Tíz évvel utolsó nagyjátékfilmje (A Neon démon) után a „Drive” és a „Csak Isten bocsáthat meg” rendezője eddigi legüresebb, legunalmasabb filmjét készítette el.
Különleges elme kell ahhoz, hogy valaki egy bőrszerkós sorozatgyilkost, futurisztikus látképeket és Tom of Finland-szintű homoerotikát felvonultató pszichoszexuális tündérmesét készítsen, és mindezt unalmassá tegye. Nicolas Winding Refnnek ez pontosan sikerült.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Tíz évvel azóta, hogy elkészült utolsó nagyjátékfilmje (The Neon Demon), a Drive és az Only God Forgives rendezője legrosszabb hajlamainak hódol azzal, hogy a Her Private Hell című magánpokolból nagyon is nyilvánosat csinál.
Előre szóltunk.
Pedig ígéretesen indul, köd nyeli el a neonfényben úszó metropoliszt. Egy fiatal nő, Elle (Sophie Thatcher) a szállodája halljában találkozik a pironkodó naiva Hunterrel (Kristine Froseth). A ketten egy „Candy Floss” című sci-fi képregény filmadaptációján dolgoznának együtt, amelyet Elle apja, Johnny Thunders (Dougray Scott) rendez.
Hunter még nem sejti, hogy a fájdalom világába lép... Elle-nek pedig szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy zsíros hajú apja (akit állandóan egy, „daddy”-nek szólító modellekből álló hárem vesz körül) összebútorozott egykori barátjával / szeretőjével, Dominique-kal (Havana Rose Liu), aki immár a mostohaanyja.
Közben a köd magával hozott egy városi legendát is: a rettegett alakot, akit Leather Manként ismernek. Ő egy BDSM-rabszolga, borotvaéles gyémántkesztyűkkel és emberfeletti erővel, aki nőket szeret gyilkolni, és véres rendetlenséget hagy maga után. A nyomában van Private K (Charles Melton), egy katona, aki nem tudta megvédeni a lányát, és abban hisz, hogy ha megállítja a Leather Mant, újra együtt lehetnek.
Ha van valami, amit nem lehet elvitatni a Her Private Helltől, az az, hogy vizuálisan lehengerlő. Rengeteg a gyönyörködnivaló ebben a futurista giallóban, amely elsőre úgy hat, mintha a Suspiria a Tron belsejében játszódna: NWR operatőre, Magnus Nordenhof Jønck hangulatos képi kompozíciókat teremt, Pino Donaggio zeneszerző pedig megfelelően melodramatikus zenei aláfestést ad a Her Private Hellnek. Nélkülük a lelkesedés jóval gyorsabban elillanna.
Amikor végül teljesen el is illan, nem marad más, mint a forma tartalom fölé rendelésének iskolapéldája: egy pózoló, mélységesen banális, frusztráló történetvezetéssel teli, álságos lynchi allűrökben tobzódó katyvasz. Sokszor olyan, mintha erotikával túlfűtött divatreklámok sorozatát néznénk, tele minden klisés odavetett aranyköpéssel, amit az ember olyan modellektől várna, akik marokszámra szedték a benzókat.
Ennek megfelelően ahogy telt az idő, az agyműködésem is látványosan lelassult, annyira, hogy egy ponton feladtam a jegyzetelést, és inkább NWR és Esti Giordani csapnivaló forgatókönyvének modoros párbeszédeit kezdtem lejegyezni.
„Nem te vagy a szegény kis gyufaárus lány – Hans Christian Andersen.”
Az, hogy valaki ennyire önelégülten mondja ki a saját hivatkozását, egyszerűen kínos. Ez nem metatextus. Ez alig szöveg.
„A Daddy lenyűgöző.”
A „Daddy” szó szexuálisan túlfűtött használatának tegnapra véget kellett volna érnie.
„Állj.” / „Nem, te állj le, ennek jelentősége van.”
Nem, a leghatározottabban nincs.
„Teljesen egyedi tudat vagyok, és csillagporból vagyok.”
Bárcsak most tényleg csillagporból lennék, hogy elszállhassak, és ne kelljen még egy percig néznem ezt a peckes ostobaságot.
„Imádom a beteg dolgokat.”
Ki nem, de ha ezt külön ki kell mondania valakinek, jó eséllyel a) halálosan vaníliás az ágyban; és b) annyira erőlködve menő, hogy már saját magát is becsapja.
„A köd áldozata vagyok.”
Én pedig ennek a filmnek vagyok az áldozata.
„Ez a film kész pokol lesz.”
Pontosan ezt akartam mondani.
Akiket beszippant NWR buja álomvilága, azoknak csak gratulálni tudok. A rendező elkötelezett rajongótábora úgyis meg fogja védeni a Her Private Hellt, mint egy felfokozott tündérmesét, amelyben a párbeszédek szándékoltan modorosak, a széteső lázálom pedig önreflexív provokációként működik. Gratulálhatnak is maguknak: találtak egy, a cselekménynél jóval fontosabbnak tartott hangulatra épülő operát, amelyet érdemes zászlóra tűzni. És az igazsághoz tartozik, hogy a film a filmben (egy camp keresztezés a Barberella és a Star Trek között) és a Private K-szegmensek nyers, zsigeri erőszakkitörései időnként valóban felrázzák az embert. Kalapemelés Charles Melton előtt, aki időlegesen feledteti Sophie Thatcher idegesítő alakítását és Kristine Froseth állandó vigyorgását. Egyedül ő ússza meg ezt az egészet karcolás nélkül.
A kisebb vonzerők ellenére a vájt fülű nézők arra a következtetésre jutnak majd, hogy bár nagyszerű látni egy filmest, aki megelégszik azzal, hogy csinálja a maga dolgát, a Her Private Hell mégsem mentegethető azzal, hogy egy meg nem alkuvó enfant terrible víziója. Ehhez túlzottan üres és unalmas.
A Her Private Hell májusban, a cannes-i fesztivál versenyen kívüli szekciójában mutatkozott be, és jelenleg már látható az Egyesült Államokban, Kanadában, Görögországban, Lengyelországban és Portugáliában. Augusztus 16-án vetítik az Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztiválon, európai forgalmazása pedig a jövő hónapban folytatódik.