Sokan már elfelejtették, hogy Vlagyimir Putyin a 2000-es évek elején a nyugati média kedvence volt, a nyugati országok barátjának tűnt, aki a békés egymás mellett élés, a gyümölcsöző gazdasági együttműködés záloga, Oroszország demokratizálódásának, és még inkább stabilizálódásának feltétele.
HIRDETÉSEgy világ találgatja az orosz elnök valódi szándékait az Ukrajna ellen indított háborúval, és motivációit az agresszió megindítása mögött. Újságírók, politikai elemzők és szakpszichológusok próbálják megfejteni Putyin mentális állapotát. Sokan már elfelejtették, hogy Vlagyimir Putyin a 2000-es évek elején a nyugati média kedvence volt, a nyugati országok barátjának tűnt, aki a békés egymás mellett élés, a gyümölcsöző gazdasági együttműködés záloga, Oroszország demokratizálódásának, és még inkább stabilizálódásának feltétele. Hogyan jutott eddig az egykor szürke bürokratának tűnő, valamikori KGB-ügynök, hogyan lett a barátságos orosz partnerből mára a világ ellensége? Cikkünk szerzője hosszú évekig volt nemzetközi tudósító, ő fordította magyarra az elnök karrierjét bemutató Putyin-varázs című könyvet.
2012 végén egy reménytelenül szürke, borongós napon, amikor az eredeti programhoz képest több órát csúszásban lévő a tárgyalások miatt elcsigázott újságírók többsége a már amúgy is karácsonyi ünnepekre gondolt, Vlagyimir Putyin egyszer csak váratlanul felborította a protokollt és egy pillanat alatt felrázta a lélekben már az ünnepekre készülő tudósítókat. Már este volt, amikor az Európai Tanács székházában végéhez ért az EU-Oroszország csúcstalálkozót követő sajtókonferencia, és az uniós szóvivő boldog karácsonyt kívánt az újságíróknak. Ekkor a diplomáciában merőben szokatlan dolog történt. A vendég visszalépett a mikrofonhoz, és magához ragadta a szót:
„Barroso úr, aki évek óta a barátom, olyan sokáig és olyan szenvedélyesen beszélt, pedig tudja, hogy nincs igaza. Téved, ebben ő a bűnös” – mondta mosolyogva, de éllel Vlagyimir Putyin a közönségnek. – „Üssék fel az EU-orosz együttműködési szerződést a 34. cikkelynél, olvassák el, és győződjenek meg erről saját maguk.”
A jelenet az uniós tudósítókból inkább nevetést váltott ki a hosszú, fárasztó várakozás után. Hát persze, hogy Putyiné az utolsó szó, aki jól tudja, hogy éppen ezt az epizódot fogják kiemelni cikkeikben az újságírók. A mából visszanézve azonban az epizód is jelzés volt arra, hogy a kapcsolatok drámai módon tovább romlanak Oroszország és Nyugat között.
A 34. cikkely hogy a szerződő felek nem hozhatják egymást kedvezőtlenebb helyzetbe, mint amilyenben az aláírás időpontjában voltak. Moszkva erre való hivatkozással szerette volna kivenni a Gazprom új földgázvezetékeit az európai energiapiac liberalizációját előíró uniós jogszabályok alól. Erre azonban az EU nem volt hajlandó, mert a biztonságos energiaellátását a termelők és a szállítók versenyére akarta alapozni – nem pedig a hosszútávú orosz gázszerződésekre.
A brüsszeli csúcstalálkozón Vlagyimir Putyin bevetette minden meggyőző érvet. Élénken magyarázta, hogy a korábbi gázellátási zavarokat nem az orosz fél idézte elő, hanem a megbízhatatlan ukrán tranzit, ezért a jövőben Ukrajna helyett a Balti-tenger alatt futó vezetékeken keresztül kapná Európa az orosz gázt. Az elnök személyes fellépésében egyetlen méltányos üzenetet sűrített össze: Oroszország az energiával, Európa a technológiával természetes szövetséget alkotnak és együtt sikeresebbek lehetnek.
Az „évek óta jó barát” José Manuel Barroso, aki akkor az Európai Bizottság élén állt, és a tagállamok tanácsának elnöke, Herman Van Rompuy azonban nem erre, hanem az emberi jogok oroszországi helyzetére, az elcsalt választásokra és a szíriai polgárháborúban játszott orosz szerepre irányította a figyelmet. Amikor Putyin megtrollkodta a sajtótájékoztató végét, az nem csupán a rutinnak induló csúcstalálkozó kudarcát jelezte, hanem azt is, hogy az orosz elnök egyre nagyobb gyanakvással nézi Európát és a Nyugatot.
