Spanyolország közölte, hogy semmi szín alatt nem teljesíti Donald Trump elvárását, hogy a NATO-t tagok emeljék 5%-ra GDP-arányos katonai kiadásaikat. ami tabu lett. Eközben maga az USA is messze van attól, hogy ezt a szintet elérje. A kérdés: ki mit tekint katonai költésnek?
HIRDETÉS
Donald Trump nemrég kijelentette, hogy Spanyolországot ki kellene dobni a NATO-ból, amiért nem hajlandó nemzeti jövedelmének 5%-át védelemre fordítani. A megjegyzés vihart kavart Madridban, és jól példázza, hogy az áhított védelmi küszöb mára nem csak pénzügyi mutató vagy katonasi szakkérdés, hanem legalább ennyire politikai fegyver lett.
Az 5% kezdi egy oltári szentség szerepét játszani, amit az amerikai elnök rendszeresen felmutat, és érinthetetlen szent tehénként tisztel. Ennek bűvkörében egyeseket méltat, másokat meg sújt.
Pedig Trump azt kéri számon az európai szövetségeseken, amit saját országa sem teljesít
Az Egyesült Államok védelmi kiadásai jelenleg a nemzeti GDP alig három százaléka körül ingadoznak (2,9-3,2), és a NATO-ban mindössze Lengyelország és Észtország büszkélkedhet azzal, hogy ténylegesen megközelíti az elvárt szintet. Velük tart Lettország és Litvánia, amelyek 2026-ra ígérik a bűvös határ átlépését. Nem is véletlenül, hiszen ők állnak a legközelebb az orosz fenyegetés valóságához.
Továbbra is kérdéses, hogy eljön-e egyáltalán a pillanat, amikor az Egyesült Államok is teljesíti azt a követelményt, amit Trump elnök oly magabiztosan kér számon másokon.
Prés alatt az amerikai katonai költségvetés
Az amerikai kongresszus még mindig toporog a 2026-os védelmi javaslat körül, amely jelenleg 914 milliárd dolláros kiadást engedélyezne, szemben a Pentagon jóval magasabb igényeivel. A terv már átment a Szenátuson, de a Házban még heves viták várhatók, hiszen nem kevesebb, mint 17 módosító javaslaton kell átvergődnie.
A teljes védelmi büdzsé rekordösszegű, mintegy 1 billió dollárnyi lenne, ami 13 százalékkal haladja meg az előző évit. A Pentagon ebből 848 milliárd dollárt kapna közvetlen működésre, a GDP-arányos védelmi kiadás pedig 3 százalék körül maradna.
A tervezet fő prioritásai a rakéta- és légvédelem, a nukleáris arzenál modernizálása, a hadihajó-építés és a mesterséges intelligencián alapuló fejlesztések.
A csúszás politikailag is kellemetlen az elnöknek, mert még nem tudta átvinni a javaslatát a republikánusok uralta Kongresszuson. Ha minden jól megy, akkor Donald Trump az év végén aláírhatja a végleges változatot, de ha viszont nem megy jól, és a terv átcsúszik jövőre, az már komoly pénzügyi és biztonsági következményekkel járhat. A Pentagon csak ideiglenes költségvetéssel működhetne, és emiatt egy sor fejlesztés és megrendelés elakadna.
A Pentagon szeretne még egy plusz 32 milliárdos többletet az integrált a védelmi keretbe, valamint az F-35-ös vadászgépek gyártásának felgyorsítására.
De vajon minden védelmi fillért fegyverekre kell költeni?
A védelempolitika és a fegyverkezés terén gyakoriak az ismerethiányból fakadó félreértések vagy közömbösségek. Ilyen téves és elterjedt vélekedés például, hogy a NATO alapokmányának 5. cikkelye szerint minden szövetségesnek hadba kell vonulnia, ha valamelyik tagját külső támadás éri. Erről szó sincs, mégis rendre emlegetik.
