A világ legnagyobb filmsorozata nehéz öt évet tudhat maga mögött. Az MCU az „Endgame” óta több kudarcot, mint sikert hozott, és most mindenki kedvenc hálószövőjére számít, hogy megmentse a helyzetet.
Megjegyzés: ez az ismertető nem tartalmaz spoilereket.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Nem számít különösebben merész véleménynek azt állítani, hogy a Marvel Moziverzuma 2021-ben, a Negyedik Fázis rajtjánál, majd az azt követő, fárasztó Ötödik Fázisnál kezdte meg látványos lejtmenetét; ezeket összefoglalóan „The Multiverse Saga” néven emlegetik.
A kezdetben precízen felépített szuperhős-saga mára türelmet próbáló, egyre erőtlenebb filmek sorozatává esett szét, amelyek eltávolodtak az eredeti történetek hétköznapi, a való világhoz közel álló világától – attól, hogy az őrült szuperhős-csínyek a valóság díszletei között zajlanak. A többnyire töltelékként ható multiverzum-sztorik nemcsak komoly előzetes „házi feladatot” követeltek a nézőtől, hogy képben maradjon, hanem túl sok cselekményszálat és karaktert pazaroltak el, közvetlenül táplálva a szuperhősökkel kapcsolatos fáradtságérzetet.
A Multiverzum-sagát lezáró (és remélhetőleg a márka hírnevén esett csorbát is begyógyító) Avengers: Doomsday úton van; kérdés, hogy Pókember előtte még be tud-e lendülni, és emlékeztetni a régi rajongókat, miért volt annyira különleges az MCU a kezdetekkor.
A válasz többnyire igen: Tom Holland negyedik önálló kalandja a szeretett hálószövőként szó szerint és átvitt értelemben is földközelibb történet, amely sokkal inkább illeszkedik a képregényes alapanyaghoz.
A 2021-es Spider-Man: No Way Home keserédes befejezése után – amikor Doctor Strange varázslata gondoskodott arról, hogy az egész világ elfelejtse, Peter Parker valójában Pókember –, gyakorlatilag tiszta lappal indul a találó című Brand New Day.
Peter már senki a legjobb barátja, Ned (Jacob Batalon) számára, és teljesen kikerült élete szerelme, MJ (Zendaya) emlékezetéből is. Magányosan, összetörve, kénytelen „egyedül együtt élni az igazsággal”, és egzisztenciális válságát úgy próbálja kezelni, hogy teljes munkaidős, „barátságos, környékbeli” bűnüldözővé válik. Rács mögé juttatja a rosszfiúkat, segít a New York-i rendőrségnek bankrablásokat meghiúsítani, és olykor összefog frenemyjével, Frank „The Punisher” Castle-lel (Jon Bernthal).
Egy ilyen, civakodással tarkított közös akció során fut bele Pókember egy új, baljós fenyegetésbe: egy entitásba, amely látszólag egyik tudatból a másikba ugrik, és útközben átveszi az irányítást a testek felett. Olyasmi, mint az 1998-as Fallen, csak kevesebb démonnal és több rángó görcsrohammal.
A háttérben álló, rejtélyes, névtelen alak célja, hogy beférkőzzön a Damage Control részlegébe, egy kormányzati egységbe, amelyet Bill Metzger (Tramell Tillman) vezet, és amely „a pusztító energiát valami hasznosba akarja átirányítani”. Ha ez gyanúsan hangzik, az azt jelzi, hogy az Ön pókösztönei még működnek.
Mintha nem lenne elég fejfájást okozó feladat számára, hogy rendbe tegye a munka és a magánélet közötti egyensúlyt, Peter szorongása és stressze fizikai tünetekben kezd jelentkezni, felborítva emberi/pók DNS-ének egyensúlyát. Traumából táplálkozó pók-pubertás, ha úgy tetszik – egy csipetnyi Cronenberg-fűszerrel.
Kizárólag New York öt kerületében játszódik a történet, és üdítő módon egy képregényhű, utcai szintű Pókember-sztorit kapunk, amelyben a falon mászó hős „aprócska, bébi krumpli-ügyekkel” foglalkozik, nem pedig Bosszúállók-méretű „nagy krumpli-ügyekkel” – ahogy azt egy, a krumplikhoz különösen ragaszkodó, cameózó sztár megfogalmazza. A rendezői széket Jon Watts állandó direktor helyett átvevő Destin Daniel Cretton remek munkát végez a karakter képregényes gyökereinek visszaállításában, a tétek hihetővé tételében, és abban, hogy az érzelmi töltet arányban legyen a látvánnyal.