Talán ez volt az a pillanat, amikor végleg rossz irányba fordult Oroszország és a Nyugat kapcsolata, amely most egyre tragikusabb irányba tart.
A „jó Putyin” nyugatbarát korszaka
Ma már furcsa érzés felidézni, hogy a kétezres évek eleje-közepe még a remények és a bizalom időszaka volt. Gyakran volt alkalmam tudósítani olyan eseményekről, amelyeken az egyik főszereplő az orosz elnök volt. Putyin megjelenését mindig rendkívüli figyelem övezte, és a nemzetközi sajtó hálás volt, amiért meglepően profi, „médiaérzékeny” szereplővel lehetett dolga. Az akkor fiatalosan lendületes politikus is tudta, mit várnak tőle az újságírók, és egyszerű gesztusokkal nyerte meg őket. Röviden, közérthetően beszélt, nem kerülte ki a kényesebb kérdéseket sem. Sőt, közvetlenebb volt, mint a legtöbb vele egykorú nyugati vezető.
Különösen látványos volt a „Nine-Eleven”, vagyis a 2001. szeptember 11-i terrortámadás utáni orosz-amerikai közeledés. Putyin volt az első politikus, aki felhívta Bush amerikai elnököt, hogy közös érdekeken alapuló szövetséget kínáljon neki. Az akkori amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó, Condoleezza Rice emlékirataiban leírja, hogy az orosz elnök már korábban vehemensen figyelmeztette amerikai partnereit: az al-Kaida az afganisztáni tálibok segítségével nagyszabású merényletekre készül az Egyesült Államok ellen. (Persze nem hittek neki.) A New York-i World Trade Center lerombolása után Oroszország évekig biztosította az Afganisztánt megszálló amerikai csapatok utánpótlási vonalait Közép-Ázsiában.
Ebben az időben Putyin kimagasló népszerűséget élvezett Nyugaton. Benne látták azt a fiatal és energikus vezetőt, aki új fejlődési útra tereli Oroszországot. Ő pedig kivételes gazdasági lehetőségekkel kecsegtette külföldi partnereit, akik közül – látszólag – több is a barátja lett, mint Gerhard Schröder vagy Silvio Berlusconi. Tény, hogy az Amerikának két elnököt is adó Bush családdal szívélyes kapcsolat alakult ki: nem véletlen, hogy a két First Lady-t az orosz elnöki pár mindig sárga rózsával köszöntötte, utalásként a „Yellow Rose of Texas” című dalra.
Putyin tehát felismerte a vizuális információ, a látványba rejtett üzenetek globális hatásosságát, és nem csupán a médiatanácsadói által szervezett fotózás vagy videózás kapcsán. Ügyesen élt is minden olyan kínálkozó lehetőséggel, ahol megmutathatta spontán, laza énjét. A finnugor államok 2007-es csúcstalálkozóján, amelyet a mordvinföldi Szaranszkban tartottak, nem sokat kérette magát, amikor a debreceni Hajdú néptáncegyüttes egyik hölgytagja táncra invitálta. Az orosz sajtót órákon belül bejárták a képek, hogyan ropja a táncot az államfő, másnap pedig a Kommerszant című újság az Oroszországban még mindig népszerű Lehár-operett címét idézveígy tudósított a produkcióról: A Csárdáskirály.
(Az orosz elnöki testőrség nem volt ilyen lelkes. A kísérő biztonságiak arcára őszinte döbbenet ült ki, amikor az egyik magyar férfi néptáncos legényesen úgy megforgatta a fokosát, hogy az centiméterekkel Putyin feje mellett suhant el.)
A putyini uralom első évtizede ezalatt soha nem látott javulást hozott az oroszok életében. A Borisz Jelcin elnöksége idején válságról válságra bukdácsoló orosz gazdaság már az államcsőd szélén állt, a társadalmat pedig elborzasztotta a mindent elborító erőszak, a szupergazdag oligarchák és az elszegényedett tömegek végletes világa. Az oroszok egy olyan hősre vágytak, aki változást hoz és reményt ad nekik.
Pedig a korai Putyin szinte mindenben az ellentéte volt a tipikus orosznak. Például elődjével, Jelcinnel szemben nem ivott és szemlátomást munkamániás volt. Munkastílusa inkább emlékeztetett egy pedáns jogászra, semmint egy KGB-hírszerzőre, és a külső szemlélőnek úgy tűnt, alapvetően a német kultúra jegyeit hordozta magán. (Még akkor is, ha az Kelet-Németországban ragadt rá, amikor a KGB drezdai kirendeltségén dolgozott.)
