Egy rejtélyes kozmikus jelenség kiragadja Oak Streetet a nyolcvanas évek külvárosából és visszaveti az őskorba - a nyár legnagyobb filmes meglepetése.
Idén közös traumákkal nézett szembe, amikor vibráló vörös textilen keresztül próbálta kiűzni démonjait a Mother Mary című filmben. 2026-ban azt is láthattuk, ahogy vállalati fenyegetésekkel dacol, hogy megmentse egy divatmagazin jövőjét (The Devil Wears Prada 2), és tolakodó kérőkkel veszi fel a harcot, akik férje trónjára pályáznak (The Odyssey).
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Most pedig Anne Hathaway az 1980-as évek amerikai kertvárosainak szorongásait igyekszik túlélni azzal, hogy sörétes puskát fog egy dinoszaurusz képéhez David Robert Mitchell The End Of Oak Street című filmjében.
Komolyan, mit nem tud még ez a nő? Elég világossá teszi, hogy bár Tom Holland és Zendaya lehetnek két idei kasszasiker (The Odyssey és Spider-Man: Brand New Day) ideális plakátpárja, 2026 mindenekelőtt egy Hathaway-év – egy igazi „Hathayear”.
Mitchell nyolcéves szünet utáni visszatérésében Hathaway alakítja Denise Plattet, annak a látszólag tökéletes nukleáris családnak a magját, amely Gregből (Ewan McGregor) és két gyermekükből, Audreyból (Maisy Stella) és Brianből (Christian Convery) áll. És ne feledkezzünk meg félelmetesen bájos kutyájukról, Starbuckról sem.
Idilli, középosztálybeli életük felszíne alatt azonban gondok lappanganak. Denise és Greg nem kommunikálnak rendesen, és a válás szélére sodródtak. Greg pizzafutár-melókat vállal, hogy eltitkolja, elveszítette az állását; Denise pedig belefáradt a provinciális anyaszerepbe, és titokban regényt ír, hogy valahogy feldolgozza kimondatlan vágyát: hogy fogja magát, és elhagyja a családját.
És hogy még rosszabb legyen, Brian eltörte egy környékbeli zsarnok karját, és titokban dohányzik (horrór!), míg Audrey... Nos, Audrey ugyan aggódik a lehetséges válás miatt, de úgy idézi Carl Sagant, mint egy profi, vagyis tini létére alapvetően elég jól kézben tartja az életét.
A dolgok akkor bonyolódnak igazán, amikor furcsa, őskori növények kezdenek kinőni a szomszéd kertjében, a rádióban pedig „szokásos fodrozódásokról az űrben” és különös „napkitörésekről” beszélnek. Mire kettőt pislogunk, egy éjszakai felvillanás az egész közösséget 1982-ből az őskorba repíti, a külváros határát dzsungel zárja körbe, és paleontológiailag hiteles dinoszauruszok kezdenek egyre vadabbul randalírozni.
„Anya? Ez a világvége?”
Nos, kisfiam, valójában inkább megmagyarázhatatlan teleportálásról van szó, de kétségtelenül olyan, mintha Dinogeddon lenne. A házassági válságot is mindjárt más megvilágításba helyezi, nemde?
Az indie filmek világából a nagy költségvetésű látványfilmek felé kanyarodva az It Follows és az Under The Silver Lake rendezője az év egyik legjobb nyári kalandfilmjét tette le az asztalra. Minden bizonnyal ez a legjobb dinoszauruszos film 1993 óta.
Igaz, ez talán csak visszafogott dicséret, tekintve, milyen siralmas zagyvaság lett a Jurassic World-széria, de ha egy túlélő dínóthrillerben elég szív van ahhoz, hogy megállja a helyét a Jurassic Park mellett, az korántsem kis teljesítmény.
Mitchell nyíltan vállalja Spielberg- és Amblin-hatásait, egyértelmű utalásokkal az E.T.-re, a The Goonies-ra és persze a Jurassic Park-ra. Ezeket az idézeteket tovább erősíti Michael Giacchino remek zenéje, amelyben ott vannak egy harsány John Williams-dallam minden ismertetőjegyei. Mitchell azonban nem pusztán fetisizált 80-as évekbeli pastiche-t készít (igen, rád nézünk, Stranger Things), és nem is egyszerű nosztalgia-gyakorlatot, hanem olyan családi kalandfilmet, amely feszült kulcsjelenetekkel, suspense-szel és – ami a legfontosabb – érzelemmel van tele. A rendező nyilván alaposan tanulmányozta az A cápa (Jaws) dramaturgiáját: fokozatosan, okosan mutatja meg a szörnyeket, mielőtt elszabadulna a brutális káosz, de közben végig ügyel rá, hogy a karaktereket is folyamatosan építse.
