Németország „nagy terve” az volt, hogy a hatalmas és kellemes éghajlatú területre német telepes családokat költöztet át, akik majd a feketékkel műveltetik meg a földeket, vagy befogják őket a nemesfémbányákba is robotolni. A terv nem vált be, és tömeges erőszakba csapott át.
HIRDETÉSÉvszázados háborús és hatalmi konfliktusok után Németország egyesítése igencsak késve történt meg. Emiatt az 1871-ben létrejött I. Német Birodalom súlyos versenyhátránnyal lépett ki a globális színpadra. Viharosan gyarapodó ipari és katonai erejéhez mérve gyarmatszerző kapacitása évszázados lemaradásban volt ellenfeleihez képest. Csekély afrikai zsákmányainak egyike a délnyugat-afrikai Namíbia volt, amit csak rövid ideig tudott megtartani, és az első világháborús vereség ezt is kicsavarta a kezéből. A gyarmati versenyfutásban a terület kifosztása annyira sürgető volt, hogy az csak a helyi lakosság szolgasorba vetésével és ellenállásának véres leverésével volt lehetséges. A mai Németország készen áll elismerni a bűnöket és kárpótlást fizetni, és szeretne továbbra is befektetni az ígéretes országban.
Nem csak Amerika, de az afrikai országok is igyekeznek szabadulni a múlt látható hagyatékaitól
Nemrégiben ledöntötték és elszállították az egyik leghírhedtebb német gyarmati parancsnok szobrát a namíbiai fővárosban, Windhoekban. A helyi nemzeti pártok és civil szervezetek már régóta követelték az irritáló műemlék eltávolítását, mert Curt von Francois tábornok szobra a véres múlt zavaró emléke volt.
A most ledöntött tábornagy szerette magát a város alapítójaként feltüntetni, noha a település nem az ő idején, hanem ötven évvel korábban született, bizonyos Jonker Afrikaner keze nyomán. A német parancsnok a város erődítményét építtette meg, rabszolgamunkával, amiben semmi dicsőséges nincs.
Idén tavasszal már sor került egy hasonló leszámolásra, amikor egy másik német parancsnokról, a Lothar von Trotharól elnevezett utcát neveztek át. A SWAPO politikai szervezet, amely korábban a fegyveres ellenállás motorja volt, már évek óta követelte a névváltoztatást.
A SWAPO 30 éves gerillaháborút követően, 1990-ben harcolta ki, hogy a terület kiszakadhasson Dél-Afrika uralma alól, és az ENSZ elismerje, mint a namíbiai nép legitim képviselőjét. A párttá átalakult gerillamozgalom azóta is tartósan az ország vezető politikai ereje, 2/3-os parlamenti többséggel és az általa delegált államfővel.
Vissza a múltba, amikor még a Vaskancellár is tehetetlen volt
Mire Otto von Bismarck, az I. birodalmat megalapító Vaskancellár kézbe vehette a külügyeket is, addigra a németeknek alig maradt elragadható konc. Ezek egyike volt a ma Namíbia nevet viselő terület, és még két másik térség, amelyek egymástól távol helyezkedtek el. Így eleve nem lehetett belőlük gazdasági egységet, érdekszférát formálni, mint ahogy a franciák megtehették Észak-Afrikában, vagy a britek a kontinens teljes keleti hossztengelyében, az egyiptomi Port Szaidtól a dél-afrikai Fokvárosig.
A nagy és összefüggő területek birtoklása tette lehetővé a brit-francia szövetség számára vasútvonalak és nagy kikötői kapacitások kiépítését, ami Németország számára lehetetlen volt. A Birodalom az Antarktisz néhány sávjára is bejelentette igényét, de abból se lett végül semmi.
A vesztes első világháború után ez a korlátozott hódítás is semmivé lett, míg a nyugati hatalmak máig tartóan megőrizték politikai, gazdasági és kulturális befolyásukat egykori gyarmatbirodalmuk országaiban. Ennek továbbra is működő példája a brit és francia nemzetközösség.