Ugyancsak ritkán esik szó arról a szempontról is, hogy a nemzetvédelem nem kizárólag a katonai védekezésről szól. Sok stratégiai elemző szerint a lakosság, az infrastruktúra és a gazdaság védelme azonos súlyú feladat, mint azt az ukrajnai háború is igazolja. Mégis, a védelmi vitákban szinte csak a fegyverekre költött forrásokról beszélnek.
Pedig egy modern háborúban éppen a „no-lethal” (nem halálos) dimenzió dönt arról, hogy egy ország mennyi ideig képes működőképes maradni katonai válsághelyzetekben. Nem fenyeget-e a veszély, hogy a nemzet elpusztul vagy pótolhatatlan károkat szenved, mire a segítség megérkezik?
A NATO és az Egyesült Államok védelmi koncepcióiban már külön kategória a resilience spending, vagyis az ellenállóképességi kiadás. Ennek része a stratégiai készletek fenntartása (élelmiszer, pótlólagos energia, üzemanyag, gyógyszer, nyersanyagok), a logisztikai hálózat fejlesztése, valamint a civil infrastruktúrák (kórházak, kikötők, közművek) katonai kompatibilitása.
Ezek nem olyan látványos tételek, mint egy lopakodó vadászbombázó bevezetése, de háborús helyzetben mégis ezek döntik el, hogy a fronton küzdő hadsereg mögött marad-e működőképes ország és megkímélt lakosság.
Ennek értelmében védelmi kiadásnak tekinthető a hadrafoghatóság folyamatos biztosítása, így a tartalékképzés, a kiképzés új technikákra, a rotáció és a logisztika. Ez a felfogás nem (csak) arra koncentrál, hogy legyen megfelelő fegyverzet, amikor a konfliktus kirobban, hanem hogy legyen, aki működteti is, és aki szilárdan érzi a hátország támogatását maga mögött.
Finnország az egyik legismertebb példája ennek a szemléletnek. A Nemzeti Ellátási Ügynökség) nemcsak raktároz, hanem rotálja (cseréli) is a stratégiai élelmiszer- és üzemanyagkészleteket, a régebbi (de még szavatos) pedig tételeket eladják a civil piacra. Emellett igen gyakran nemzetközi humanitárius célra vagy szociális programokra fordítják, és a lecserélt termékek helyére frisset vásárolnak. Így a készletezési rendszer egyszerre szolgál gazdasági és védelmi célt.
A fenti képen látható finn–ukrán stratégiai tartalékmegállapodás jól mutatja, miként használja Finnország a saját nemzeti készletezési rendszerét arra is, hogy támogatást nyújtson egy háborúban álló partnernek – anélkül, hogy katonai beavatkozást vállalna. Ez egyúttal alkalmas eszköz arra is, hogy távol tartsa a közvetlen háborús eszkaláció veszélyét Oroszországtól.
Az USA-ban hasonló logika működik a Defense Logistics Agency keretében, ahol a gyógyszerek, üzemanyagok és pótalkatrészek frissítése évente több százmillió dolláros tétel.
Mégis, az Egyesült Államok rendszeresen vitatja, hogy a szövetségesek milyen típusú kiadásokat számolhatnak el védelmi célúnak a NATO-kereten belül. Washington álláspontja szerint csak azok a ráfordítások számítanak, amelyek közvetlenül a katonai kapacitásokhoz – fegyverzethez, hadgyakorlatokhoz, erőfejlesztéshez – kapcsolódnak.
Ezzel szemben Európában sok kormány tágabban értelmezné a védelem fogalmát, beleértve az infrastruktúrát, a logisztikai beruházásokat vagy az energiabiztonsági fejlesztéseket is. Tipikus példa erre az a vita, ami látványosan kiéleződött az Itáliát és Szicíliát összekötő Messina-i híd ügyében.
