Ön hányat látott már közülük? És egyetért a 2026 első felére összeállított, részletes szerkesztőségi rangsorunkkal?
Már túl vagyunk 2026 felén, így itt az ideje visszatekinteni azokra a filmekre, amelyek eddig meghatározták az évünket.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ennek a listának a kritériuma a következő: az itt szereplő filmeket 2026 januárjától kezdve mutatták be európai mozikban – vagy online –, függetlenül attól, hogy egyes címek már tavaly megjelentek-e az Egyesült Államokban.
Mielőtt nekivágnánk az eddigi év legjobb filmjeit visszaszámláló listánknak, ne lepődjön meg, ha nem látja a listán például a The Blue Trail, a The Voice of Hind Rajab, a Sorda vagy a Sirāt címeket. Ezeket már tavaly bemutatták kontinentális Európában, és szerepelnek a 2025 legjobb filmjei listánkon.
Minden további szó nélkül következnek azok a kiemelt alkotások, amelyeket – ha még nem tette – érdemes mielőbb kipipálnia a megnézendő filmek listáján.
20) Send Help
Listánkat Sam Raimi legendás rendező egy kárörvendően kegyetlen, kifejezetten felnőtteknek szóló, eredeti horrorfilmje nyitja. A Send Help alaphelyzete egyszerű: Rachel McAdams egy alulértékelt vállalati kutatót alakít, Dylan O'Brien pedig azt az öntelt, kapcsolati tőkéből élő „nepo baby” vezérigazgatót, aki pokollá teszi az életét – egészen addig, míg egy repülőszerencsétlenség után egy távoli szigeten nem rekednek kettesben. Az irodai hierarchia látványosan összeomlik. A kiindulás nem a legeredetibb, de McAdams és O'Brien remekül működnek együtt, Raimi pedig hozza a tőle elvárt, túlzó, campbe hajló, vérben tocsogó őrületet, miközben elég csavarral szolgál ahhoz, hogy végig lekösse a nézőt. Tankönyvi példája egy remek popcornmozinek. TF
19) I Swear
A film John Davidson rendkívüli igaz történetén alapul: őt még tinédzserként, az 1980-as évek Skóciájában diagnosztizálták Tourette-szindrómával. Az I Swear azt az utat követi végig, ahogyan a zaklatott iskolásfiúból az a kampányoló válik, aki később MBE-kitüntetésben részesül a jogvédő munkájáért. Bár egyes nézők talán forgatják a szemüket a közönségbarát, jóleső dramaturgiai recept láttán, Robert Aramayo BAFTA-díjas főszereplői alakítása – Maxine Peake és Peter Mullan kiváló játékával megtámogatva – messze a sablonok fölé emeli a filmet. Folyamatosan szellemes, szívhez szóló és ismeretterjesztő, anélkül hogy didaktikusnak hatna. Az a gyűlölethullám, amely Davidsonra zúdult idei BAFTA-beli, akaratlan kitörései után, brutális emlékeztető arra, hogy az előítéletek, amelyek ellen évtizedek óta küzd, ma is léteznek – és hogy miért van még mindig szükség olyan történetekre, mint az I Swear. TF
18) Mother Mary
Az író-rendező David Lowery (A Ghost Story, The Green Knight) ezúttal Anne Hathawayt irányítja a címadó popsztárként, aki kétségbeesetten próbál visszatérni a reflektorfénybe. Mary felkeresi egykori barátját és divattervezőjét, Sam Anselmet (Michaela Coel), és könyörög neki, hogy készítsen számára egy ruhát közelgő, kiemelt fellépésére. Az öltözéknek Mother Mary új énjét kell megtestesítenie. Ekkor kezd igazán furcsává válni minden… A Mother Mary baljós hangulatú kamaradarabként indul, majd gótikus kísértettörténetté alakul, amelyben a metafizika és a spiritualitás találkozik, és végül a közös traumák kiűzéséhez vezet. Makacsul furcsa és szándékosan bőbeszédű film, amely tökéletes pszichodráma-duplát alkot Peter Strickland In Fabric című alkotásával. Ennél is fontosabb, hogy Lowery merészen extravagáns művet készített, amely kísérteni fogja a nézőt – akár egy csillogó, vörös szövetdarab. DM