1884-ben Bismarck a kontinens arányos felosztására, vagyis az afrikai torta felszeletelésére tett ajánlatot az európai hatalmaknak, valamint az USA-nak és Oroszországnak. A szinte primitív és vonalzóval rajzolgatott területosztások nem hoztak sok eredményt Németország számára, a konferencián szintén résztvevő Osztrák-Magyar Monarchiának pedig semmilyet.
A Berlinben meghozott döntések romboló hatással voltak Afrikai őslakosságára nézve, mert az etnikai, nyelvi és vallási adottságokra, a vízforrásokra, a települési szerkezetre tekintet nélkül szabdalták a területeket és alkudoztak a koncessziókról. Az értekezletsorozat előképe volt az 1916-ban titokban megkötött brit-francia egyezségnek, a Sykes-Picot paktumnak, ami a Közel-Kelet belső viszonyait forgatta fel fenekestül. Ennek máig tartó súlyos következményei szintén láthatók, főként az ISIS létrejöttében.
A berlini tanácskozásra szintén meghívott John Adam Kasson amerikai képviselő és diplomata undorítónak, aljasnak és értelmetlennek nevezte a huzakodást, és az értekezlet befejezése előtt el is hagyta Berlint. Az Egyesült Államok a továbbiakban nem is mutatott érdeklődést az afrikai terjeszkedés iránt, miként a Közel-Keleten sem, egészen 1935-ig, amikor olajat találtak Arábiában.
A britek, a franciák, a belgák és a hollandok jórészt megtartották korábban megszerzett pozíciójukat, a németeknek pedig szinte csak olyan területek jutottak, ahová fehér ember korábban a lábát sem tette be.
Sietni kellett, és az időveszteséget erőszakkal akarták pótolni
Németország „nagy terve” az volt, hogy a hatalmas és megfelelő éghajlatú délnyugati területre német telepes családokat költöztet át, akik majd a feketékkel műveltetik meg a földeket, vagy befogják őket a nemesfémbányákba robotolni. A fölényes tervet a régi rómaiaktól lesték el (colonusok), pedig az sem lett sikertörténet, mert a peremvidékek telepesei nem védték meg Rómát a barbárok támadásaitól.
A Birodalom 1884-ben rontott be a térségbe. A gyors behatolás rémülettel töltötte el az akkor kialakuló brit-francia szövetséget (Entente cordiale, magyar nevén Antant), ezért az angol haditengerészet sietve lezárta a németek orra előtt a terület legfontosabb stratégiai pontját, a Walvis-öblöt. London és Párizs egyetértett abban, hogy a korábban holland tulajdonú kikötő nem kerülhet német kézre, tekintve kulcsszerepét az Afrika körüli hajózás ellenőrzésében és a bálnavadászok megvámolásában. Ezért a területet rohamtempóban annektálták, majd Britannia dédelgetett koronagyémántjához, a Dél-Afrikai Unióhoz csatolták. A németeknek csak egy kicsiny exklávé jutott, de 1915-ben ezt is elvették tőle.
A német terjeszkedési vágyaknak már a kezdet kezdetén befellegzett, mert korszerű és biztonságos kikötők nélkül a kereskedés és haditengerészet reménytelen ábránd maradt. A német flotta akkor még nem állt olyan fejlettségi szinten, hogy nyílt tengeri csatába merészkedjen az angol-francia erőkkel szemben, mert a jelzett időszakban a német tengerészetnek még csak négyszáz tisztje és ötezer matróza volt.
Ráadásul beleütköztek a törzsi ellenállásba is
A berlini katonai térképészek úgy tekintettek erre vidékre, mint jószerivel lakatlan és könnyen meghódítható körzetre. A németek legnagyobb megdöbbenésére viszont az derült ki, hogy a 800 000 km²-es terület nem teljesen néptelen és az ott élők egyáltalán nem szervezetlen ősemberek, hanem remek gerillaharcosok.