A magyar-orosz kapcsolatok 2002-től szintén jól kezdtek alakulni. Több találkozón láttam, milyen alaposan készítették fel munkatársai Putyint, aki valóban imponáló módon fejből sorolta a legfontosabb adatokat és az adódó üzleti lehetőségeket. A magyar miniszterelnökökkel folytatott tárgyalásokon az orosz fél nem egyszer felrúgta a protokollt a jó hangulat vagy az eredmény (vagy a médiahatás) kedvéért. Medgyessy Pétert például egy újjáépített szentpétervári palotában fogadta, amelynek pincéjét a cári időkhöz hasonlóan tokaji borokkal töltötték fel. Az egyébként alkoholt nyilvánosan ritkán fogyasztó Putyin a pincében kedélyesen borozgatott magyar partnerével, amíg egy szentpétervári roma muzsikus alkalmi cigányprímásként a Monti-csárdást húzta a fülükbe. A tárgyalások itt is elhúzódtak, és amikor kiderült, hogy Medgyessynek egy menetrend szerint közlekedő osztrák repülőgéppel kell hazautaznia, előzékenyen kikísérte vendégét a repülőtérre. A húsz autóból álló elnöki konvoj elszáguldott egészen a kifutópályáig, ahol az osztrák kapitány azon dühöngött, miért nem kap már egy órája felszállási engedélyt köd miatt, noha a látási viszonyok szerinte tökéletesek voltak.
Gyurcsány Ferencet és kíséretét pedig 2007 márciusában a kellemes tavaszi időre hivatkozó Putyin a Kreml helyett a novoogarjovói elnöki rezidencián (dácsán) fogadta, és itt a diplomáciai kötöttségek szinte egyáltalán nem érvényesültek. Fura volt látni az elnöki adminisztráció fiatal munkatársait, a testőröket és az orosz újságírókat, ahogy laza hangulatban asztali focival vagy billiárddal ütötték el az időt, amíg a főnök a vendégével tárgyalt. Szóval nem az a karót nyelt szovjet hangulat volt.
Pedig a 2009 márciusában Moszkvában tartott találkozón a két fél között már komoly nézeteltérések voltak az Európába irányuló gázvezetékek ügyében.
HIRDETÉSFeléled a jó cár mítosza
A fokozott munkabírás mellett az új államfő hozott még egy újdonságot: képes volt elhitetni, hogy meghallgatja az egyszerű embereket. Igaz, ezt a tulajdonságát egyik legnagyobb tévedésének köszönhette: 2000 augusztusában katasztrófa érte az orosz flotta büszkeségét, a Kurszk atom-tengeralattjárót. A legénység családtagjai napokig reménykedtek abban, hogy néhány tengerész túlélte a robbanást, és meg lehet menteni őket. Putyin azonban nem szakította félbe szocsi nyaralását, és első nyilatkozatai megdöbbentően érzéketlennek tűntek. Különösen, amikor a CNN műsorvezetőjének, Larry King kérdése, hogy mi történt a Kurszkkal, mosolyogva szinte cinikusan egyszerű választ adott: „Elsüllyedt”
Ez még Oroszországban is sok volt. Putyin a saját bőrén tanulta meg, mit jelent akár egy ilyen „viral video”. Az elemi felháborodás kezelésére külön PR-kampányt kellett indítani, beleértve az áldozatok családtagjainak meglátogatását és megsegítését. Az elnök pedig leszűrhette, hogy még egy tekintélyelvű kormánynak is tekintettel kell lennie a közvélemény elvárásaira.
Így visszanyert népszerűségének talán legfontosabb magyarázata, hogy sikerült újjáélesztenie az egyik legősibb orosz hagyományt, a „jó cár” mítoszát. A naiv vélekedés szerint a távoli Moszkvában élő uralkodó jót akar a szegényeknek, de a gonosz bojárok (bankárok, oligarchák) gáncsolják a munkáját. Bajok csak azért vannak, mert a jó cár elől eltitkolják a jogsértéseket. De amint a tudomására jut, hogy a népet sérelem érte, azonnal igazságot tesz. Ez a hit különösen a hatalmas ország távoli szegleteiben élt erősen, ahol az érdekérvényesítésre jóval kisebb lehetőségek voltak a helyi hatalmasságokkal szemben.
