Ön hányat látott? És egyetért 2026 első felére vonatkozó rangsorunkkal?
Több mint félidőnél járunk 2026-ban, úgyhogy itt az ideje visszatekinteni azokra a filmekre, amelyek eddig igazán meghatározták az évünket.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A lista összeállításánál az alábbi szempontot vettük figyelembe: a filmeket 2026 januárjától kezdve kellett bemutatni európai mozikban – vagy online –, függetlenül attól, hogy egyes címek már tavaly megjelentek az Egyesült Államokban.
Mielőtt elkezdjük visszaszámlálásunkat az év eddigi legjobb filmjéig, ne lepődjön meg, ha nem látja a listán a The Blue Trail, a The Voice of Hind Rajab, a Sorda vagy a Sirāt címeket. Ezeket a filmeket már tavaly bemutatták a kontinentális Európában, és szerepeltek a 2025 legjobb filmjei listánkon.
Minden további halogatás nélkül következzenek azok a kiemelkedő alkotások, amelyeket érdemes mielőbb kipipálnia a megnézendők közül – ha még nem tette meg.
20) Send Help
A listát egy kárörvendően kegyetlen, R-besorolású, eredeti horror nyitja a legendás Sam Raimitől. A Send Help alaphelyzete egyszerű: Rachel McAdams egy alulértékelt vállalati kutatót alakít, Dylan O'Brien pedig a beképzelt, protekciós „nepo baby” vezérigazgatót, aki pokollá tette a nő életét – egészen addig, amíg egy repülőgép-szerencsétlenség egy távoli szigeten nem hagyja őket magukra. Az irodai hierarchia látványosan összeomlik. A sztori aligha a legeredetibb, de McAdams és O'Brien között remekül működik a kémia, Raimi hozza az összes túltolt, campes vérengzést, amit elvárnánk tőle, és annyi csavart épít be, hogy végig leköti a figyelmet. Tankönyvi példa arra, milyen egy igazán jó popcornfilm. TF
19) I Swear
Az 1980-as évek skóciai kamaszaként Tourette-szindrómával diagnosztizált John Davidson rendkívüli igaz története alapján készült a I Swear, amely végigköveti útját a zaklatott iskolásfiútól addig az aktivistáig, aki később MBE-kitüntetést kapott érdekvédelmi munkájáért. Bár a közönségbarát, jólesőre hangolt recept miatt néhány néző bizonyára a szemét forgatja, Robert Aramayo BAFTA-díjas főszereplői alakítása – Maxine Peake és Peter Mullan remek játékával kiegészülve – jóval a sablonok fölé emeli a filmet. Következetesen vicces, szívhez szóló és ismeretterjesztő, anélkül hogy egy pillanatra is szájbarágósnak hatna. Az idei BAFTA-gálán Davidson ellen irányuló bántalmazó megjegyzések, miután kényszeres kitörései miatt gúny tárgyává tették, egyértelműen emlékeztettek arra, hogy az előítéletek, amelyek ellen évtizedek óta harcol, továbbra is léteznek – és pontosan ezért kell még mindig elmesélni olyan történeteket, mint az I Swear. TF
18) Mother Mary
Az író-rendező David Lowery (A Ghost Story, The Green Knight) Anne Hathawayt dirigálja a címszereplő popsztárként, aki kétségbeesetten próbál visszatérést összehozni. Felkeresi egykori barátját és tervezőjét, Sam Anselmet (Michaela Coel), és könyörög neki, hogy készítsen ruhát egy közelgő, kiemelt fellépésére. Az öltözéknek meg kell testesítenie Mother Mary újjászületését. Aztán furcsává válik minden… A Mother Mary egy szorongással átitatott kamaradarab, amely fokozatosan gótikus kísértethistóriává fejlődik, ahol a metafizika találkozik a spiritualitással, és végül a közös trauma kiűzéséhez vezet. Rendre különös és tudatosan bőbeszédű film, Lowery pedig ideális pszichodráma-párnak teszi egy elborult dupla vetítéshez Peter Strickland In Fabric című műve mellé. Mindezen túl olyan merész, grandiózus filmet készített, amely még sokáig kísérti az embert – akár egy darab, csillogó vörös szövet. DM