A busmanok és bantuk mellett még két nagyobb nemzetség élt ott: a hererók (vagy Owahereók) és a namák. A törzsek vezetői nem járultak a németek elé hajlongva, és megvásárolni sem lehetett őket holmi apróságokkal vagy rangokkal. Szerződéseket és garanciákat követeltek az arany és a gyémánt kibányászására, az ivóvízkészletek használatára, valamint a mezőgazdasági munkaerő tisztes kifizetésére.
A németek az egyezkedési ajánlatra brutalitással válaszoltak. Napirendre kerültek a tömeges akasztások, a kis falvak elleni rajtaütések, majd a teljes jogtiprás. Ennek ellenhatásaként meglepő erejű törzsi lázadások törtek ki.
HIRDETÉSA német katonai erők (Schutztruppe) erőszakos akciókba kezdtek az őslakosok és főként a nők ellen, hogy kiszorítsák őket a földjükről és csökkentsék a 9/1 arányú népszaporulatot. Egész családokat dobtak ki a Kalahári sivatagba, ahol szomjan haltak, de módszerük volt a kútmérgezés és termőföldek felperzselése is. Egyes történészek ezeket a műveleteket a hitleri SS-Einsatzgruppe (különleges alakulatok) tömeggyilkosságaihoz hasonlítják, mások viszont vitatják ezt.
Válaszul a gerillaerők is a terror eszközéhez nyúltak, főként az erődítményeken kívül élő német családok ellen, sok szenvedést és veszteséget okozva nekik, ami tovább növelte a németek agresszivitását és az erőszak spirálját.
Ez lett a 20. század első feljegyzett népirtása
Él egy felfogás, hogy az első „modern” koncentrációs táborokat a britek hozták létre Dél-Afrikában. Ez részben igaz is, de velük egyidőben német szomszédaik ugyanezt tették Namíbiában. 1890-ben nyitják meg az első táborokat, ahová a fegyverforgatásra képes férfiakat terelik be erővel, a nőket pedig a telepesek háztartásaiban kényszerítik munkára. A táborokban tömegével hullanak az emberek: sokakat agyonlőnek, felakasztanak, de a legtöbbjüket egyszerűen hagyják betegségekben, éhezésben elpusztulni.
De ez nem volt elég a gyarmati uralom stabilizálására, mert a jól szervezett helyi felkelések sikerrel akadályozták meg a németek berendezkedését és zavartalan gazdálkodását. A lázadások végleges leverésére a Birodalomból küldtek újabb rendcsinálót, a fent már említett Lothar von Trotha tábornok személyében.
A kegyetlenségéről ismert generális korábban Kínában bizonyította kíméletlenségét az 1900-as boxerlázadás leverésében, japán, orosz, brit, francia és olasz katonaság közreműködésével. Ott kínai parasztfelkelők és az idegenellenes lázadók megtizedelése volt a feladata, amit el is végzett.
HIRDETÉS
Az derült ki, hogy Von Trotha nem alkalmas vezető a sivatagi környezetben zajló hadviselésre, és a felderíthetetlen ellenség helyett inkább a civilekre mért csapást. A népirtó szándék nem bizonyítható, de a gyilkosságokra kiadott parancsai ismertek. A harcokban és az etnikai tisztogatásokban legkevesebb százezer helyi lakos pusztult el, vagy akár több is, de ezt ma már lehetetlen is kiszámolni.
Végül Berlinből kellett elrendelni Trotha megsemmisítési parancsainak törlését, mert reális veszélyként fenyegetett a németek kiverése a területről, ami így a britek ölébe pottyant volna.
Az első világháború vetett véget a tömeggyilkosságoknak
A Versailles-i békeszerződések ezt a területet sem hagyták német kézen, hanem Dél-Afrika mandátuma (igazgatása) alá helyezték, hasonlóan a Közel-Kelet térségéhez, melyet Nagy-Britannia és Franciaország kezelésére bíztak. A dél-afrikai kormányzatoknak eszük ágában sem volt elősegíteni a terület függetlenedését, hanem saját birtokuknak tekintették, és itt is apartheid (elkülönítő) rendszer vezettek be. Közel 70 éven át a terület Dél-Afrika függelékének vagy megyéjének volt tekinthető, amit Pretoriából igazgattak.
