Lagarde politikai semlegességhez kötve marad egészen addig, amíg az EKB-elnöki megbízatása 2027 februárjában le nem jár.
Christine Lagarde múlt havi döntése, hogy előrehozza távozását az Európai Központi Bank (ECB) elnöki posztjáról, újraélesztette a találgatásokat arról, hogy elindulhat-e Franciaország első női elnökeként, vagy vállal-e bármilyen szerepet a választási versenyben.
Egyre többen kíváncsiak rá, hogy mi lesz Lagarde következő lépése, mivel az egykori miniszterre, akinek nincs egyértelmű politikai kötődése, sokan potenciális egységteremtő figuraként tekintenek Franciaország széttöredezett centrista táborában. Mindez egy mélyen polarizált politikai légkörben történik, mindössze öt hónappal az elnökválasztás előtt.
Az elemzők ugyanakkor óvatosságra intenek, rámutatva, hogy Lagarde támogatottsága nagyrészt egy képzett, elit választói rétegre korlátozódik, és ereje inkább a francia jobboldal irányvesztettségét tükrözi, mintsem valódi lelkesedést egy esetleges elnökjelöltsége iránt.
Noha Lagarde még nem jelentette be, hogy indulni kíván-e, a Politico által november 11-én közzétett felmérés szerint legalább olyan jól szerepelhetne, mint a jobbközép volt miniszterelnök, Édouard Philippe. Amikor külön-külön mérték őket más elnökjelöltekkel szemben, ők maguk 13.5% és 14% szavazási szándékot kaptak.
A jelenlegi közvélemény-kutatások szerint a szélsőjobboldali National Rally párt politikusa, Marine Le Pen, valamint a radikális baloldali France Unbowed vezetője, Jean-Luc Mélenchon állnak az élen, ami rávilágít az ország politikai arculatát meghatározó mély törésvonalakra.
Az Ifop-Fiducial által november 18-án végzett felmérés szerint ők jelenleg körülbelül 32-34%, illetve 17-19.5% körüli eredményt érnek el. Közöttük a baloldali, jobboldali és centrista jelöltek egyaránt küzdenek azért, hogy érdemi áttörést érjenek el.
Lagarde: „Nem hiszem, hogy semleges tudok maradni”
Mielőtt az EKB élére került, Lagarde vezette a Nemzetközi Valutaalapot (IMF), 2007-2011 között pedig Franciaország gazdasági minisztere volt Nicolas Sarkozy volt konzervatív elnök alatt.
Amikor október 29-én bejelentette döntését, hogy távozik az ECB éléről, azt mondta, szeretné megkapni azt a szabadságot, hogy „olyan ügyekkel foglalkozzon, amelyek nem tartoznak a monetáris politikához”.
„Nem hiszem, hogy semleges tudok maradni” – fogalmazott, hozzátéve, hogy őt az igazság érdekli, amelyet „nagyon gyakran megsértenek, félremagyarázással ellentmondanak neki”.
Jövő februárig, az EKB elnökeként betöltött mandátuma végéig azonban kötve van a politikai semlegességhez, amely két hónappal előzi meg a francia elnökválasztás első fordulóját.
Amikor egy esetleges indulásáról kérdezték, júliusban azt mondta az Euronewsnak, hogy „nem vagyok jelölt semmire, de nagyon fontosnak tartom, hogy Európa védve legyen, és hogy Európa legyen az a keret, amelyen belül a tagállamok, köztük Franciaország is működnek”.
Augusztusban a svájci Neue Zürcher Zeitung (NZZ) arról számolt be, hogy Lagarde-ot „feltételezett jelöltként” emlegették a Világgazdasági Fórum vezetésére egy, Genf közelében tartott igazgatósági ülésen.
Névtelen forrásokra hivatkozva az újság azt írta, hogy Lagarde, aki a WEF kuratóriumának tagja, megköszönte a testület tagjainak bizalmát, és kijelentette, hogy „kész szolgálni”.
A következő hónapban a La Croix francia lapnak azt mondta, hogy „nem lenne jó ötlet” indulni, kifejtve: „felmerül az életerő, az energia és az erő kérdése. Van egy elkerülhetetlen áldozatvállalás is az ilyen típusú elköteleződésben. És hát, 70 éves vagyok.”
Iránykeresőben a centristák és a jobboldal
Bruno Cautrès, a Cevipof intézet kutatója és a párizsi Sciences Po oktatója szerint Lagarde felmérésekben mutatott eredménye „inkább a francia jobb oldal irányvesztését tükrözi, mint a Christine Lagarde elnökké választásának gondolata iránti mély meggyőződést”.