17) Twinless
Első pillantásra a Twinless úgy tűnik, mintha egy különc vígjáték lenne két idegenről, akiket közös gyász hoz össze. James Sweeney második nagyjátékfilmje azonban lassan jóval rétegzettebbé válik: éles, érzelmes, bizarr, gyakran kényelmetlen vizsgálata a veszteségnek, magányosságnak, szerelemnek és annak az elementáris igénynek, hogy lássanak bennünket. Dylan O'Brien talán pályafutása eddigi legerősebb alakítását nyújtja, Sweeney pedig íróként, rendezőként és színészként is bizonyítja, hogy valódi „triple threat”. Ez a csodálatosan furcsa, egyszerre szétnevetős és szívszorító film egyszerűen kötelező darab. TF
16) Jim Queen à la recherche de la Chloroqueer (Jim Queen and the Quest for Chloroqueer)
A cannes-i bemutatót követően ez az animációs vígjáték az egyik legnagyobb francia közönségsiker lett, és semmiképp sem érdemes elsiklani fölötte. Rendezői debütálásukban Nicolas Athané és Marco Nguyen Jim történetét mesélik el: egy meleg ikonét a párizsi színtérről, akinek a világa fenekestül felfordul, miután óriási divatbakot követ el, és hirtelen elkezdi érteni a futball les szabályát… A legrosszabb megtörtént: elkapta a Heterosist, és ezzel ő lett a legújabb áldozata annak a járványnak, amely meleg férfiakat változtat heteróvá. Most rajta és frissen megismert twink barátján, Lucienen a sor, hogy megtalálják az ellenszert, amely megmentheti a melegeket a kihalástól. A Jim Queen vicces, tiszteletlen és önironikus szerelmeslevelet ír az LMBTQ+ közösséghez. A COVID-időszakból táplálkozó harci felhívás, amely szembenéz a homofóbiával és azokkal a fenyegetésekkel, amelyekkel a meleg emberek a mai társadalomban is szembesülnek. Azzal, hogy a heteroszexualitást vírusként mutatja be, szatirikusan szétszedi a heteronormatív gondolkodást, miközben a queer közösségből sem felejt el gúnyt űzni – így kiegyenlíti a pályát, és látványosan bemutat az intoleranciának. Diadal. DM
15) Obsession
A mindent felemésztő vágy vérontáshoz és betört fejekhez vezet Curry Barker kifordított, kísérteties függőség-történetében. Miután Bear (Michael Johnston) azt kívánja, bárcsak legjobb barátja, Nikki (Inde Navarrette) „jobban szeretné őt, mint bárki mást a világon”, a lányt azonnal megszállja valami – és egyre kiszámíthatatlanabbá válik kétségbeesett ragaszkodásában. Ez a film a szerelem ellentéte: a toxikus rajongás, a működésképtelen elvárások és az érzelmi éretlenség véres kiűzése. Navarrette alakítása kiemelkedő, szívszaggatóan testi; erőltetett mosolyai folyamatos harcban állnak elveszett önmaga gyötrődésével. A Backrooms-hoz hasonlóan (hamarosan arra is visszatérünk), az Obsession egy új horror-korszak hírnöke – merész, innovatív, és a digitális kor baljós tudatalattijából bányássza ki rémálmait. AB
14) Amélie et la métaphysique des tubes (Little Amelie or the Character of Rain)
Amélie Nothomb nagy sikerű önéletrajzi regényének, „Métaphysique des tubes”-nek a nyomán készült ez a francia–belga animációs film, amely az 1960-as években játszódik, Kobe városában, Japánban – egy helyen, amelyet még mindig háborús sebek borítanak. Amélie születésekor „zöldségnek” nyilvánítják. A narráció azonban azt sugallja, hogy ennél jóval több… Második születésnapján földrengés rázza meg a környéket, amely kizökkenti Amélie-t vegetatív állapotából, és arra készteti, hogy reagálni kezdjen a körülötte lévő világra. Maïlys Vallade és Liane-Cho Han rendezők megható tisztelgést alkotnak a gyerekkor, a kultúrák közötti kötelékek és a belga csokoládé ereje előtt. Lebilincselő történet a korai gyermeki tudatosság varázsáról, ugyanakkor utazás is afelé a felismerés felé, hogy nem ön az univerzum isteni középpontja, hanem egy nagy egész része. A gyönyörű, 2D-s animáció, amely európai és japán stílusokat ötvöz, valamint Mari Fukuhara lenyűgöző zenéje révén az Little Amelie or the Character of Rain ismét megmutatja, hogy az animáció – amelyet oly gyakran söpörnek félre azzal, hogy „gyerekeknek való” – a legegyszerűbbnek tűnő történetekben is képes a legösszetettebb érzelmekkel foglalkozni. DM