17) Twinless
Első pillantásra a Twinless különc vígjátéknak tűnik két idegenről, akiket a közös gyász hoz össze. James Sweeney második nagyjátékfilmje azonban fokozatosan sokkal rétegzettebb művé válik: éles, érzelmes, bizarr és gyakran kényelmetlen vizsgálata a veszteségnek, a magányosságnak, a szerelemnek és annak, hogy mennyire vágyunk arra, hogy észrevegyenek minket. Dylan O'Brien talán pályafutása legerősebb alakítását nyújtja, Sweeney pedig valódi „három az egyben” tehetségnek bizonyul: íróként, rendezőként és színészként egyaránt. Ez a különös, mégis sziporkázóan vicces és szívszorító film egyszerűen kihagyhatatlan. TF
16) Jim Queen à la recherche de la Chloroqueer (Jim Queen and the Quest for Chloroqueer)
A cannes-i fesztiválon bemutatott animációs vígjáték az év egyik nagy francia meglepetéssikere – vétek lenne kihagyni. Nicolas Athané és Marco Nguyen rendezői bemutatkozásukban Jim történetét mesélik el: ő a párizsi színtér egyik meleg ikonja, akinek az élete fenekestül felfordul, amikor súlyos divatbaklövést követ el, és hirtelen megérti a futballban a les-szabályt… Bekövetkezik a legrosszabb: megfertőződött Heterosissal, azzal a vírussal, amely a meleg férfiakat heteroszexuálissá változtatja. Innentől rajta és újonnan szerzett twink barátján, Lucien-en múlik, hogy megtalálják-e az ellenszert, amely megmentheti a meleg közösséget a kihalástól. A Jim Queen szellemes, pimasz és önironikus szerelmeslevél az LGBTQ+ közösséghez. A COVID-időszak tapasztalataiból táplálkozó harci felhívás, amely szembenéz a homofóbiával és azokkal a fenyegetésekkel, amelyek a modern társadalomban továbbra is a melegek feje felett lebegnek. Azáltal, hogy a heteroszexualitást vírusként állítja be, szatirikusan boncolja a heteronormatív rendet, ugyanakkor a queer közösségre is képes ironikusan visszatekinteni. Így kiegyenlíti a pályát, és fittyet hány az intoleranciának. Igazi diadal. DM
15) Obsession
A mindent felemésztő vágy vérontáshoz és betört koponyákhoz vezet Curry Barker kifacsart, a társfüggőséget középpontba állító horrorjában. Miután Bear (Michael Johnston) azt kívánja, hogy legjobb barátja, Nikki (Inde Navarrette) „szeresse őt jobban, mint a világon bárki mást”, a lány azonnal megszállottá válik – és egyre szélsőségesebb viselkedésbe csúszik bele kétségbeesésében. Ez a film mindennek az ellentéte, amit szerelmi történetnek neveznénk: véres leszámolás a mérgező megszállottsággal, a torz elvárásokkal és az érzelmi éretlenséggel. Navarrette alakítása kiemelkedő a maga szívszaggató testi-lelki intenzitásával; feszült mosolyai folyamatos harcban állnak elveszett önmagának gyötrelmével. Akárcsak a Backrooms (erről később még szó lesz), az Obsession egy új horror-korszakot jelez előre – merész, innovatív film, amely a digitális kor baljós tudatalattijából bányássza ki ötleteit. AB
14) Amélie et la métaphysique des tubes (Little Amelie or the Character of Rain)
Amélie Nothomb „Métaphysique des tubes” című, nagy sikerű önéletrajzi regényén alapul ez a francia–belga animációs film, amely az 1960-as években játszódik, és egy Japánban, Kobe városában élő kislány történetét meséli el – egy olyan helyszínt, amelyet még mindig a háború sebei szegélyeznek. Amélie-t születésekor „növénynek” nyilvánítják. A narráció azonban világossá teszi, hogy ennél jóval több… Második születésnapján földrengés rázza meg a várost, amely kizökkenti Amélie-t vegetatív állapotából: felébred, és elkezd reagálni a körülötte lévő világra. Maïlys Vallade és Liane-Cho Han rendezők megható ódát komponálnak a gyerekkorhoz, a kultúrák közötti kötelékekhez