Megállapították, hogy a szén-dioxid-leválasztás és -tárolás műszaki szempontból bizonytalan, költségei pedig rendkívül magasak.
A Hollandiában működő műtrágyagyár által kibocsátott CO2-t Norvégia tengeralatti rétegeiben fogják tárolni egy olyan projekt keretében, amelyet a tulajdonosok „Európa legnagyobb kereskedelmi szén-dioxid-leválasztási és -tárolási (CCS) beruházásának” neveznek.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A gyár megnyitó ünnepségén bejelentették, hogy az ammónia- és műtrágyaüzem évente 800 000 tonna CO2-t fog leválasztani, majd cseppfolyósítva hajón szállítja Norvégiába.
Mivel a projektet az Európai Bizottság finanszírozta, igyekezett látványosan bemutatni befektetését: az avatáson részt vett az éghajlatvédelemért, a klímasemlegességért és a tiszta növekedésért felelős biztos, valamint mindkét ország miniszterelnöke.
Miközben a Bizottság a norvég vegyipari vállalat, a Yara által működtetett sluiskili üzemet „stratégiai beruházásként” emlegeti, az ellenzők szerint „milliárdokat kockáztatnak az adófizetők pénzéből egy veszélyes figyelemelterelésre, amely késlelteti a valódi klímaintézkedéseket”.
Mivel a klímapolitika egyik legmegosztóbb témájáról van szó, áttekintjük, mit tudni a szén-dioxid-leválasztásról, és hogyan jutott el az EU odáig, hogy ezt a kísérleti technológiát finanszírozza.
Mi az a szén-dioxid-leválasztás és -tárolás?
A szén-dioxid-leválasztás és -tárolás (CCS) olyan technológiák gyűjtőneve, amelyek célja, hogy a CO2 eleve ne kerüljön a légkörbe, illetve hogy a már kibocsátott szén-dioxidot eltávolítsák onnan.
A sluiskili üzemhez hasonlóan a legtöbb projekt folyadékot használ a termelési folyamatból származó CO2 kémiai leválasztására, majd a gázt összenyomják, folyadékszerű állapotba hozzák, és rendszerint csővezetéken szállítják a tárolóhelyre. Ott vagy mélyen a föld alatt raktározzák, vagy például építőanyagokká, illetve szintetikus üzemanyaggá alakítják. Ez utóbbi esetben a technológiát CCUS-nek nevezik, ahol az „U” a hasznosítást (utilisation) jelenti.
A klímaváltozással foglalkozó Carbon Brief (forrás: angol) összesítése szerint 2026 februárjáig világszerte 75 működő CCS-projekt volt. Az IEA adatbázisa (forrás: angol) alapján ezek szinte mindegyike fosszilis energiahordozók kitermeléséhez és feldolgozásához kapcsolódó létesítmény. A projektek együtt évente 62,5 millió tonna CO2-t (MtCO2) választanak le, ami a 2025-ös globális kibocsátás mindössze 0,2 százalékának felel meg.
Bár a Yara vezérigazgatója, Svein Tore Holsether közleményében azt írta, hogy „a sluiskili szén-dioxid-leválasztó létesítmény bizonyítja: ma is lehetséges a nagyszabású ipari dekarbonizáció”, az eddig elkerült kibocsátások mennyisége még mindig a tengerben elenyésző cseppnek számít.
Az amerikai nonprofit Institute for Energy Economics and Financial Analysis (IEEFA) részletesen vizsgálta a CCS-technológiákat. Energiapénzügyi elemzőjük, Andrew Reid szerint: „Annak ellenére, hogy az elmúlt három-négy évben jelentős politikai és pénzügyi támogatást irányítottak a CCS felé, a technológia továbbra is bizonytalan, rendkívül költséges, és hatalmas állami támogatásokra szorul ahhoz, hogy a megvalósíthatósági szakaszból eljusson a kivitelezésig és az üzemeltetésig.”
CCS: segítség a fosszilisenergia-iparnak, hogy még több olajat és gázt termeljen ki és adjon el
Ahhoz, hogy megértsük, mire használják, érdemes felidézni, honnan ered a szén-dioxid-technológia. A Carbon Brief szerint „eredetileg az 1970-es évek elején amerikai és kanadai olajkutaknál vezették be azzal a céllal, hogy »fokozott olajkitermelést« érjenek el. Ez azt jelenti, hogy az összegyűjtött CO2-t kiürült kutakba injektálják – olyan eljárásról van szó, amely ugyan tárolja a gázt, de egyben több olaj kitermelését is segíti.” Ez ma messze a legjelentősebb felhasználása a szén-dioxid-leválasztásnak: az ilyen célra használt CO2 körülbelül háromnegyedét ebben az iparágban alkalmazzák.