Az egyik legjellemzőbb példa erre a pikaljovói vegyi üzem esete, amelyet a fokozódó veszteségek miatt a tulajdonosok 2009-ben be akartak zárni, és ahol a munkásoknak több hónapja tartoztak a fizetésekkel. A gyár az egyik leggazdagabb orosz, Oleg Gyeripaszka érdekeltségei közé tartozott, és a botrány akkor érte el tetőfokát, amikor a tiltakozó munkások blokádja megbénították a közeli autópálya forgalmát, hogy felhívják Putyin figyelmét a sérelmeikre. Az elnök végül a helyszínre utazott.
Nem tudni, hogy mi volt eredeti célja, de a helyszínen Putyin villámgyorsan felismerte a helyzetet és beleélte magát a jó cár szerepébe: a cégvezetést keresetlen szavakkal leteremtette („Úgy rohangálnak fel-alá, mint a csótányok” – mondta róluk a kamerák előtt.), és ott helyben, a dolgozók szószólóinak jelenlétében aláíratta a tulajdonos Gyeripaszkával azt a nyilatkozatot, hogy az üzemet nem zárják be, a termelést fenntartják, a munkásokat pedig kifizetik. A zavarban levő oligarcha az aláírás után elfelejtette visszaadni Putyin tollát, mire a politikus még jobban megszégyenítette azzal, hogy a tévéstábok jelenlétében gúnyosan visszakérte tőle a tollat, mint egy piti tolvajtól.
HIRDETÉSA jó cár eszménye már kiterjed a digitális térre is: Putyin évente megtartja mintegy négy órás „Prjamaja linyija” (közvetlen vonal vagy egyenes adás) nevű műsorát, amelyben újabban már nem telefonon, hanem internetes videókapcsolaton keresztül válaszol az egyszerű polgárok kérdéseire. Néhány spontán részlettől eltekintve látszik, hogy ez egy szerkesztett műsor, de a kérdések (legalábbis a legutóbbi időkig) rendszerint komoly társadalmi ügyeket feszegetnek. A nézők pedig úgy érzik, hogy egy rendkívüli munkabírású, felkészült és megbízható vezetőt láthatnak a képernyőn.
Nem csoda, hogy az oroszok többsége valóban őszintén csodálja az ország vezetőjét. Ha vannak népszerűtlen intézkedések, mint a nyugdíjkorhatár felemelése, azokért inkább a kormány tagjait vagy a törvényhozás, az Állami Duma képviselőit hibáztatják. Putyin a kritika fölött áll.
Orosz recept: a putyini sajátos felvilágosult abszolutizmus
A „véres kilencvenes évek” rossz emlékei miatt Putyin inkább kerülte a „reformok” és a „demokrácia” szavak túlzott használatát, de a kormányán belül a gazdasági ügyeket eleinte liberális, piacpárti közgazdászokra bízta. Az egységesen 13 százalékos személyi jövedelemadó 2001-es bevezetése és az emelkedő árú olaj exportjának megadóztatása biztos alapokra helyezte a költségvetést.
Az ezredfordulót követően hirtelen sok pénz zúdult az oroszokra, így az európai országrész nagyvárosaiban a kevés szupergazdag luxusát felváltotta a gyarapodó középosztály jóléte. A kulturális sokszínűség adta Moszkva és Szentpétervár kozmopolita pezsgésének izgalmát, és bár az elit tudta, hogy Oroszország nem egy mintademokrácia, senkinek se adódtak kellemetlenségei, amíg nem avatkozott bele közvetlenül a nagypolitikába.
„Putyin megadta nekünk azt a konstruktív nyugalmat, amelyben szabadon tudunk alkotni” – mondta erről nekem 2007 tavaszán Oleg Jankovszkij, az orosz színjátszás egyik legnagyobb alakja, aki szinte a teljes értelmiség véleményét képviselte.
HIRDETÉSA színházakban és a filmekben akkoriban nem volt cenzúra, és a magaskultúra mellett az orosz popkultúrára is felfigyeltek külföldön. A tolerancia jegyében a t.A.T.u. nevű együttes egyértelmű leszbikus utalásokat tartalmazó számai még az európai slágerlistákra is felkerültek. A média szabadságát azonban a hatalom alaposan megnyirbálta.
„A sajtószabadság sajátosan érvényesül a mi környékünkön” – fejtegette beszélgetésünkben egy évvel később a harmadik legnagyobb orosz város, Nyizsnyij Novgorod helyi tévécsatornájának főszerkesztője. – „A városban a kormányzó és a polgármester minden gátlás nélkül érvényesíti az erejét, mind a kettőnek van egy-egy helyi kereskedelmi tévéje. Az országos közszolgálati hálózat helyi stúdiójaként mögöttem viszont ott áll az elnök, vagyis Putyin, az egyedüli hatalom, amely fék és ellensúly lehet az itteni önkénnyel szemben.”
