Fernando Botero műveit eurómilliókért adják-veszik, jellegzetes testes alakjait még a kortárs képzőművészetben járatlanok is ismerik.
Festő és szobrász, a leghíresebb élő kolumbiai művész, világszerte ismert, ikonikus figura. Műveit eurómilliókért adják-veszik, jellegzetes testes alakjait még a kortárs képzőművészetben járatlanok is ismerik. Az Euronews riportere az olaszországi Spoletóban nyíló kiállítása örvén beszélgetett Fernando Boteróval.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Euronews: -Bronzból készült munkáit mindannyian ismerjük, Spoletóban miért a gipszből készült szobrai kerültek a középpontba?
Fernando Botero: – A bronzszobrokból elég bonyolult dolog kiállítást csinálni, ugyanis azok többsége magán vagy közgyűjteményekben van. De amikor az ember készít egy szobrot, mindig megtartja a gipszből készült öntőmintát. Ez a szobor valódi magja. A gipsz gyönyörű, nemes és fényes anyag. Pietrasantában, a műtermemben van az egész kollekció, itt Olaszországban. Spoleto nagyszerű kiállítóhelyet ajánlott fel, amely tökéletesen alkalmas ötven szobor kiállítására.
- Honnan veszi az ihletet?
- Nehéz megmondani. Már az elejétől fogva nagyon érdekelt a térbeli kiterjedés, a tömeg, de ez kezdetben csak egy ötlet volt. Kerek formákat akartam létrehozni. És ahogy telt az idő, a művészettörténet, az olaszországi utazásaim, a tizennegyedik-tizenötödik századi festők – Giotto, Masaccio, Piero della Francesca és mások, például Paolo Uccello munkái – mindez együtt segített megérteni a térfogat fontosságát a festészetben. Nagyon sok helyről merítettem, az etruszk és a prekolumbiánus művészetből, a pop artból. A végeredmény egyfajta keverék, egyfajta koktél, ami egy művész elméjében születik. De a néző fejében, amikor meglátja, csak egy név merül fel: Botero. Ez Botero műve, és minden más lényegtelen. Ez az egész én vagyok – persze ha valaki jobban megkapargatja a dolgokat, látja, hogy a munkámban sok minden keveredik.
- Ön egyszer azt mondta: nem kövér nőket festek. Miért érdekli ennyire a térfogat?
- Hiszek abban, hogy a tömeg, a térfogat olyan eszköz, amely magában hordozza az érzékiséget és a plaszticitást. A tér megjelenése okozta a legfontosabb forradalmat a művészetben. Az a felfedezés, hogy a dolgok azért léteznek, mert térfogattal rendelkeznek, hogy meg lehet teremteni a tér illúzióját egy lapos felületen. Ez forradalmi gondolat volt. De én túlmentem ezen. Izgalmas formákkal, tömegekkel dolgozom, hiszen a művészet célja, hogy izgalmat keltsen. Én szilárdan hiszek abban, hogy amikor az ember egy művészeti alkotást szemügyre vesz, az arra kell, hogy indítsa, hogy elkgondolkodjon a művészet mibenlétéről. Úgy gondolom, hogy a térfogat a festészetnek egy nagyon plasztikus, nagyon érzéki eleme.
- A festészet – öröm, de emlékszem egy képére, amelyet a halott fiának ajánlott. Egy fiú ül egy lovon, emlékszem a mély szomorúságra az állat szemében. Mennyire nehéz kendőzetlenül megmutatni magunkat másoknak?
- A festmény, amit említett, nagyon fontos a számomra. Talán a legfontosabb, amit valaha készítettem. A fiam, Pedrito portréja, aki egy autóbalesetben halt meg. Az első, amit ez után a szörnyű baleset után festettem. Ebbe a műbe szívem-lelkem beletettem, Hiszek abban, hogy ez a kép kifejezi azt, aki vagyok, és azt amit a festészetről gondolok. A festmény egyébként Kolumbia Antiókia régiójában van, Medellinben.
- Nehéz lehet az embernek megtalálni a saját stílusát, hiszen mindenki nagyon kritikus önmagával. Ön honnan vette a bátorságot, hogy kockáztasson?
- Ugyanúgy kezdtem festeni, ahogy most csinálom: figuratív festészettel, amely a témát veszi alapul. Mindezt egy olyan időszakban, amikor mindenki absztrakt festészettel foglalkozott. Akkor ez volt a divat. Amikor elkezdtem festeni, senki rá se hederített a képeimre, mert mindennek absztraktnak kellett lennie. De én tartottam magam az elképzeléseimhez, mert hittem abban, hogy a festészetnek ilyennek kellé lennie, és ennek köszönhetem azt, hogy ma sikeres vagyok. Mert bíztam a megérzéseimben.
- Önt nem hagyják hidegen a világ történései. Politizál a művein keresztül?
- Foglalkoztam politikai témákkal is. Készítettem egy sorozatot az erőszakról Kolumbiában a kínzásokról az Abu Ghraib börtönben, lefestettem számos diktátort, sok katonai juntát, amikor sok volt belőlük Latin-Amerikában. Érdekel a politika, mint mindenki mást. Igyekszem tájékozódni, sok dolog megérint, ami manapság történik. Mint például a szegény országokból Európába irányuló bevándorlás. Drámai téma, nagyon időszerű. Engem nagyon érdekel, és ilyenkor előfordul, hogy az érdeklődés egy festményen keresztül ölt testet.
- Élete nagy részét Kolumbián kívül töltötte. Milyen a viszonya a hazájához?
- Kitűnő. Van ott egy házam, minden évben legalább egy hónapot ott töltök. És van két múzeumom, az egyik Bogotában, azta a gyűjteményt gyakorlatilag ajándékba adtam, illetve a medellini múzeum, amit én hoztam létre, és ahol kétszáz művem van kiűllítva. Meggyőztem a kormányt, hogy találjanak nekik egy kiváló kiállítóhelyet. Ez a két múzeum talán az a dolog, amivel a leginkább meg vagyok elégedve az életemben, mert úgy érzem, tettem valamit a hazámért.
- Folynak a béketárgyalások a FARC gerillacsoport és a kormány között. Mi a véleménye ezekről a tárgyalásokról?
- Optimista vagyok, remélem, hogy megegyezéssel zárul a folyamat. Ez óriási megkönnyebbülés lenne a hazámnak, amely gazdaságilag is megerősödhet. De nem mindenki osztozik ebben az örömben, a békefolyamatnak vannak ellenzői. Én mindenesetre nagyon örülök neki.