13) The Invite
Első nagyjátékfilmje, a 2019-es Booksmart remekbeszabott volt, a botrányoktól övezett, jóval felemásra sikerült második film, a Don't Worry Darling (2022) után pedig Olivia Wilde most harmadik rendezésével, a The Invite-tel tér vissza – és talán ez a legjobb munkája eddig. Cesc Gay 2020-as spanyol filmje, a Sentimental remake-je, amelynek középpontjában Joe (Seth Rogen) és Angela (Olivia Wilde), egy kiégett, boldogtalan pár áll. Meghívják fölső szomszédaikat, Pinát (Penélope Cruz) és Hawkot (Edward Norton) egy közös estére. Vendégeik túlfűtött szexuális életét eddig is jól érzékelték a plafonon át, ám ahogy az este halad előre, a feszült csevegést lassan egy ugyancsak szórakoztató, meglepően megható vizsgálata váltja fel a szerelem, a vágy és a modern párkapcsolatok természetének. TF
12) The Odyssey
Feltámasztotta Batmant, elrabolt álmokat, kilőtt az űrbe, és több Oscart is nyert a háromórás, az atombomba születéséről szóló életrajzi filmjéért… Mit csinál ezek után Christopher Nolan? Rálel a benne élő Kubrickra, nem riad vissza sem a léptéktől, sem a látványtól, és adaptálja a gyakorlatilag adaptálhatatlan, legrégebbi ismert irodalmi művet. Mintha ez nem lenne elég, a filmet teljes egészében IMAX-formátumban forgatta le – világpremierként. Nolan Homérosz alapvető eposzának értelmezése kétségkívül pályafutása legambiciózusabb vállalkozása, és rengeteg minden van, amit csodálni lehet ebben a monumentális technikai teljesítményben – mégis egyenletlen munka. A rendező nemlineáris történetszerkezet iránti vonzódása most a visszájára fordul: a The Odyssey első fele gyakran szenved ügyetlen vágási megoldások és tempóproblémák miatt. Emellett több időt is szánhattak volna Odüsszeusz veszélyes kalandjaira, hogy az izgalmak igazán átjöjjenek. Mire a film a záró felvonásban fókuszáltabb egésszé áll össze, a néző már átélte a technikai pátoszt és a csodálatot, de kevéssé érzi át a karakterek érzelmi ívét. És a játékosságot sem, amelyből Homérosz eposzában bőven akadt. Még ha a The Odyssey nem is az a maradéktalan remekmű, amelynek a hype közepette sokan kikiáltják, tagadhatatlan, hogy ilyen merész filmélményt csak Nolan tudott létrehozni. DM
11) Marty Supreme
Adrenalin-telített alászállás az álmok hajszolásának káoszába és katasztrófáiba, a Marty Supreme biztosan nem a gyengébb idegzetűeknek való. Az 1950-es évek háború utáni, magabiztos New Yorkjában játszódik, és Marty Mauser (Timothée Chalamet) történetét követi, aki bármi árat hajlandó megfizetni – még egy alaposan feldühödött maffiafőnök haragját is –, csak hogy ő legyen a világ legjobb asztaliteniszezője. Safdie védjegyszerű filmes stressze járja át az egészet, a film egy megállíthatatlan szorongáscunamivá válik, amelyet ön is csak az ujja között átpislantva fog tudni nézni, halkan suttogva: „ó, ne”. Ugyanakkor lebilincselő, érzéki karakterportré, amely a káosz szövésével párhuzamosan mesterien fejti le rétegről rétegre az amerikai álom mítoszát. AB
10) The Drama