Megszólíthatja a centrista és konzervatív választókat, „akik pénzügyileg biztos helyzetben vannak, képzettek, és aggódnak az államadósság miatt”, miközben a választók egy másik része „feltehetően nem követte pályafutását, és valójában nem tudja, ki ő”.
Lagarde kiterjedt tapasztalata az IMF-nél és az EKB-nél egyes választók szemében erősítheti hitelességét, mások számára viszont inkább azt a benyomást erősíti, hogy egy valóságtól elszakadt „technokrata”, ez pedig egy olyan jelző, amelyet a francia elnök, Emmanuel Macron is gyakran megkap.
Lagarde nemzetközi intézményekben betöltött nyilvános szerepe kétélű fegyverként is hat, mivel „az elit részének fogják látni, amelyet a közvélemény a jelenlegi gazdasági helyzetért felelősnek tart” – mondta Cautrès.
„Tizenöt éve külföldön él, rangos nemzetközi intézményekben dolgozik, ahol nagyon jó megélhetést biztosító fizetést kapott. Kérdés, hogy mennyire képes megérteni a francia választókat és a lakosságot” – tette hozzá.
„Nem venne el szavazatokat Mélenchontól vagy Le Pentől”
Lagarde indulása végső soron nem „venne el szavazatokat Mélenchontól vagy Le Pentől” – mondta Bernard Dolez, a párizsi Panthéon-Sorbonne Egyetem (Paris 1) politológus professzora az Euronewsnak.
Valószínűbb, hogy azokat a választókat nyerné meg, akik jelenleg a centrista Gabriel Attalt vagy a konzervatív Édouard Philippe-et támogatnák, akik mindketten Emmanuel Macron kormányának miniszterelnökei voltak.
„A közép és konzervatív blokk jelöltjei számára ebben a szakaszban az a kihívás, hogy túllépjenek a meglévő bázisukon. Ez komoly feladat, hiszen a jelenlegi jelöltek, köztük Glucksmann, Philippe Attal, Retailleau és még más, régóta ismert politikusok is küzdenek ezzel” – jegyezte meg Dolez.
Az elmúlt évtizedben az ország politikai térképe gyökeresen átalakult, különösen Emmanuel Macron 2017-es megválasztása után, akinek centrista pártja szétzilálta a hagyományos bal- és jobboldalt.
Miközben Franciaország centrista és konzervatív blokkjai igyekeznek megerősödni, továbbra is megosztottak abban a kérdésben, hogy tartsanak-e előválasztást egy közös jelölt kijelölésére. Vita folyik arról is, hogy a politikai paletta jobb szélén álló szereplőket bevonják-e egy esetleges előválasztásba.
Az államadósság továbbra is a kampány egyik fő vitapontja
Mivel nem hivatalos jelölt, és nincs kidolgozott programja sem, Lagarde álláspontja nagyrészt ismeretlen, azon túl, hogy egyértelműen Európa-párti, és támogatja a költségvetési fegyelmet, valamint a strukturális reformokat.
Mindeközben Franciaország államadóssága és költségvetési válsága a kampány egyik fő vitapontjává vált, miközben a kormány megpróbálja átvinni 2027-es költségvetését a megosztott parlamenten. A tervezett megszorító intézkedések tiltakozást váltottak ki az ellenzéki pártok és a szakszervezetek részéről, a társadalmi feszültség jelentős növekedése közepette.
Mindehhez hozzájárul ahhoz, hogy a középiskolákban kezdődött tiltakozások szélesebb mozgalommá terebélyesedtek, amelyet az életviteli költségek válsága és a növekvő energiaárak táplálnak, tovább súlyosbít az iráni háború és a Hormuzi-szoros lezárása.
Bernard Dolez kiemelte, hogy „a belföldi és külföldi gazdasági döntéshozók egy karizmatikus szereplő felbukkanását várják, aki számukra megmentőként jelenhet meg”.
Szeptemberben Lagarde bírálta Mélenchon javaslatát, amely a francia államadósság egy részének, az EKB-nál lévő hányadának elengedését célozta, figyelmeztetve arra, hogy egy ilyen lépés sértené az uniós szerződéseket, és aláásná a pénzpiacok bizalmát.
Le Pen esetleges győzelme máris nyugtalanságot keltett a piacokon, mivel attól tartanak, hogy gazdaságpolitikája megnehezítené Franciaország államadósságának csökkentését, növelné a hitelfelvétel költségeit, és további bizonytalanságot hozna az euróövezetben.