jól áll nekem. Ebben otthonosan mozgok. Jól tudok reagálni emberekre, föl tudom venni a fonalat. Ez egy szerencsés dolog. Van olyan bábtechnika, amelyet nem tudnék olyan erővel csinálni, ahogy megérdemelné és kell. Nyilván egyfajta kényszer is, mert egyedül kellett kitalálnom, megvalósítanom, de ez az, amit egyszerűen erőteljesnek éreztem, meg közelinek.

De úgy látom, nemcsak egyedül szeret dolgozni, hanem csapatban is, sőt…
KÁ: Nagyon szeretek csapatban dolgozni. Voltak, akik féltek, hogy fú, ha sokat dolgozom egyedül, akkor én biztosan egy magányos farkas vagyok. Én ezt persze nagyon igénylem, a személyiségem is elég kettős. Egyrészt szeretek egyedül lenni meg magányosan, másrészt viszont imádom a társaságot – ez a két szélsőség. A beszédben is: vagy nagyon sokat beszélek vagy semmit. Valahogy nálam ezek a végletek kiegyenlítik egymást, mint egy mérleg két serpenyője. Igen nagyon szeretek csapatban dolgozni, és szeretnék is egy csapatot, egy állandó magot. Van például két ember, Tóth Andrea és Kiss Attila Etele, akikkel évek óta elképesztően jól tudunk együtt dolgozni, gondolkodni, alkotni, és emberileg is nagyon szeretjük egymást, ami egy áldás. Úgyhogy amikor többször lehetőségem nyílt a szegedi Kövér Béla Bábszínházban rendezni, akkor ott ők nagyon nagy segítségemre voltak, nagyon jó csapatokat hoztunk össze.

HIRDETÉS

(Fotó: Huszár Imre)

A bábot terápiás célokra is használja, és meg van győződve arról, hogy nagyon fontos missziója lehetne a bábnak ezen a területen. Milyen projektekben vett részt, és honnan jött az ötlet?
KÁ: Sokan próbálkoztak már ezzel, de igazából vagy bábos foglalkozik vele, és csak a játék részét ismeri, annak a mechanizmusát, és nem tudja kezelni azokat a pszichés vagy lelki dolgokat, amiket előhív, ami már mondjuk terápiás felhasználás, vagy pedig pszichológus, aki pedig a játékosságát nem tudja megfogni, mert nyilván folyamatosan egy orvosi, vizsgálódó attitűddel áll hozzá. De például Polcz Alaine csinált egy bábterápiát Kovács Ildikóval.

Ő volt az egyik előképe?
KÁ: Igen, ő számomra a mester, az etalon. Polcz Alaine fantasztikus asszony volt, és nagyon sajnálom, hogy személyesen soha nem találkoztam vele.

Mi a saját terápiás módszerének a lényege?
KÁ: Ez egy egyéves terápiás módszer. Az a szerencsés helyzet, hogy bábos is vagyok meg szociális munkás is. Alapvetően haldokló gyerekeknek dolgoztam ki, és szívem szerint főleg velük dolgoznék egyéni terápia formájában, de az a nagyon nagy probléma, hogy a magyar egészségügyi intézményekben nincs mobilizálható tőke arra, hogy kifizessenek egy ilyen terápiás formát. Évekig próbáltam ezt karitatív módon csinálni, de egyszerűen nem lehet. Nem lehet, mert ez olyan azoknak a gyerekeknek, mint a róka meg a kis herceg, ha megszelídítettük, akkor ott kell lenni, és ha befut egy előadás, amiből én élek, és azt vissza kell mondanom, és másodszor is visszamondom, harmadjára nem fognak hívni. Ellenben a gyereknek nem tudom azt mondani, hogy nem mehetek. Ez egy nagyon-nagyon nehéz dolog és óriási áldozat. Természetesen, ha ezt valaki megszponzorálná, segítené, akkor tudnám csinálni, így viszont úgy döntöttem, hogy változtatni kell ezen, és csoportterápiaként alkalmazzuk. Pályázatok útján kerestünk befogadó intézményeket. Először az SOS-Gyermekfaluba, Battonyára jártam egy évig a Norvég Civil Alap támogatásával, utána két TÁMOP-pályázatot nyertünk, az egyiket Sarkadon. Ott 11 településről hozták be a gyerekeket havonta egy hétvégére. Ez egy nagyon komoly terápiás eljárás. Elég sok konferencián tartottam belőle előadást, de egyetemen is tanítom. Nagyon szeretném akkreditáltatni valamikor a közeljövőben. Rettentő sok pszichológussal dolgoztam már együtt, és ők elfogadják. A terápia eredménye mérhető, komoly kérdőívek vannak az elején meg a végén is, és összehasonlítjuk, milyen változás történt egy év alatt.

Milyen gyerekekről van szó?
KÁ: Halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek, néhányan romák is, magatartászavaros, problémás kölykök, akik nehezebben illeszkednek be, agresszívebbek. A kérdőívben olyanokat kérdezünk tőlük, hogy melyik hőssel azonosulnának, miért és mivel küzd a hős, milyen segítője van, állat-e vagy ember, mitől félnek a legjobban, miért, stb. Ezek alkotják a mese komponenseit. A három alapprobléma adja a mese dramaturgiáját, azokkal kell megküzdenie a hősnek.