Putyin tehát a „jó médiacár” képében is feltűnt már. 2008-ra a stabilitás és a jólét pótolhatatlan jelképe lett, így nagy gondot okozott, hogy az alkotmány szerint két elnöki ciklus után nem indulhatott harmadszor az államfőválasztáson. Az alkotmányos trükk akkor az volt, hogy egy időszakra Putyin lojális munkatársát, Dmitrij Medvegyevet indították az elnökválasztáson (és a hatalom gondoskodott arról, hogy meg is nyerje), Putyin pedig ideiglenes átvette a miniszterelnöki posztot. Senkinek a fejében nem merült fel azonban semmilyen kétely afelől, hogy a valódi hatalom birtokosa a Kremlből ideiglenes átköltözött a Moszkva folyó partján álló Fehér Házba, hiszen hívei addigra őt kikiáltották a magyar fordításban elég baljósan hangzó orosz „nemzetvezetőnek” (nacionalnij lligyer), aki akár még az elnök fölött is állhat.
Érdekes, hogy Putyin akkor még ellenállt azoknak a sugallatoknak, hogy az alkotmányt megsértve szerezzen újabb mandátumot. Pedig ennek érdekébe külön mozgalom indult, amelyben olyan ismert személyek is exponálták magukat, mint az Oscar-díjas filmrendező, Nyikita Mihalkov. A választások előtt még egy erotikus naptár is piacra került, amelynek lapjain a Lomonoszov Egyetem tizenkét női hallgatója pózolt fehérneműben, egy bizonyos Vlagyimir Vlagyimirovicshoz címzett kétértelmű pikáns üzenetekkel. Miss Február például azt kérdezte: „Vlagyimir Vlagyimirovics! Mit szólna egy harmadik menethez?”
A nagyvárosok erősödő középosztálya – az úgynevezett „kreatív osztály”, amely az orosz fejlődés és modernizáció motorjának számított – abban reménykedett, hogy a következő elnökválasztásra Putyin megtalálja legalkalmasabb utódját, ő maga pedig visszavonul. Amikor viszont a „nemzet vezetője” bejelentette, hogy visszatér a hatalomba, egyértelmű volt a jelzés, hogy Oroszország nem a nyugati demokráciák felé tart. A 2011-es parlamenti választásokon mind a nemzetközi, mind a független hazai megfigyelők jelezték, hogy a hatalom – „biztos, ami biztos” alapon – minden korábbinál jobban manipulálja a szavazást.
HIRDETÉSA szavazókörökből hivatalosan jelentett eredmények matematikai elemzése ugyanazt támasztotta alá, amit több száz ellenzéki aktivista maga is rögzített okostelefonjával nagyon sok szavazóhelyiségben: a helyi választási bizottságok tagjai ugyanis, a látszattal szinte mit sem törődve, százasával maguk tömtek az urnákba a kormányzó Egységes Oroszország pártjára adott szavazólapokat. Az említett statisztikai vizsgálat alapján feltételezhető, hogy Putyin pártja így több mint tízmillió fiktív szavazatot kapott, de még így is csak nagy nehezen érte el a parlamenti többséget. A szemérmetlen csalás elleni tiltakozó mozgalmakat a Kreml rendőri erőszakkal számolta fel.
Az elnöki székbe visszaült Putyin rendszere 2012-re lett olyan autoriter rezsim, amelyben a demokratikus jogállam intézményi keretei (bírói függetlenség, sajtószabadság) megszűntek létezni. Az írás elején említett brüsszeli csúcson az Európai Unió vezetői ezt kritizálták, miközben Putyin az energetikai együttműködést szorgalmazta. A helyzet Oroszországban azóta még rosszabb lett, a kemény autokráciát az Ukrajna elleni háború kitörésével egy totális diktatúra váltotta fel.
A legértékesebb orosz brand
A hatalom hatékony gyakorlása érdekében viszont – no és hogy megfeleljen a társadalom elvárásainak – Putyinnak olyan imázst kellett teremtenie, amely segít legitimálni a cári egyeduralomra egyre jobban hasonlító rendszert. Tanácsadói tudatosan építettek fel azt a képet, amely körül viszonylag rövid idő alatt a „politikai terméken” túlmenően szinte (pop)sztárkultusz alakult ki. Sőt, saját vonzó márkává vált, amit az is jelez, hogy Oroszországban vodkát (Putyinka) és konzervet is piacra dobtak a nevével, persze gerillamarketing jelleggel. A Kreml azonban szemlátomást nem bánta, ha az absztinens Putyint végső soron egy vodkásüveg címkéjén is népszerűsítik.