Ez azt jelenti, hogy „a ma leválasztott és felhasznált CO2 túlnyomó része a fosszilisenergia-ipart segíti abban, hogy még több olajat és gázt termeljen ki és adjon el” – foglalja össze a Carbon Brief.
Hogyan jutott el az EU odáig, hogy finanszítsa a szén-dioxid-leválasztást és -tárolást?
A CCS-sel szembeni egyik, évek óta hangoztatott érv az, hogy a technológia inkább arra szolgál, hogy a szennyezők folytathassák tevékenységüket, ahelyett hogy kevesebb olyan gázt bocsátanának ki, amelyek riasztó ütemben melegítik a bolygót.
„Valamennyi leválasztási és tárolási projekt ugyanattól a problémától szenved: elvonja a figyelmet és az erőforrásokat a kibocsátások forrásnál történő csökkentésétől, és felmentést ad az olyan szennyező iparágaknak, mint a műtrágyagyártás, hogy tovább szennyezzenek” – mondja Rachel Kennerley, a Center for International Environmental Law (CIEL) nemzetközi szén-dioxid-leválasztási kampányokért felelős vezető munkatársa.
Belén Balanyá, a Corporate Europe Observatory (CEO) kutatója és kampányosa 25 éve követi a fosszilisenergia-ipar lobbitevékenységét az EU klímapolitikájában. Az utóbbi időben kifejezetten a CCS-ipar érdekérvényesítésére összpontosít. Köztudott, hogy az éves ENSZ-klímakonferenciák (COP) zárónyilatkozatait erősen befolyásolják az iparági lobbisták: Balanyá megállapította, hogy 2024-ben, a COP29-en mintegy 500 CCS-lobbista volt jelen. Egy évvel korábban, a COP28-on a CCS-párti szereplők (többségükben a fosszilisenergia-iparhoz kötődők) komoly sikert értek el, amikor a „csökkentési és eltávolítási technológiák” kifejezést is felvették a megállapodásba.
A fosszilisenergia-iparra utalva Balanyá így fogalmaz: „Ha az ember megnézi, mi szerepel a napirenden, az mindig az üzletben maradást szolgáló menekülőútvonalakról szól” – mondja az Euronews Greennek. „Mindig oda húzódnak, amikor rákényszerítik őket a változásra – amikor nagyobb a tudás és az elfogadottság a klímaváltozásról, az ő szerepükről, és arról, hogy nekik is dekarbonizálniuk kell.”
Az, hogy a CCS egy COP-megállapodásban jóváhagyást kapott, hozzájárulhatott ahhoz, hogy az EU politikai köreiben legitim technológiaként tekintsenek rá. Az Európai Bizottság által 2021-ben létrehozott CCUS Fórum – amelyet ma már Industrial Carbon Management (ICM) Fórumnak neveznek – éves rendezvény, amelynek munkacsoportjai közvetlenül az uniós szakpolitika alakításába csatornázzák javaslataikat. A CEO feltárta, hogy minden egyes munkacsoport társelnöke a fosszilisenergia-ipar valamely szereplője vagy ahhoz kötődő szervezet volt.
Az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) nemrég közzétett jelentése részletesen bemutatja, milyen kockázatokkal járhat, ha a globális felmelegedés túllépi az 1,5 °C-os küszöböt, és hogyan lehet ezeket korlátozni. A dokumentum értékelte az úgynevezett szén-dioxid-eltávolítási technológiákat (Carbon Dioxide Removal) is, és arra jutott, hogy számos probléma továbbra sem megoldott: nem tudni, fenntartható módon skálázhatók-e (a költségek, illetve a föld- és energiaigény miatt), képesek-e tartósan távol tartani a CO2-t a légkörtől, valamint hogy ki viseli a felelősséget a szabályozásért és az esetleges szivárgásokért.
CCS: jó vagy rossz?
Akár támogatják, akár ellenzik a CCS-t, a kommentátorok abban egyetértenek, hogy bizonyos iparágak esetében a technológia hasznos lehet. A Yara projektje az ammóniagyártásból származó kibocsátásokat célozza, amely „viszonylag koncentrált CO2-áramot biztosít, így ez a szén-dioxid-leválasztás egyik legegyszerűbb ipari alkalmazása, nem pedig a legnehezebben csökkenthető kibocsátások példája” – mondja Domien Vangenechten, az E3G tiszta gazdasággal foglalkozó programvezetője.
„A tanulság tehát nem az, hogy Európának mindenhol CCS-re van szüksége, hanem az, hogy ott kell pragmatikusan bevetni, ahol már ma jelentősen képes csökkenteni a kibocsátásokat.”