E törekvéseit Tom Holland teljesítménye is maradéktalanul támogatja. A színész továbbra is tökéletesen ragadja meg a karakter lényegét, ezúttal azonban lehetőséget kap arra, hogy kilépjen abból a kölyökkutyás, folyton viccelődő energiából, amelyet eddig remekül hozott, és inkább egy magánytól megtépázott, elveszett fiatal férfit mutasson meg. Hitelesen adja át a hajtóerőt, az elszigeteltséget, a May néni elvesztése utáni fájdalmat, és bármilyen ismerős is a „képes-e Peter Parker és hálólövő alteregója békében együtt létezni?” ív, Holland magasabb szintre emeli azzal, hogy mindkét oldalának sötétebb, érzelmileg jóval erősebb arcát mutatja. Dicséretes módon mégis hagy némi fényt átszűrődni, különösen a The Punisherrel közös jelenetekben – Bernthal pedig a jellegzetes New York-i, „I’m walking here!”-féle vagányságával üdítő pluszt hoz a filmbe.
Ennek ellenére akadnak problémák is…
A Spider-Man: Brand New Day vissza az alapokhoz-felfogású első fele a film legerősebb része, amelyet aztán az gyengít, hogy a forgatókönyv láthatóan erőltetve próbál szereplőket bepréselni a történetbe, mintha csak azért, hogy ott legyenek. Bármilyen jó érzés is viszontlátni Bruce Bannert / Hulkot (Mark Ruffalo), felbukkanása jórészt puszta magyarázatra szolgál, és erősebb indoklásra lett volna szüksége ahhoz, hogy ne hasson mesterkéltnek.
A fő „ellenfélről” nehéz úgy beszélni, hogy ne lőjük le a nagy fordulatot. A szerepet szándékosan titokban tartották, és kimaradt a film promóciójából is, ezért bűn lenne itt elárulni a részleteket. Annyit lehet elmondani, hogy Sadie Sink alakítja, és hátborzongató, ugyanakkor magával ragadó játékot nyújt, amely sokat ígér, hiszen a következő MCU-filmekben újra találkozni fogunk vele. Ugyanakkor karakterének történetszála átveszi az irányítást a lassabb tempójú második felében. A film sosem veszti szem elől Pétert, de a forgatókönyv érezhetően feláldozza mindazt, ami az első felét olyan ígéretesnek tette, hogy aztán újra beleessen az MCU-ra jellemző világépítési csapdába. Egy teljes értékű, önálló történet jobban működött volna, ahelyett, hogy ennyi időt szentelnek egy jövőbeli kulcsszereplő felvezetésének, és ismét a franchise-hoz való kapcsolódást helyezik előtérbe.
Hiányosságai ellenére, és bár nem az a telitalálat, amelyre az MCU-nek égető szüksége lenne, a Spider-Man: Brand New Day-t végig erős akciójelenetek és Holland nagyszerű alakítása tartják a felszínen – őt pedig immár bátran lehet a valaha volt legjobb filmes Pókembernek nevezni. Négy önálló filmje is azt bizonyítja, mennyire nélkülözhetetlen a Marvel hőskínálatában.
A stúdió még az idén visszatér újabb multiverzumos őrülettel: érkezik a monumentális Doomsday csapatfilm, a hírek szerint mintegy 700 millió dolláros vállalás, amelytől azt remélik, hogy visszahozza a kasszasikerek királya státuszt – mindez olyan pillanatban, amely sokak szerint sorsdöntő lehet a Marvel számára. Addig is Kevin Feige főnöknek érdemes lenne okulnia a Brand New Day tanulságaiból, amely a 2021-es Spider-Man: No Way Home óta az MCU legjobb filmjeként áll előttünk. Ez persze halovány dicséret, de azt jelzi, hogy egy földhözragadt, a magányos New York-i hálószövőre fókuszáló kaland simán felülmúlja a Föld Leg Hatalmasabb Hősei túlzsúfolt, látványt a tét fölé helyező csetepatéit. Te lépsz, Doom.
Spider-Man: Brand New Day már a mozikban.