A megcélzott fogyasztók – az esetek egy jelentékeny részében a hazai és külföldi újságírók is, természetesen – egy olyan brand elemeit látják, amelyek mindegyike a célcsoportok bizalmát és biztonságérzetét erősíti:
Putyin figyelmes és kedves, minden nő álma, hogy ilyen férje legyen. (Erről még 2004 körül egy paródiának szánt popszám is készült, a dal viszont inkább a politikus személye körüli kultuszt növelte). A nők egyébként a putyini szavazóbázis igen jelentős részét alkotják.
HIRDETÉSPutyin erős, egészséges, sportos és józan, minden orosz férfinak ilyennek kellene lennie.
Állatbarát, cuki kutyusokkal és cicákkal pózol. (A branddel összhangban évente több nyelven kiadott Putyin-fallinaptárak negédes képeinek kedvelt témája.
Erős kezű vezető, aki tud és mer kemény döntéseket hozni, a rosszakat megbünteti.
Mélyen vallásos, az orosz ortodox egyház által is képviselt konzervatív értékeket vall.
Elkötelezett nemzeti hős, orosz nacionalista, aki hisz az ország történelmi küldetésében.
HIRDETÉSA sokakat elbűvölő varázs fenntartásához – és a hatékony hatalomgyakorláshoz – felépített imázs persze rendre elfedte a mögötte levő politikust, minden esetleges emberi hibájával együtt.
A „rossz Putyin” – visszatérés Rettegett Iván zsarnokságához?
A fő kérdés természetesen így az: mi van valójában az imázs és a brand mögött? Putyin miatt került elő a feledésből a múlt század nyolcvanas éveiben felkapott, kremlinológiának nevezett nevű „tudomány” is, amelynek az volt a célja, hogy a szovjet rendszer titkolózása közepette segítsen a nyugatnak megérteni, miként működik a hatalom a kontinensnyi országban. Huszonkét évvel – és néhány háborúval – később az elemzők munkája nem lett egyszerűbb, mert az orosz vezető a mind váratlanabb húzásokkal próbálja meglepni, elbizonytalanítani és megtéveszteni ellenfeleit.
Pedig Vlagyimir Putyinnak a müncheni biztonságpolitikai konferencián 2007-ben elmondott beszéde már előre jelezte, Oroszország kész szembefordulni a Nyugattal.
Nyugaton ezért újból azon megy a vita, miért nem vették a külföldi partnerek komolyan Oroszország vezetőjének egyre komorabb figyelmeztetéseit, miszerint ha nincsenek tekintettel Moszkva sajátos biztonsági érdekeire, katonai szembenállás lehet a vége. Talán ez volt a Kreml egyetlen állandóan hangsúlyozott üzenete a Nyugatnak, meglepő módon még a „jó Putyin” korszakában is: Ukrajna a vörös vonal, ha a területén egy ellenségesnek tekintett katonai szövetség jelenik meg, az kikényszeríti az orosz válaszlépést, vagyis az ukrán földek visszacsatolását Oroszországhoz. Moszkva soha nem engedi meg, hogy a „kisebbik Oroszország” (Malorosszija) illetve Kijev, az „orosz városok anyja” és az orosz államiság meg kultúra bölcsője kikerüljön az orosz állam érdekszférájából. Az utóbbi két évtized diplomáciai és egyéb anyagai – például Oliver Stone Putyinnal készített interjúsorozata – ezt meggyőzően szemléltetik.
Idén februárban, az Ukrajna elleni új háború elindításakor Putyin új, komor imázst vett fel, amely az orosz közvélemény előtt az „országegyesítő” és honmentő cárok történelmi dicsőségét hivatott idézni.
HIRDETÉSAmi még riasztóbb, hogy Oroszország ezzel a teljes szakítást is meghirdette az „álnok, dekadens és hanyatló” Nyugattal, hogy a történelmileg hozzá tartozó földek (amelyeket persze csak találgatni lehet) összegyűjtése után egy új eurázsiai birodalmat hozzon létre. A legszükségesebb területek (mint az energiakereskedelem) kivételével ez a birodalom kivonja magát az európai civilizáció olyan értékei alól, mint a klasszikus emberi jogok tisztelete, a demokrácia, a jogállamiság vagy éppen a halálbüntetés tilalma.
Az orosz állami média durva propagandája a jelek szerint elérte célját, és az oroszok többsége felsorakozott az elnök mögé.