és a belga csokoládé erejéhez. Lebilincselő történet a kora gyermekkori tudat kialakulásának varázsáról, de egyúttal út ahhoz a felismeréshez is, hogy az ember nem Istenként a világegyetem közepe, hanem egy nagyobb egész része. A gyönyörű, 2D-s animáció, amely európai és japán stílusok ötvözete, valamint Mari Fukuhara bámulatos filmzenéje újfent bizonyítja, hogy az animáció, amelyet oly gyakran legyintenek le azzal, hogy „gyerekeknek való”, a legegyszerűbbnek tűnő történetekben is képes a legösszetettebb érzelmeket megjeleníteni. DM
13) The Invite
A 2019-es, zseniális Booksmart után, majd a botrányoktól övezett, jóval vegyesebb fogadtatású Don't Worry Darling (2022) nyomán Olivia Wilde harmadik filmjével tér vissza – és sokak szerint ez a legjobb munkája, a The Invite. A 2020-as spanyol film, Cesc Gay Sentimental című alkotásának remake-je Joe (Seth Rogen) és Angela (Olivia Wilde) történetére épül: ők egy kiégett, boldogtalan pár, akik estére áthívják emeleti szomszédaikat, Pinát (Penélope Cruz) és Hawkot (Edward Norton). A vendégek túlságosan is lelkes szexuális életét már régóta hallani a plafonon keresztül, ám az este előrehaladtával a kínos beszélgetésből születik egy sziporkázóan vicces és meglepően megható elmélkedés szerelemről, vágyról és a modern párkapcsolatokról. TF
12) The Odyssey
Feltámasztotta Batmant, végrehajtott egy álomrablást, járt az űrben, és több Oscart is nyert egy háromórás, az atombomba születését elmesélő életrajzi filmmel… Mit tesz ezek után Christopher Nolan? Felfedezi magában az „belső Kubrickot”, nem fél sem a mérettől, sem a léptéktől, és megfilmesíti a gyakorlatilag megfilmesíthetetlennek tartott, legrégebbi fennmaradt irodalmi művet. Mintha ez nem lenne elég, mindehhez IMAX-formátumban forgatva, a világon elsőként. Nolan saját olvasata Homérosz (Homérosz) alapvető eposzáról kétségkívül pályafutása legambiciózusabb vállalkozása; rengeteget lehet rajongani ezért a monumentális technikai bravúrért, ugyanakkor a végeredmény hullámzó. A rendező nemlineáris elbeszélésmód iránti vonzalma ezúttal inkább hátráltatja: a The Odyssey első felét ügyetlen vágás és döcögős ritmus jellemzi. Odüsszeusz veszélyes kalandjaira is több időt szánhattak volna, hogy a látványos pillanatok igazán hatásosak legyenek. Mire a film az utolsó felvonásra fókuszáltabb, összefogottabb egésszé áll össze, addigra bár a technikai csodálattól tátva marad a néző szája, karakterközpontú érzelmekből és játékosságból – amelyek Homérosz eposzát is áthatják – jóval kevesebb jut. Még ha a The Odyssey nem is az a hibátlan mestermű, amelynek a hype-ra rácsatlakozók egy része beállítja, kétségtelen, hogy ilyen merész, nagyvásznas vállalkozásra ma csak Nolan képes. DM
11) Marty Supreme
Az álmok hajszolásának káoszába és katasztrófáiba vezető, adrenalinnal fűtött aláereszkedés, a Marty Supreme kétségkívül nem a gyengébb idegzetűeknek való. Az 1950-es évek háború utáni, önelégült New Yorkjában játszódó film főhőse Marty Mauser (Timothée Chalamet), aki semmitől sem riad vissza – még egy halálosan feldühített maffiavezértől sem –, hogy ő legyen a világ legjobb asztaliteniszezője. Safdie védjegyévé vált, feszült, idegőrlő filmnyelve végig jelen van: a néző már-már a keze mögül, magában suttogva, hogy „jaj ne”, követi az eseményeket. Ugyanakkor ez egy lebilincselő, érzékszervekre ható karakterportré is, amely a káosz közepette az amerikai álom szövetét is ügyesen bontja szálaira. AB
10) The Drama