HIRDETÉS

Hogyan lesz ebből bábterápia?
KÁ: Úgy hogy ezt kielemezzük. Propp funkcióelméletét felhasználva írunk egy mesét – a kérdőíves válaszok a komponensek. Ebből lesz egy mesekönyv, lakattal-, kulccsal ellátva. Megkapják a kulcsot, hiszen kinél, ha nem náluk van a megoldás kulcsa? Van 20 archetipikus bábom, állatfigurák és emberfigurák, hátulról mozgatós textil bábok. Sisak Peti és Sipos Kati készítette őket, a Hintaló – társulás. Fantasztikus kis bábok: halálfigura, tündér, törpe, óriás, stb. Ebből a húsz figurából bármilyen mesét össze tudsz rakni, akár a Hófehérkét is. Igaz, hogy csak egy törpe van, de a színház egy csoda; a mesét úgy írom meg, hogy ezek a szereplők benne legyenek. De a gyerekek bele is írják, mitől félnek, kígyótól, békától, farkastól, mit tudom én micsodától. Olyat nem teszek bele, amit nem írtak bele a kérdőívbe. A végén pedig eljátsszák a gyerekek, először a szülőknek, majd idegen közönség előtt is, mintha már nem is terápia lenne, el vannak engedve, mint a kismadarak. Természetesen megkapják a könyvet is. A végén pedig ismét kitöltenek egy kérdőívet, hogy össze tudjuk hasonlítani a kiinduló állapottal.

(Fotó: Duró Gábor)

Úgy látom, nagyon komoly koncepciói vannak a bábbal, a bábtechnikával kapcsolatban. Játsszunk el azzal a gondolattal, hogy elképzelései megvalósításához megkap minden támogatást, pénzt, munkatársakat. Mihez kezdene?
KÁ: Ez nagyon izgalmas kérdés. A bábban nagyon sok minden van, és nem csak a terápiás részre gondolok, de mindenképp érzékenyítő is. Amikor 2002-ben Brüsszelben voltam egy bábszínházi és cirkuszterápiás ösztöndíjjal, a Theatre Royal De Toone – bábszínházba, illetve a Cirque de Soleil egy kis tagozatához kimentem, illetve befogadó cirkuszi és színházi központokba, ott azt láttam, hogy social cirque-ket hoztak létre. Szociális problémákat feldolgozó előadásokat játszottak. De volt egy hendikepes társulat is, érzékenyítették a profikat. Nagyon nyitottak voltak, próbálták a helyi szakembereket, pedagógusokat bevonni, közösen gondolkodni. Az intézmények fölvették egymással a kapcsolatot, és egy rendkívül erős kommunikációs csatornát hoztak létre. Fú, hát erről jó lenne álmodozni! Nagyon sok mindent tudnék csinálni, ebben biztos vagyok, de ez még a jövő zenéje… Hogy eljutok-e egy ilyen helyzetbe? Nagyon remélem, hogy igen, és akkor meg tudom mutatni, hogy mit tudok.

Nálunk is vannak már ehhez hasonló kezdeményezések…
KÁ: Kezdemények vannak. A Baltazár Színház Down-szindrómásokkal készít színházat, amelyhez egyre több közéleti és színházi figura csatlakozott. Az egyik élharcosa Müller Péter Sziámi, de Lovasi András és Kiss Tibi is többször fellépett már a baltazárosokkal. Szerintem ez egy nagyon izgalmas és jó törekvés. Föl kell vállalni közéleti figuráknak azt, hogy ez egy olyan társadalmi kérdés, ami természetes. És rettenetesen sok dolgot tudunk tőlük tanulni. Mint ahogy ők is tőlünk. Ez egy közös dolog, és jól tud működni. Illetve ha bábszínházról beszélünk, akkor hála istennek, vannak olyan rendezők Magyarországon – pl. Kuthy Ági a Ciróka Bábszínház főrendezője vagy Gimesi Dóra, a Budapest Bábszínház bábdramaturgja -, akiknek nagyon fontos, hogy szociális problémákat vessenek föl a darabjaikban, például a halál, a válás témáját. Hogy aztán mennyire gondolják tovább, hogy szakemberekkel futtassák ki ennek a problémamegoldó, feldolgozó részét, az már egy másik kérdés, de a felvetések mindenképpen nagyon fontosak, jók és szükségszerűek. Mindemellett nagyon fontos, hogy a bábszínház önmagáért is legyen, hogy báb legyen, hogy szórakoztasson, hogy elgondolkodtasson, kérdéseket tegyen fel, megmozgasson. Mindenesetre menjünk bábszínházba, és élvezzük, örüljünk, hogy együtt tudunk sírni vagy nevetni, játszani vagy elvarázsolódni.

