A bristoli művész, Tom Bailey hat hetet töltött egy olyan vidék tanulmányozásával, amely talán a leggyorsabban változó térség bolygónkon.
Amikor Tom Bailey brit színházcsináló márciusban útnak indult a norvég–orosz határról, volt nála egy sátor, egy benzinfőző, elegendő felszerelés ahhoz, hogy -30 és +15 °C közötti hőmérsékletet is átvészeljen – előadása viszont még nem volt. Ez volt az egész lényege.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Bristolban élő Bailey, aki a MECHANIMAL nevű színházi társulat keretében dolgozik, több mint 600 kilométert tett meg az északi-sarkköri határvidéken Norvégia, Finnország és Svédország között, sível, szánnal, gyalog és csónakkal.
A „Threshold – A Wild New Border Journey” címet viselő, két hónapig tartó út május 27-én ért véget a lofoten-szigeteki Stamsund Nemzetközi Színházi Fesztiválon.
„Színházcsináló és környezeti művész vagyok, szenvedélyesen foglalkoztat, hogyan lehet a természetről és az éghajlatváltozásról szóló alkotásokat létrehozni” – mondja Bailey az Euronews Earthnek a lofoteni Svolværból videókapcsolaton keresztül. „Az elmúlt években egyre inkább az került előtérbe, hogyan lehet turnézni és utazni a munkával egy változó éghajlat idején.”
Ahelyett, hogy repülőre ült volna, Bailey úgy döntött, fizikailag járja be a tájat – mintegy hat héten át vándorolt elhagyatott erdőkön, befagyott tavakon és tengerparti hegyvidéken keresztül, miközben számi közösségekkel, helyi lakosokkal, művészekkel és kutatókkal találkozott.
„A színházi turnézás hagyományosan úgy zajlik, hogy elrepülünk vagy elautózunk valahová, és különösebb kapcsolat nélkül haladunk át a tájakon” – mondja.
„Ez viszont annak a módja, hogy teljes mértékben elismerjem és megismerjem azt a földet, amelyről beszélni próbálok.”
**'**Itt az ideje, hogy jogi értelemben is bevonjuk a természetet a döntéshozatalba?'
Az út legalább annyira politikai kutatás, mint művészi vállalkozás. Bailey azt vizsgálja, mit jelent az Északi-sarkvidéken felgyorsult változás az ott élő emberek számára – és mit jelent annak a kérdésnek a szempontjából, hogy ki, illetve mi szólhat bele a jövőjéről szóló döntésekbe.
„Ahogy a Föld melegszik, ahogy változik az éghajlat, újra hozzáférhetővé válnak erőforrások és a tenger – és felmerül a kérdés a tulajdonjogról, az erőforrások megosztásáról, a szuverenitásról” – magyarázza.
Szóba hozta a természet jogaiért küzdő mozgalmat is.
„Itt az ideje, hogy a természetet jogilag is döntéshozóként, jogalanyként vegyük figyelembe minden, az Északi-sarkvidékről szóló döntésben?” – veti fel. „Milyen lenne, ha a tengernek, a rénszarvasoknak vagy akár a zuzmónak is lenne képviselete?”
Azt mondja, a helyiek reakciói összességében kedvezőek.
„Talán értékelik, hogy valami lassabb dologba fogtam – ami inkább arról szól, hogy meghallgatom az ott élőket, és heteken-hónapokon át valóban kapcsolatba lépek a tájjal, az emberekkel és a kultúrával.”
A szokatlanul meleg tavasz miatt veszélyes az utazás az Északi-sarkvidéken
Az utazás korántsem volt egyszerű. A szokatlanul meleg tavasz miatt a hó gyakran puha, latyakos volt, ami a vártnál jóval nehezebbé tette a haladást.
Bailey végül éjszaka tette meg az utat, amikor lehűl a levegő, és a hó újrafagy, nappal pedig a sátrában aludt.
Maga a tábor fel- és lebontása naponta négy-öt órát vett igénybe – ebbe beletartozott az ivóvíznek szánt hó megolvasztása is, ami alkalmanként nagyjából egy órát jelentett. „Nagyon hideg volt, voltak elképesztően hosszú napok, és a szán húzása is rendkívül megterhelőnek bizonyult” – mondja.
A Brexittel egy váratlan bonyodalom is társult az úthoz: brit állampolgárként Baileyre vonatkozik a 90 napos tartózkodási korlát a schengeni övezetben. „A határok most nagyon is foglalkoztatnak” – mondja. „Nagyon oda kell figyelnem, hogy a teljes utazás időtartamát, illetve a hazajutás napjait úgy tervezzem, hogy beleférjek ebbe a keretbe.”
Az előadás még várat magára
Az utazás maga a kutatás. A vállalkozásból születő kész előadás, amelyet a társulat tervezőjével, Natasha Soonchilddal közösen hoznak létre – ő Bailey útja alatt rezidens művészként dolgozott a norvégiai Kirkenesben –, várhatóan 2027-ben mutatkozik be, ha sikerül előteremteni a szükséges forrásokat.
Bailey óvatos azzal kapcsolatban, mennyire tekinthető a projekt mások számára is követendő mintának. „Nem gondolom, hogy ez minden egyes projektre életképes modell lenne” – mondja.
Ugyanakkor szerinte a zöld turnézásról szóló viták túl gyakran szűkülnek le a szén-dioxid-kibocsátás puszta számolgatására, ahelyett hogy újragondolnák a kapcsolatot az alkotás és a természeti világ között.
„Néha úgy tűnik, mintha beleragadtunk volna abba a gondolkodásmódba, hogy minden marad a régiben, csak majd vonattal utazunk helyette” – mondja. „Ez azonban nem igazán néz szembe azokkal a hatalmas változásokkal, amelyeket az éghajlatváltozás hoz – és azzal sem, milyen lehetőségek rejlenek abban, ha újragondoljuk a kapcsolatunkat a bolygóval.”
Nagyobb távlatban az foglalkoztatja, hogy a színház képes-e túllépni azon, hogy a természetről szóló műveket hozzon létre, és eljusson oda, hogy a természettel együtt hoz létre műveket.
„Lehet, hogy most még hülyeségnek tűnik egy hosszú utazást tenni a természetben, időnként rénszarvasnak öltözve. De lehet, hogy öt év múlva ez nagyon is életképes és időszerű kérdés lesz” – mondja.
Bailey május 27-én, a Stamsund Nemzetközi Színházi Fesztiválon tartotta az első nyilvános bemutatót az út során összegyűjtött anyagból. A teljes előadás várhatóan 2027 nyarára készül el bemutatásra.