Kristoffer Borgli sötét humorú szatírájában kifordítja a romantikus komédiák cukormázas optimizmusát, hogy megmutassa a hosszú távú kapcsolatok csúf valóságát. Emma (Zendaya) és Charlie (Robert Pattinson) egy kávézóban véletlenül ismerkednek össze, szerelembe esnek, majd eljegyzik egymást. Ahogy közeledik az esküvő, egyre jobban felszínre törnek a szorongások – és egy italozással egybekötött játék, amelyben mindenkinek be kell vallania: „mi volt a legrosszabb dolog, amit valaha tett?”, pillanatok alatt pokollá változtatja az elsőre tökéletesnek tűnő, Instagram-kompatibilis kapcsolatot. A film kíméletlenül szétcincálja az ideálokat a közösségi médiás látszatvilág korában, a múlt és a jelen között váltogatva mutatja meg identitásaink rétegzett hazugságait. Nézőként hol nevetni, hol feszengeni fog, és könnyen azon kapja magát: vajon valóban ismerünk-e bárkit? Még önmagunkat is? AB
9) Mr Nobody Against Putin
Az év elején egy orosz bíróság betiltotta a Mr Nobody Against Putin terjesztését, miután a hatóságok szerint az Oscar-díjas dokumentumfilm „negatív hozzáállást” kelt a kormány és az ukrajnai háború iránt. Ha ez a nyílt cenzúra önmagában nem kelti fel az érdeklődését, akkor nehéz lenne bármi mással rátenni egy lapáttal. David Borenstein és Pavel „Pasha” Talankin rendezésében a film magát Talankint követi, a hatalommal dacoló tanárt, aki titokban forgat egy karavási iskolában, a Cseljabinszki területen. Két éven át rögzített felvételei azt dokumentálják, hogyan próbálja a Putyin-rezsim befolyásolni a közvéleményt az ukrajnai háborúval kapcsolatban. Az erőteljes oknyomozó film megmutatja, hogyan vezettek be háborúpárti propagandaleckéket és „hazafias bemutatókat” a 2022 utáni orosz tantermekben, rávilágítva azokra a „megszámlálhatatlan apró cinkosságokra”, amelyekről Talankin az Oscar-átvételi beszédében beszélt. A történet az indoktrinációról, radikalizációról és militarizációról szól – de mindenekelőtt egy olyan ember bátorságáról, aki valójában nagyon is távol áll attól, hogy „senki” lenne. Nemcsak az orosz hétköznapokról adott portrét a nyugati közönség számára, hanem az ideológiai háború olyan éles látású képét, amelynek nyugati visszhangjai is egyértelműek. És ijesztőek. DM
8) In die Sonne schauen (Sound Of Falling)
Mascha Schilinski első filmje, a 2017-es Dark Blue Girl ígéretes bemutatkozás volt, de semmi sem készíthetett fel minket a Sound of Falling erejére, amely elnyerte a zsűri díját a tavalyi cannes-i filmfesztiválon. Zavarba ejtő felnövéstörténet, amely négy generációnyi lány sorsát követi végig, akiket egy komor farm köt össze az Altmark régióban. Négy történelmi korszak között váltogat – az első világháború előtt, a második világháború után, a 80-as évek Kelet-Németországában és a 21. században –, és egy ambiciózus, nyugtalanító kirakó, amely a női lét és a kimondatlan generációs traumák kérdéseit feszegeti. Ahogy a beszélgetések és helyzetek át-átvisszhangzanak az időn, és finom, szinte éteri elemek lopóznak be, Schilinski mesterien idegesíti és zökkenti ki a közönséget, hogy még mélyebbre húzza be ebbe a világba. Ez semmiképp sem könnyed, péntek esti mozi; de akik egy regényszerű artmozi-gyöngyszemre vágynak, amely egy új, ígéretes rendezői hang érkezését jelzi, nagyon jól teszik, ha megkeresik. DM
7) Backrooms
A 90-es évek amerikai vidéki valóságának magányos, bézsszínű hátterében játszódó Backrooms egy dühös ügynököt (Chiwetel Ejiofor) és traumatizált terapeutáját (Renate Reinsve) követi, akik egy bútorbolt mögött rejtőző, titkos térre bukkannak. Az ablak nélküli, szinte teljesen csendes helyiséget – amelyet csak a neoncsövek mély, vibráló zúgása tölt meg – mintha a valóság kifordított másolataként köpné vissza a világ. Ahol a rémálmok és a nosztalgia találkoznak, és ahol a legmélyebb félelmeink egy végtelen, szőnyeges szobákból álló labirintusban bujkálnak. A mindössze 20 éves Kane Parsons rendezése elképesztően kreatív és hátborzongató teljesítmény. Az internetkultúra prizmáján keresztül fogja meg korunk szorongásait, és azokat a rágódó gondolatköröket, amelyekben saját magunkat zárjuk börtönbe. AB