HIRDETÉS

Kifejezetten felnőtteknek szóló előadásokat is rendez?
KÁ: Egyszer rendeztem egy operát, ami felnőtt előadás volt, és jöttek, nagyon szerették. (Pergolesi: Livietta e Tracollo)

(Fotók: Révész Róbert)

Vannak a fejében további „felnőtt” tervek?
KÁ: Igen, több is. A diplomamunkámat is felnőtt előadásként látom. Most fogok végezni a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábmesteri szakirányán, utána rögtön a doktori iskolát is szeretném elvégezni. Szóval egy felnőtt előadást szeretnék, én lennék a rendezője meg a játszója is. A hősöm Lugosi Béla lesz. Engem teljesen elvarázsol a személyisége. Az előadásaimban egyébként is gyakran megjelenik a sötét oldal. A darab az ő kálváriájáról szól, hogy honnan hova jutott, és hogyan ragadt bele ebbe a koporsó szerepbe. „A hátán hordta koporsóját, megbotlott és belefeküdt” – Karinthy Gábor Sírverse. Ez a kiindulópont. Úgyhogy Lugosi Béla-lázban égek már egy hónapja.

HIRDETÉS

Mikor lesz a bemutató?
KÁ: Jövőre. Jövőre fogok végezni, most indulnak az előmunkálatok, az előagyalások. Ezt is Kis Attila Etelével fogom csinálni. Elképesztően tehetséges alkotó, úgyhogy már teljesen be vagyunk zsongva. De rendezni is szeretnék, vannak témák, amelyek nagyon foglalkoztatnak. Például Peter Weiss Marat/Sade-ja nagyon, bábban. Ez egy nagyon nagy álmom. Aztán ott van Tasnádi darabja, a Közellenség, amit Kleist Kohlhaas Mihályából írt (Tasnádi István: Közellenség /Kohlhaas/ zenés uszítás Heinrich von Kleist elbeszélése nyomán), ami a lovak szemszögéből van megírva, és szerintem bábért kiált. Bár most előkerült több alkotónál, talán mert soha nem volt ennyire aktuális. Orwell Állatfarmja is izgat, de van még ezermillió. Nagyon sok mindent megcsinálnék, aztán majd alakul, ahogy alakul.

Lehet ilyen projektekre támogatást szerezni?
KÁ: Van, aki okosan csinálja. Van egy általam nagyon nagyra becsült és csodálatos alkotó Magyarországon, a Budapest Bábszínház szcenikusa, aki a világ egyik legismertebb kortárs bábművésze, ő pedig nem más, mint Lénárt András, vagyis a Mikropódium. András kitalált egy fantasztikus bábtechnikát, és csinált belőle két előadást. Ő azt vallja, hogy egyszer kell valami igazán nagy durranást csinálni, és azzal lehet folyamatosan turnézni, mert annak a varázsa megmarad, és ebben igaza van. De ő egy manuálisan gondolkodó alkotó, persze nem csak az, de az is, és ez neki nyilván könnyebben megy. Én, bár nem akarok kishitű lenni, nem hiszem, hogy ki tudnék találni egy technikai forradalmi újítást. Nem is ez az én utam. Arról nem is beszélve, hogy túl sok minden foglalkoztat, folyamatosan ki akar jönni, és ezért van az, hogy én sokfélét szeretek csinálni, inkább ez az én utam. Nálam inkább az van, hogy pályázatok útján próbálok pénzt szerezni, ami az utóbbi években nem nagyon jött össze. Legutóbb a Pergolesi-opera országos forgalmazására nyertem pénzt tavalyelőtt, és el is vittük Szegedről Pécsre majd Pestre is. Az nagyon izgalmas volt, de azóta nem nagyon nyertem új előadásra pénzt. Nyilván szerencsésebb lenne, ha volna egy befogadó intézmény, ahová egy több lábon álló csapatot tudnék vinni, és közösen együtt gondolkodni több mindenben, mert sok megszerzett kulturális tőke van, amit itt-ott kamatoztatok, de lehet, hogy ha mindezt összesűríthetném egy adott intézményben, akkor egy előremutatóbb, határozottabb irányvonalat tudnék képviselni.

Névjegy

Kiss Ágnes

1977-ben született Szegeden. 2000-ben végzett a Szegedi Tudományegyetem szociális munkás szakán. 2001-ben szerzett bábszínészi oklevelet. 2002-ben báb- és cirkuszterápiát tanult Belgiumban. 2003-ig a szegedi Kövér Béla Bábszínház előadásaiban dolgozott. Azóta önálló előadásokat készít, folyamatosan játszik és rendez. Bábtörténetet tanít a Szegedi Tudományegyetem óvodapedagógiai szakán, és kidolgozott egy saját bábterápiás módszert. A Barboncás társulat vezetője. Repertoár-előadásai: Ne beszélj már zöldségeket!, Halálian jó történet, Varionett, Fekete kisasszony, Panama, Mese Mátyás király udvarából, Betlehemes játék. Jelenleg a Marosvásárhelyi Egyetem bábmester képzésére jár.

A cikk megosztásaKommentek

kapcsolódó cikkek

Ukrajna kész tárgyalni az oroszokkal - ugyanez fordítva kevésbé valószínű

A kutyák értik az emberi beszédet

A republikánusok nem akarják, hogy Biden építse újjá a baltimore-i hidat