Ennek ellenreakciójaként jelentek meg a 60-as évek elejétől a helyi felszabadítási mozgalmak, élükön a SWAPO-val, aminek Sam Nujoma volt a vezére. A szervezet olyan gyorsan növekedett, köszönhetően a szovjet és kubai fegyverszállításoknak, hogy még egy határháború kirobbantására is lett ereje Dél-Afrika ellenében.
Végóráiban a fehér vezetésű Dél-Afrika előbb elismerte Namíbia függetlenségét, majd 1990-ben fel is adta a területet. A teljes függetlenség jogi alapját az új dél-afrikai elnök, Nelson Mandela és Sam Nujoma SWAPO-vezér megegyezése vetette meg. Az első szabad választásokat a SWAPO nyerte meg, és Nujoma lett az ország első választott elnöke, alkotmányozó erejű többséggel a háta mögött, amit pártja a mai napig élvez, de csak ritkán élt vissza vele.
HIRDETÉS
A függetlenség elnyerése óta az országban félelnöki, többpárti és viszonylag stabil politikai rendszer működik, ahol a kormányzat ritkán nyúl erőszakos eszközökhöz. Szemben Afrika sok más országával, ahol katonai rezsimek, életfogytig hatalmaskodó államfők és a teljes jogfosztottság a jellemző.
Namíbiában alkotmányos jegyzék (Bill of Rights) rögzíti a polgári és a szabadságjogokat, amiket jobbára tiszteletben is tartanak. Viszont a homoszexualitás továbbra is illegális, és magas maradt a családon belüli fizikai és nemi erőszak előfordulása.
A sajtószabadság terén Namíbia kimagaslik az afrikai országok közül, mert a bíróságok stabil védelemben részesítik az újságírókat és a kiadókat. Az Újságírók Határok Nélkül szervezet értékelése szerint Namíbia a 18. helyen áll, megelőzve Franciaországot, az Egyesült Királyságot és az Egyesült Államokat is.
A korrupció tekintetében már nem ilyen rózsás a helyzet (58.) de ebben is jobban áll, mint Magyarország, Románia vagy Horvátország.
A gazdaság mezején Namíbia a feltörekvő és a fejlődés felé nyitott országok körébe tartozik. A bőséges ásványkincs, köztük a létfontosságú lítium koncessziójáért sorszámot tépnek a külföldi jelentkezők. Noha ezt a piacot elsöprő fölénnyel vezeti Ausztrália, a kis Namíbia termelése még befér az első tíz listájára, teljes tartalékait pedig még fel sem mérték. Mindez a foszfáttal és gyémánttal kiegészítve biztató alap a nemzeti gazdaság számára az alig 2,5 milliós országban.
HIRDETÉSNagyon erősek a kínai és a kanadai kereskedelmi kapcsolatok, de a jövedelmezőséget tekintve ez még nem átütő erejű. A GDP a COVID-19 óta 2,4%-os növekedést mutat és meghaladja a 12 milliárd dollárt, vagyis az ország még mindig szegénynek mondható. Viszont igen gyors az internet terjedése, és a helyi sajtót már a választásokat befolyásoló hamis hírek is elkezdték izgatni.
De mi a bajuk a németekkel?
Az, hogy a múlt sérelmeinek rendezésére tett első német ajánlat kicsinyes és sértő is volt. 2004-ben, a Gerhard Schröder (SPD) vezette kormány idején a német segélyügyi miniszter kiizzadt magából egy halovány elnézéskérést Namíbia címére, de az nem hagyott mélyebb nyomot. A bonyolult, de azért nem égrengető konfliktust magyarázók szerint azért, mert az ország lakosainak közel egésze keresztény, és számukra a bűn megvallása, a bocsánatkérés és a vezeklés elvi kérdés is.
Itt meg kell jegyezni, hogy a későbbiekben Namíbia fontos politikai erőd lehet az erőszakos iszlamizmus afrikai terjedésének útjában. Amióta az al-Kaida, az ISIS és újabb szervezetek is megjelentek Kelet-Afrika térségeiben (Mozambik, Tanzánia, Szudán), a nyugati oldalon pedig már hosszú évek óta vérengzenek (Nigéria, Mali), nőni fog a fontossága annak, hogy meggátolják a területek közötti terrorista átjárást.