6) No Other Choice
Park Chan-wook ritkán hibázik, és a No Other Choice újra emlékeztet arra, miért tartják a ma dolgozó rendezők egyik legjobbjának. Ez a feketén csillogó komédia egy családapát követ (Lee Byung-hun alakításában), aki a munkahelyét az automatizáció miatt veszti el, és úgy dönt: egyetlen esélye, ha szó szerint kiiktatja a vetélytársakat. Részben thriller, részben szatíra, részben abszurd komédia; gonoszul mulatságos film, amely borotvaéles kommentárt fűz a kapitalizmushoz, az egzisztenciális bizonytalansághoz és a modern munkahelyek embertelenítő hatásához. Stílusos, kiszámíthatatlan és mesterien megkomponált mozi, amely jóval nagyobb figyelmet érdemelne, mint amennyit eddig kapott. TF
5) 28 Years Later: The Bone Temple
A 28 Years-trilógia második része egy robbanékony, brutális film, amely kíméletlen tükröt tart a brit társadalom elé – és miközben egy düh által eltorzított világot mutat, mégis görcsösen kapaszkodik a kedvességbe. A 28 Years Later eseményei után járunk: a fiatal Spike (Alfie Williams) fogságba esik egy erőszakos, ördögimádó banda, a Jimmies kezei között. Eközben Dr. Ian Kelson (Ralph Fiennes) különös kapcsolatot alakít ki egy gerinctépésre képes Alfával (Chi Lewis-Parry), és rájön, hogy a brit szigeteket letaroló Rage-vírus talán mégis gyógyítható. Nia DaCosta magabiztos rendezése a franchise-t az eufória és az émelygés örvénylő látványosságává emeli; a zombik helyét fokozatosan átveszi az emberiség borzalma – és reményei. AB
4) The Testament of Ann Lee
Amanda Seyfried pályafutása egyik legjobb alakítását nyújtja a The Testament of Ann Lee című filmben, amelyben a 18. században működő prédikátort, Ann Lee-t játssza – ő vezeti a Shakersnek nevezett, éneklő kvéker szektát. Vad, mindent elemésztő vallásos odaadása viszi a hátán Mona Fastvold minden kategóriának ellenálló drámáját, amelyet élettársa, Brady Corbet (The Brutalist) társírt. Egyszerre történelmi életrajzi film, rendhagyóan koreografált népi musical és különc, de lebilincselő alkotás, amely a spiritualitást a női öntudatosodás és felhatalmazás felől közelíti meg. Nem lesz mindenki kedvére – 137 perces játékidejével a türelmet is próbára teszi. Ám ha hagyja, hogy elragadják a film lázas ritmusai, és elfogadja, hogy nem ad mindenre egyértelmű választ, a The Testament of Ann Lee bőséges jutalmat kínál. Sőt, bár nagy vállalásnak tűnhet, másodszori megtekintésre egyszerre lesz szédítő és elbűvölő élmény. DM
3) The Mastermind
Josh O’Connor idén tovább építette sztárstátuszát Oliver Hermanus kosztümös románcával, a _The History of Sound_del, illetve Steven Spielberg Disclosure Day című filmjével; de messze a legjobb idei munkája Kelly Reichardt _The Mastermind_je. Bár rablós filmként hirdették, amelyben egy anyagilag szorult helyzetben lévő családapa műalkotások ellopására készül egy kertvárosi galériából, valójában inkább lassan izzó karaktertanulmány egy wannabe tolvajról és az úgynevezett amerikai álomról. A vietnámi háború hátterébe ágyazott, naturalista dráma csendesen, mégis teljesen magával ragadó, megfigyelő mestermű: arról a lassan kúszó felismerésről szól, hogy saját összeomlásunk építészei mi magunk lehetünk. A