Ha hinni lehet az állami közvéleménykutató intézetek számainak, az orosz társadalom a hatalom számításainak megfelelően reagált: a hadműveletek elindításával Putyin népszerűsége is kilőtt, a gyors, győztes katonai fellépés reményében a megkérdezettek 71 százaléka fejezte ki bizalmát iránta, szemben az előző heti 60 százalékkal.
A háborús és hazafias mámor azonban még Oroszországban sem szokott sokáig tartani. És nem is hat mindenkire, különösen, ha a mámorból az elszegényedés ébreszti fel az embereket. Törvényszerűen majdnem minden oroszban felmerül a kérdés: És mi van, ha Vlagyimir Putyin sokáig titkolta a brand és szépre polírozott imázs mögötti valódi énjét? Ha valójában egy új Rettegett Ivánnak képzeli magát? Annak a cárnak, aki eszelős meggondolatlansággal és az isteni igazságra hivatkozva háborút indított a katolikus Nyugatot jelentő Lengyelország ellen? A huszonöt évig tartó háborúban IV. Iván végül megsemmisítő vereséget szenvedett Báthory Istvántól, ami több mint fél évszázadra olyan véres trónviszályokat és olyan idegen megszállást hozott a „zavaros időszakban” Moszkva által uralt Oroszhonra, hogy az a mai napig nemzeti trauma.
„Őrült kezében a nukleáris indítókód”?
„Ennek teljesen elment az esze” – így kezdődött február végének legnépszerűbb orosz vicce a legnépszerűbb moszkvai humoroldal, az anekdot.ru listája alapján. Az eredeti mondat oroszul egyébként jóval profánabbul hangzik (a férfi nemi szerv trágár említésével), és úgy folytatódik: „És még csak azt sem kell konkrétan megmondani, kiről is van szó.”
HIRDETÉSAz (egyelőre) cenzúrázatlan honlap is tanúsítja, hogy az orosz közvéleményt is sokkolta az Ukrajna ellen indított háború, illetve az, hogy ennek szinte első napján Putyin máris az orosz nukleáris erőkkel fenyegette azokat, akik szerinte azt fontolgatják, hogy beavatkoznak a konfliktusba.
Szerte a világon nagyon sok embernek úgy tűnt, hogy az orosz elnök egyszerűen megőrült: a tébolyult zsarnok nem számol a következményekkel, az egész emberiség sorsával játszik, és talán nincs is már senki a környezetében, aki megállíthatná.
A börtönből száműzetésbe kényszerített orosz milliárdos, Mihail Hodorkovszkij inkább úgy látja: Putyin nem őrült, de megszállott. Legfőbb célja egy birodalom létrehozása, és nem érdekli, mi van valójában Ukrajnában, nem számol sem a következményekkel, sem a veszteségekkel, teljesen érzéketlen a kompromisszumra.
Riasztó, hogy a putyini kijelentések és dörgedelmek kapcsán senki sem tudhatja, mikor mond az elnök igazat, és mikor nem. (Többnyire már nem.) Az ijesztgetés, a vádaskodás és a szemérmetlen hazudozás a kommunikációs arzenál része, amelyet a Kreml gátlástalanul használ. Az elérendő cél persze teljesen racionális: állandó bizonytalanságban tartani az ellenfeleket, és arra kényszeríteni őket, hogy a feszült helyzetben elsőként ők hibázzanak. Például azzal, hogy egyszer hitelt adnak a Kreml hamis állításainak, vagy éppen máskor nem hiszik el, amikor az orosz fél igazat mond. A hamis biztonság és a hamis veszélyérzet váltakozását nehéz követni, így nem csoda, ha a háború előtti moszkvai tárgyalásokon sok nyugati politikus megalázó, vert helyzetbe került. Különösen, ha nem készültek fel a putyini diplomácia rendkívül arrogáns, kioktató trükkjeire sem.
Maszkirovka kimakszolva, avagy a megtévesztő megtévesztés
Az előző időszakban sok elemző úgy vélte, a keleti harcművészetekért rajongó Putyin legtöbbször a legendás kínai hadvezér, Szun-ce tanait követi. A hadakozás időtlen kézkönyvének kikiáltott könyvét, „A háború művészetét” Szun-ce valóban azzal a felütéssel kezdi, hogy „Minden háború alapja a megtévesztés.” A hazudozás ebben az értelemben tehát nem egy erkölcsileg elítélendő dolog, hanem katonailag az egyetlen célszerű magatartás. A tárgyalópartnerek 2014-től, az első ukrajnai beavatkozástól kezdve megdöbbenve tapasztalták, hogy Putyin minden gátlástól mentesen letagadta azt, ami mindenki számára evidens volt, vagyis hogy reguláris orosz erők, nem pedig az „udvarias zöld emberkék” szállták meg a Krím-félszigetet, hogy az orosz hadsereg egy Oroszországból átszállított Buk légvédelmi rakétájával lőtték le a malájziai légitársaság Boeing repülőgépét Donyeck közelében, és még sok más dolgot.