Kristoffer Borgli ebben a sötét humorú szatírában kifordítja a romantikus komédiák bájos optimizmusát, hogy megmutassa a hosszú távú kapcsolatok véres, nyers valóságát. Emma (Zendaya) és Charlie (Robert Pattinson) egy kávézóban találkozik, szerelembe esnek, majd eljegyzik egymást. Ahogy közeledik az esküvő, felszínre törnek a szorongások – és egy részeg játék, amelynek kérdése: „mi volt a legrosszabb dolog, amit valaha tett?” egy pillanat alatt pokollá változtatja látszólag Instagram-tökéletes kapcsolatukat. Éles késként vág bele az ideálokba a közösségi média hamisságának korában, múlt és jelen között ugrálva, hogy megragadja identitásunk rétegzett csalásait. Ön is nevetni, feszengeni fog, és azon kapja magát, hogy elgondolkodik: vajon valaha is igazán ismerünk bárkit? Még saját magunkat is? AB
9) Mr Nobody Against Putin
Az év elején egy orosz bíróság betiltotta a Mr Nobody Against Putin terjesztését, miután a hatóságok szerint az Oscar-díjas dokumentumfilm „negatív attitűdöket” kelt a kormánnyal és az ukrajnai háborúval szemben. Ha ez a nyílt cenzúra önmagában nem kelti fel az érdeklődését, akkor nem tudjuk, mi fogja. David Borenstein és Pavel „Pasha” Talankin rendezésében a film Talankint követi, ezt a rendíthetetlen tanárt, aki titokban filmezi egy iskola mindennapjait a Cseljabinszki területen lévő Karavashban. Két éven át készült felvételei azt mutatják meg, hogyan próbálja a Putyin-adminisztráció kontrollálni a közvéleményt az ukrajnai háborúval kapcsolatban. A megrázó leleplezés arról tanúskodik, hogyan vezettek be a 2022 utáni időszakban háborúpárti propagandatanórákat és „hazafias bemutatókat” az osztálytermekben, kiemelve a „számtalan apró, látszólag jelentéktelen, mégis együtt súlyos” cinkos gesztust, amelyeket Talankin Oscar-beszédében is említett. Ez a film az indoktrinációról, a radikalizációról és a militarizációról, de mindenekelőtt egy olyan ember bátorságáról szól, aki korántsem „senki”. Nemcsak az orosz hétköznapok portréját adta át a nyugati közönségnek, hanem egy olyan ideológiai háború keresztmetszetét is, amelynek minket is nyugtalanítania kell. Nyugati visszhangjai egyértelműek. És riasztóak. DM
8) In die Sonne schauen (Sound Of Falling)
Mascha Schilinski német rendező első filmje, a 2017-es Dark Blue Girl biztató volt, de semmi sem készíthette fel arra, amit a Sound of Falling hoz – ez a film tavaly Cannes-ban elnyerte a Zsűri-díjat. Zavarba ejtő coming-of-age dráma, amely négy generációnyi lány történetét követi, akiket egy komor tanya köt össze az Altmark régióban. Négy történelmi korszak között váltogat: az első világháború előtti időszak, a második világháború utáni évek, az egykori NDK a 80-as években, valamint a 21. század. Ambiciózus, nyugtalanító kirakós, amely a női lét tapasztalatairól és kimondatlan, generációkon át öröklődő traumákról beszél. Ahogy a beszélgetések és helyzetek időn át visszhangzanak, és bizonyos, szinte éteri elemek bekúsznak a történetbe, Schilinski mesterien teremt nyugtalanságot rejtélyek segítségével, hogy minél jobban bevonja a nézőt. Mondani sem kell, ez nem könnyed péntek esti néznivaló; de akik regényszerű, artmozis gyöngyszemet keresnek, amely egy ígéretes rendezői hang érkezését jelzi, jól teszik, ha felkutatják ezt a filmet. DM
7) Backrooms