férfi esetében a jogosnak hitt kiváltságok és a teljes tájékozatlanság miatt; az ország esetében pedig a rövidlátó tudatlanság miatt egy olyan rendszerrel szemben, amely eleve kudarcra ítéli polgárait. A régi, 35 mm-es film okozta szemcsésség és az a részletgazdag korszakábrázolás, amelyet kevésbé igényes rendezők alighanem elengedtek volna, mind azt bizonyítják, hogy a The Mastermind nemcsak O’Connort erősíti meg generációja egyik legkeresettebb színészeként, hanem Reichardt helyét is – mint az ő generációja talán leginkább következetes, egyedi rendezőjét. DM
2) Pillion
Csatolja be a biztonsági öveket: Harry Lighton _Pillion_je kétségkívül az év legmerészebb rendezői bemutatkozása – egy lefegyverzően gyengéd, queer BDSM-románc, amely a sok orális szex, szájpecek, csizmacsókolás és mindenféle fétis között váratlan érzelmi mélységeket tár fel. A történet Colin (Harry Melling), az ügyetlen, magányos fiatal férfi életét követi, akinek szürke mindennapjai fenekestül felfordulnak, amikor megismeri Rayt (Alexander Skarsgård), a zárkózott, ám ellenállhatatlanul vonzó motorosbanda-vezért. Ahogy Colin – szó szerint és átvitt értelemben is – fejest ugrik a dominancia, alávetettség, kink és a motoros kultúra világába, úgy sodródik vele együtt a néző is. A film kiválóan eljátszott, őszintén vicces, és meglepő módon mélyen megható; az pedig biztosan nem ront a helyzeten, hogy Skarsgårdot bőrszerkóban látjuk. TF
1) Kota (Hen)
Sokan valószínűleg Christopher Nolan The Odyssey című filmjének adnák az első helyet, mi azonban egy másik odüsszeiát választottunk, amely szintén Görögországban játszódik. A történet egy tojótyúk szemszögéből mesél, aki megszökik egy ketreces tojófarmról: György Pálfi magyar rendező Hen című filmje epikus utazássá válik, amely jóval túlmutat az állatmesén. A sötét humor és a horror elemeit vegyítve, sajátos, sötétebb hangvételű _Chicken Run_ként a rendező és operatőre, Giorgos Karvelas – aki mesterien teremti meg a madárnézőpontot tollas főhősnőjük számára – Odüsszeuszra emlékeztető megpróbáltatásokat sorakoztat fel, amelyekkel a kitartó csirke útja során szembesül. Rókák, héják, kéjvágyó kakasok, kutyák és az emberi kegyetlenség sorakoznak fel azon az úton, amely a menedékhez vezet. A vágás lehengerlő, az állatok betanítása szinte hihetetlen, az emberi természet csapdáiról szóló parabola pedig magával ragadó. Pálfi sosem húzza túl ezt a szálat – sem az állatok emberiesítéséből fakadó érzelgősséget –, még akkor sem, amikor egyre nyilvánvalóbbá válnak a párhuzamok a globalizáció és az emberkereskedelem valóságával. Az összehasonlítás Viktor Koszakovszkij Gunda című filmjével, Jerzy Skolimowski EO-jával vagy akár Andrea Arnold Cow-jával elkerülhetetlen; bár talán a legközelebbi rokona a tavalyi Oscar-díjas Flow. Mindezek ellenére Pálfi valami egészen különlegeset hozott létre 2026-ra: bebizonyította, hogy a legizgalmasabb és legveszélyesebb odüsszeiákhoz nem feltétlenül kell a legnagyobb lépték, a legnagyobb költségvetés vagy a legnagyobb hype. Elég egy bátor, talpraesett csirke, aki az életéért küzd. DM
Nos, ennyi. Ha úgy érzi, hogy jelentős címek maradtak ki, biztosíthatjuk: a Hamnet, a Project Hail Mary, a Disclosure Day és a Toy Story 5 szándékosan maradtak ki. Írja meg véleményét a kommentek között.
Ön szerint mit hagytunk ki, és melyek voltak az év eddigi legnagyobb moziélményei?
Maradjon velünk a Euronews Culture felületein, hogy kiderüljön, hány mostani „féltávos” kedvencünk kerül be az év végi toplistánkra is. És ne felejtse el megnézni a 2026 eddigi legjobb albumait összegző listánkat.