HIRDETÉSEmlékezetes, hogy 2015 februári budapesti látogatásán az orosz elnök senkitől sem zavartatva adhatta elő mondandóját arról, miszerint a két kelet-ukrajnai szakadár terület visszafoglalására érkező ukrán „náci büntetőosztagokat” tulajdonképpen „egyszerű traktorosok és bányászok felkelése” futamította meg, miközben a világnak egyértelmű bizonyítékai voltak arra, hogy újból a reguláris orosz beavatkozása döntötte el a harcot. A diplomácia bevett szabályai szerint nem illik ilyen durván hazudni nagy nyilvánosság előtt, de addigra Putyin már nem ügyelt a finomságokra.
Angela Merkel, aki korábban a régi NDK-s időket felidézve jó kapcsolatokat ápolt az orosz elnökkel, maga is elképedt ezeken az alaptalan kirohanásokon, amelyeket csak úgy tudott megmagyarázni, hogy Putyin egy alternatív valóságban él. Talán a nagy politikai tapasztalattal rendelkező kancellár sem vette észre, hogy tárgyalópartnere már rég a háborús logika és érdek szerint kommunikált. A „hibrid háború” kétségtelenül putyini innováció volt.
Hasonlóan abszurd helyzet alakult ki az Ukrajna elleni támadást megelőző hetekben, amikor Moszkva a donyecki és luhanszki szakadár területeken folytatott népirtással vádolta meg az ukrán kormányt. Ezzel egyidőben egy állítólagos gyakorlatra vezényelték jóformán az összes bevethető orosz alakulatot, amelyek jól láthatóan bekerítették majd egész Ukrajnát. A szakértőket viszont az hozta zavarba, hogy ezeket az alakulatokat harckocsistól, járművestül demonstratívan a szabadban helyezték el, gondosan sorokba rendezve a behavazott mezőkön, mintha csak a nyugati kémműholdak munkáját akarták volna megkönnyíteni. Az álcázás (oroszul maszkirovka, ami megtévesztést is jelent) hiánya a meglepetésről, tehát a Szun-ce által adott legfontosabbnak tartott hadászati előnyről való lemondással volt azonos. Sokan tehát ezért sem tartották valószínűnek az offenzívát. Tévedtek.
A hazugság mint isteni igazság
Bár Putyin szellemi leépülésére mutat néhány aggasztó jel – leginkább az, hogy mintha teljesen hamis, de az ő igazát alátámasztó hírszerzői jelentéseket követelt volna tanácstalan környezetétől –, a fő kérdés az, hogy az elnök mennyire van tisztában az orosz fél által előadott hazugságokkal. (Ezek szemérmetlen primitívsége miatt még az egykori szovjet KGB veterán tisztjei is szégyenkeznek.) Jelentik-e neki, hogy két hét alatt kiderült, mennyire gyenge valójában az orosz hadsereg? Akárhogy is van, kormányának tagjai nem mondhatnak ellent neki. A bizánci eredetű orosz hatalomgyakorlás hagyománya ugyanis úgy szól, hogy az egyeduralkodó cár parancsait akkor is végre kell hajtani, ha azokat egy őrült zsarnok adja ki. Orosz alattvaló jó pravoszlávként még ekkor sem lázadhat ura ellen, akinek csak vak engedelmességgel tartozik. A hazugság pedig – ahogy az orosz állami propagandamédia példáján látjuk – e hagyomány szerint azonnal magasabb rendű isteni igazsággá válik, ha az autokrata szájából hangzik el.
A legtöbb orosz, akit nem tévesztett meg teljesen az állami uszítás Ukrajna ellen, azon tűnődik, hogy fog ebből a helyzetből Putyin kikerülni. Racionális, kompromisszumos rendezés az ukránokkal már lehetetlen. A háborút megnyerni nem lehet, és Ukrajna valószínűleg örökre elveszett.
HIRDETÉSA moszkvai állam történetét tanulmányozva az egyetlen lehetőség a bukás leplezésére és a Kreml urának eltávolítására az, ha kiderül, nem is valódi cár, hanem trónbitorló vagy „álcár” az illető, aki iránt nem kötelező a vak engedelmesség. Ám addig is aggasztó, hogy Rettegett Iván örökösének keze ügyében van a „jagyernij csemodancsik”, az aktatáska a nukleáris rakéták indítókódjával.