Azáltal, hogy alaposan kidolgozza a család dinamikáját, és soha nem veszíti szem elől belső küzdelmeiket, a túlélésért folytatott harc földhözragadtabbá, és így még feszültebbé válik. Ezt egyrészt tudatos képkivágások és ínycsiklandó, osztott dioptriájú beállítások révén látjuk viszont (minden dicséret jár az operatőr Mike Gioulakisnak), másrészt olyan karakterközpontú hangsúly eredményeként, amely meglepően szívmelengető, időnként pedig sokkoló pillanatokhoz vezet. És ha nem is akarjuk túlelemzni, erős metafora sejlik fel arról, hogyan testesíti meg a helyéről kimozdított kertvárosiság az egzisztenciális szorongást.
Mindenekelőtt azonban a The End Of Oak Street precízen felépített közönségfilm: túlélő hullámvasút, amely feszes tempóból, sima vágásokból és jól működő műfaji keverésből profitál. Dinoszaurusz-kaland, kifogástalanul megtervezett CGI-szörnyekkel; gyakran kifejezetten vicces blockbuster, amely érti az Oak Street-szituáció eleve abszurd voltát – láthatunk például Camarasaurus-párosodást, egy theropodát, amely felfedezi a fagylalt örömeit, és azt, amit Ian Malcolm doktor bizonyára úgy nevezne: „egy szép nagy rakás szar”; és egy akciódús élménypark-látványfilm, amely a horrorból sem spórol.
Mitchell könyörtelenül hatásos haláleseteket komponál, és rengeteg, levegő-utáni kapkodást kiváltó jelenetet, amelyeket itt nem fogunk elspoilerezni.
Lehet, hogy mindez leírásban kissé eklektikus katyvasznak tűnik, Mitchell következetes, karakterközpontú fókusza azonban egységbe rendezi ezeket az elemeket, és hitelessé teszi őket.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének problémák útközben.
Anne Hathaway ugyan erővel és könnyen átélhető érzékenységgel viszi a hátán a filmet, a kevésbé szerencsés McGregorra esetlen dialógusok jutottak, és a szövegmondása is időnként tördeltnek, merevnek hat. Igaz, Gregnek Denise gyakorlatiasabb anyaszerepéhez képest az optimista, kissé együgyű apuka ellenpontját kell hoznia, de alakításának bizonyos részei nem igazán ülnek.
Ott van aztán az utólag odabiggyesztett befejezés. Részletekbe menő spoiler nélkül annyit elárulhatunk, hogy a forgatókönyv mintha elveszítené a bátorságát, amikor bizonyos cselekményelemeket egy túlságosan hirtelen, rózsaszín befejezéssel söpör félre. Bár jól illeszkedik a nyíltan régi vágású Amblin-kalandhangulathoz, az utolsó öt perc sok nézőnek nem fog tetszeni.
A menet közben átélt izgalmak kellően intenzívek ahhoz, hogy ne nagyon érdekeljen, mennyire ragaszkodik a The End Of Oak Street egy végső soron ismerős sablonhoz, de a fináléban így is maradt kihasználatlan lehetőség. Jó lett volna, ha egy bizonyos gömb alakú MacGuffin köré még sejtelmesebb titok társul, vagy ha a történet mögöttes, Twilight Zone-szerűsége még hangsúlyosabban előtérbe kerül. Tekintve, hogy J.J. Abrams a vezető producer, még egy Cloverfield-csavar is simán belefért volna.
Mindazonáltal, ha egy utolsó pillanatos botlást olyan, felső kategóriás szórakoztatás előz meg, amely brutális izgalmakat, harsány abszurditást és őszinte érzelmeket tud egyszerre csomagolni, akkor nehéz túl sokat panaszkodni. És ugyan ki vitatkozna egy újabb, 2026-os filmmel, amelyet Anne Hathaway ismét a kisujja – és egy raptor – köré csavar (nem feledve Starbuck létfontosságú asszisztját)? Mi dínóbiztosan nem.
The End Of Oak Street augusztus 14-én kerül a mozikba.