Az 1990-es évek vidéki Amerikájának magányos, bézs árnyalataiban játszódik a Backrooms, amelyben egy dühös ügynököt (Chiwetel Ejiofor) és traumáktól terhelt terapeutáját (Renate Reinsve) követjük, amint belépnek egy bútorbolt mögött rejtőző titkos térbe. Az ablak nélküli, csendes helyiséget csak a neonlámpák mély, zúgó hangja tölti be, és olyan, mintha a valóság visszaöklendezett változata lenne. Olyan tér, ahol a rémálmok és a nosztalgia összefonódnak, és ahol a legnagyobb félelmünk lapul a szőnyegpadlós szobák végtelen labirintusában. A mindössze húszéves Kane Parsons rendezésében készült film figyelemre méltóan kreatív és lidérces teljesítmény. Az internetkultúra szemüvegén keresztül ragadja meg a kor szorongásait és azokat a rágódó gondolatörvényeket, amelyekbe önként zárjuk magunkat. AB
6) No Other Choice
Park Chan-wook ritkán hibázik, és a No Other Choice újabb emlékeztető arra, miért tartják a ma dolgozó rendezők egyik legjobbjának. Ez a finoman gonosz fekete komédia egy családapáról szól (Lee Byung-hun alakításában), aki az automatizálás miatt elveszíti állását, majd úgy dönt, hogy egyetlen útja van visszaszerezni a munkáját: megölni a konkurenciát. Egyszerre thriller, szatíra és abszurd vígjáték; gonoszul szórakoztató, miközben rendkívül éles kommentárt fűz a kapitalizmushoz, a munkahelyi bizonytalansághoz és a modern munkakörnyezet elgépiesítő hatásaihoz. Stílusos, kiszámíthatatlan, briliánsan megmunkált film, amely jóval több figyelmet érdemelne, mint amennyit eddig kapott. TF
5) 28 Years Later: The Bone Temple
A 28 Years trilógia második darabja bombasztikus, brutális film, amely könyörtelen tükröt tart a brit társadalom elé – és megpróbál kapaszkodni az emberségbe egy düh által megfertőzött világban. A 28 Years Later eseményei után járunk, és a fiatal Spikeot (Alfie Williams) követjük, akit egy erőszakos, ördögimádó banda, a Jimmies tart fogva. Eközben Ian Kelson doktor (Ralph Fiennes) különös kapcsolatot alakít ki egy gerincet kitépő Alfával (Chi Lewis-Parry), és ráébred, hogy a Rage vírus, amely letarolta a Brit-szigeteket, talán mégis gyógyítható. Nia DaCosta magabiztos rendezése új szintre emeli a franchise-t: forgószélként kavarja a mámort és az émelygést, a zombikat pedig fokozatosan felváltják az emberiség saját rémségei – és reményei. AB
4) The Testament of Ann Lee
Amanda Seyfried pályafutása eddigi legjobb alakítását nyújtja a The Testament of Ann Lee című filmben, mint 18. századi prédikátor, aki a Shakereket, egy éneklő kvéker szektát vezeti. Vad, elementáris vallási odaadásának ábrázolása viszi a hátán Mona Fastvold kategorizálhatatlan drámáját, amelyet párjával, Brady Corbett-tel (The Brutalist) közösen írtak. Egyszerre történelmi életrajzi film, rendkívül különös, koreografált népi musical és feszültséggel teli ritkaság, amely pontosan érti, hogy a spirituális odaadás tettei a vásznon női megerősítésként is megjeleníthetők. Nem lesz mindenkinek kedvére való – a 137 perces játékidő próbára teszi a türelmet. Ha azonban átadja magát a film lázas ritmusának, és elfogadja a történet megfoghatatlanságát, a The Testament of Ann Lee bőven meghálalja a figyelmet. Sőt: bármilyen nagy kérésnek tűnjön is a hossza miatt, a második megtekintés egyszerre forgó szédületet és elragadtatást okoz. DM
3) The Mastermind
Josh O’Connor idén tovább erősítette sztárstátuszát Oliver Hermanus The History of Sound című korabeli szerelmi drámájában és Steven Spielberg Disclosure Day című filmjében; ám messze a legjobb idei munkája Kelly Reichardt The Mastermind című alkotása. A heistfilmként hirdetett történet egy megélhetési gondokkal küzdő családapára koncentrál, aki elhatározza, hogy műalkotásokat lop el egy külvárosi galériából, valójában azonban lassan kibomló karaktertanulmány inkább egy félig-meddig tolvajról és az úgynevezett amerikai álomról. A vietnámi háború idején játszódó, naturalista dráma csendben sodró, megfigyelő remekmű, amely a lassan bekúszó felismerésről