Ebben Namíbiának is szerepe lehet, mint szigorúan szekuláris államnak, ahol a vallás szabadon gyakorolható és hitközösségeiket még csak bejelenteni sem kell.
Maga Németország 2018-ra jutott el arra a felismerésre, hogy ha szeretne újra gyökeret verni az ígéretes országban, akkor illenék a múltat mélyebben feltárni, bocsánatot kérni a népirtásért és tisztes kárpótlást fizetni. A népirtást nem ismerték el, és első körben 10 millió eurót kínáltak jóvátételként, ami egy-egy áldozatot tekintve a szinte megalázó 100 eurót jelentette volna, amit Namíbia inkább nem is igényelt.
HIRDETÉSA különféle törzsi és politikai csoportok szerint az országnak később felkínált újabb összeg, azaz egymilliárd euró nem kárpótlás, hanem inkább fejlesztési támogatás. Ez helyes gazdasági célokat szolgál, viszont nem jelenti a múlt és a vétkesség elismerését.
A nehézkes egyeztetések végén a namíbiai elnök, a 80 esztendős Hage Geingob (SWAPO) elutasította az ajánlatot, mert a népirtás elismerése és a bocsánatkérés nem szerepelt kellő súllyal és megfogalmazásban a német javaslatban. Ekkor Berlin úgy próbált javítani a helyzeten, hogy visszaadtak az országnak néhány koponyát és lábszárcsontot, melyek herero és nama felkelőktől származnak (és amelyek a cikk borítóképén is láthatók, mint kegytárgyak).
Az amerikai egyetemeken diplomázott elnök a SWAPO vezető diplomatája volt az ellenállás éveiben, és ő készítette elő az ország nemzetközi elismerését. Az első választások nyomán ő lett Namíbia első miniszterelnöke, majd Nujoma utáni elnöke. Ő felelt az első alkotmány megfogalmazásáért, tehát türelmes és a nagyvilágot jól ismerő politikusról van szó, aki tisztában van országa képességeivel.
A berlini ajánlat nem hatotta meg könnyekig a windhoeki vezetőséget
A német tárgyaló küldött, Ruprecht Polenz kezdetben tagadta, hogy valaha is szó esett volna a 10 millió euróról. "Fogalmam sincs, honnan jött elő ez a szám. Sosem beszéltem a namíbiai partnerekkel konkrét összegekről”. De azt ő is belátta, hogy bocsánatkérés nélkül nem fog menni a dolog. „Ha valaki ehhez köti az egyezséget, ám legyen úgy. Nekünk erre nincs időnk, és tudnak minket másokkal helyettesíteni.”
A német kormány Angela Merkel idején is vonakodott népirtásnak nevezni a 120 éve történteket. A helyi szakértők szerint Merkel politikai és eszmei felfogását ismerve ez nagyon meglepő. A kancellár nem ilyen politikus, és most példát mutathatna más korábbi gyarmatosítók számára, hangzott el a népirtás történetéről szervezett windhoeki szemináriumon 2019-ben.
HIRDETÉSVár még szignó egy olyan egyezményre vagy inkább közös deklarációra, ami összefoglalóan elismeri a Német Birodalom által elkövetett tömeges jogsértéseket, a népirtást és a kárpótlás kérdését véglegesen elrendezi. A két fél ebben elvileg már korábban megállapodott.
Eközben a berlini kabinetre ellennyomás is nehezedik, mégpedig Namíbia javára. A Baloldal (Die Linke) parlamenti képviselője, a török származású Sevim Dağdelen szerint gyalázat, hogy országa egymilliárd euróval szúrja ki az afrikai nép szemét, még akkor is, ha Geingob kormánya már elfogadta a felajánlást. A képviselőnő szerint Németország más gyarmati népeknek is tartozik, és a namíbiai példa adhat alapot a további tisztességes jóvátételekre.