szól: talán ön maga a saját összeomlásának építésze. A férfi esetében az önhittség és teljes tudatlanság miatt; a nemzet esetében pedig a rendszerrel kapcsolatos, vakságig menő naivitás okán, amely mindenkit kudarcre ítél. A régi vágású, 35 mm-es filmanyag és az aprólékos korhű részletek, amelyek felett kevésbé igényes rendezők átsiklanának, tovább emelik a tétet: a The Mastermind megmutatja, miért számít O’Connor a generációja egyik legkeresettebb színészének – és megerősíti, hogy Reichardt saját nemzedékének talán legjellegzetesebb, legkövetkezetesebb rendezője. DM
2) Pillion
Csatolja be a biztonsági övét: Harry Lighton Pillion című filmje kétségkívül az év legmerészebb rendezői debütálása – egy lefegyverzően gyengéd, queer BDSM-szerelem története, amely a nyers szexuális játékok – szopások, golyószájpecekek, bakancsnyalások és mindenféle kink – alatt váratlanul mély érzelmi rétegeket tár fel. Colin (Harry Melling), a kicsit ügyetlen, magányos fiatal férfi áll a középpontban, akinek szürke hétköznapjait gyökerestül felforgatja, amikor találkozik Rayjel (Alexander Skarsgård), a kimért, szinte irreálisan jóképű motorosbanda-vezérrel. Ahogy Colin – szó szerint is – belecsöppen a dominancia, az alávetettség, a kink és a motoros kultúra világába, úgy az ön számára is ez a világ válik új tereppé. Kiválóan eljátszott, valóban vicces, és meglepő módon rendkívül megható film. Alexander Skarsgård bőrszerkója pedig aligha hátráltatja az élményt. TF
1) Kota (Hen)
Bár sokan az első helyet Christopher Nolan The Odyssey című filmjének adják, 2026 eddigi toplistánk csúcsára egy másik odüsszeia került – ez is Görögországban játszódik, de egészen más nézőpontból. Egy tojó szemszögéből, amely megszökik egy akkumulátoros baromfitelepről: Pálfi György magyar rendező Hen című filmje epikus utazásként bontakozik ki, amely messze nem csak madárperspektíváról szól. Sötét humort vegyít horrorral ebben a sajátos Chicken Run-parafrázisban; Pálfi és operatőre, Giorgos Karvelas – aki zseniálisan teremti meg tollas főhősünk „madártávlatú” nézőpontját – Odüsszeuszhoz hasonló próbatételeket mutatnak meg, amelyeken a kitartó kis jószág átküzdi magát. Róka, sólyom, túlfűtött kakasok, kutyák és az emberek kegyetlensége szegélyezik a menedékhez vezető, veszélyes utat. A vágás kiváló, az állatok kiképzése szinte hihetetlen, az emberi gyarlóságról szóló parabola pedig lenyűgöző. Pálfi sosem húzza túl ezt a szálat – sem az antropomorf érzelgősséget –, még akkor sem, amikor a globalizáció és az emberkereskedelem valóságával való párhuzamok egyre nyilvánvalóbbá válnak. Adja magát az összevetés Viktor Kossakovsky Gunda, Jerzy Skolimowski EO vagy Andrea Arnold Cow című filmjével, bár talán még pontosabb párhuzam a tavaly Oscar-díjjal jutalmazott Flow. Ami azonban Pálfi idei munkáját igazán különlegessé teszi, az az, hogy bebizonyítja: a legizgalmasabb, legveszélyesebb odüsszeiákhoz nem feltétlenül kell a legnagyobb lépték, a legterjedelmesebb büdzsé vagy a legerősebb hírverés. Elég lehet egy elszánt csirke is, amely az életéért küzd. DM
Ennyit róluk. Ha úgy érzi, hogy komoly hiányosságok vannak a listában, biztosíthatjuk, hogy a Hamnet, a Project Hail Mary, a Disclosure Day és a Toy Story 5 szándékosan maradtak ki.
Írja meg kommentben, mit hagytunk ki, és ön számára melyek voltak az év legnagyobb filmes élményei.
Maradjon velünk az Euronews Culture felületein, hogy kiderüljön, hány, a félidős listára felkerült film jut be az év végi Toplista legjobbjai közé. És ne felejtse el megnézni a 2026 legjobb albumai… eddig rangsorunkat is.