Matteo Salvini közlekedési miniszter stratégiai beruházásként emlegette a projektet, amely szerinte a NATO-kompatibilis közlekedési hálózat része is lehetne. Az amerikai fél azonban kategorikusan elutasította az érvelést, mondván, a hídépítés nem tekinthető védelmi kiadásnak. Giorgia Meloni miniszterelnök gyorsan lehűtötte a vitát, bejelentve, hogy a híd nemzeti beruházás lesz, és nem fog szerepelni az olasz NATO-elszámolásban.
Van jó hír Európának és a kisméretű hadiipari vállalkozásoknak
A törvényjavaslat szövege konkrét mechanizmusokat tartalmaz arra, hogy az Egyesült Államok nem vonhatja ki egységeit Európából vagy Dél-Koreából anélkül, hogy előzetes kockázatelemzést és konzultációt ne nyújtana be a Kongresszusnak. Ez jelzi, hogy a törvényhozás nem kívánja a teljes katonai döntéshozatalt átengedni a Fehér Háznak.
Hasonló igény már jelentkezett a Biden-kormány idején is, de most kifejezetten erősítettek a megfogalmazáson, mert a Kongresszus – benne a republikánus többség egy részével – nem bízik Trump önálló döntéshozatalában a stratégiai kérdésekben.
Az óvatosságban szerepet játszanak az aggodalmak is, amelyek Trump hajlandóságát kísérik a haderő belpolitikai célú bevetésére (Los Angeles, Washington, Baltimore, Chicago, Memphis). A bírósági blokkolások sorozata pontosan jelzi, hogy éles vita dúl az alkotmányos egyensúly körül, amikor a szövetségi hatalom és az államok biztonsági hatáskörei ütköznek. A bírósági blokkolások főként a szövetségi túlhatalom veszélyeire hivatkoztak.
A mostani javaslat lebontja azt az illúziót is, hogy a Pentagon egyetlen, homogén érdekközösség lenne, ahol kizárólag a katonák döntenek. Több kongresszusi módosító indítvány is „belefúrt” a tervbe, annak érdekében, hogy a technológiai szabadság, a hadiipari verseny és a finanszírozási prioritások mindegyike érvényesülhessen.
Noha a 914 milliárd dollár óriási szám, ennek felosztása nem jelent azonnali és tényleges kiadásokat. A források milliárdok nem egy általános „nagy zsákba” folynak be, hanem konkrét projektekhez kapcsolódnak, és a hatalmas a forrásokért piaci verseny folyik. A Lockheed Martin, a Boeing vagy a Rhyteon gigavállalkozásai mellett egyre szélesebb terepet kapnak a fürge kisebb vállalatok, sőt akár start-up-ok is, akik egy-egy részfeladatot igen kedvező költséghatékonysággal vállalhatnak.
Azlrt, mert a kulcsfontosságú katonai technológiai szektorban a kisebb vállalkozók gyorsabban és olcsóbban végezhetnek el feladatokat. Ennek jelentősége a hibrid háborúk közelgő korszakában igen magas, mert például a drónvédelemben használt szoftverek elavulási ideje 3-4 hét, ami rövidebb, mint egy harctéri bevetési ciklus.
Az amerikai védelmi iparban 2023 és 2025 között mintegy 10 ezer „nem tradicionális beszállító jelent meg, melyek döntően kisvállalatok, szoftvercégek, kiber- és drónfejlesztők, kapcsolódva a Pentagon gyorsbeszerzési programjaihoz. A védelmi (hadügy)minisztérium kifejezetten arra épít, hogy kisebb és agilis vállalatok gyártsanak olcsó, szoftveresen vezérelt drónokat és autonóm rendszereket, amelyek sok-sok ezer olcsó és gyorsan cserélhető eszközt jelentenek, és nem szükséges hozzájuk „csúcskategóriás” fejlesztés.
Nem mellékes az sem, hogy ily módon a nagyvállalatok terhelése is enyhül – márpedig az óriáscégek gyakran éppen a túlterheltségre hivatkozva halogatják a szállítási határidőket, ami akadályozza a hosszabb távú stratégiai tervezést.
De tényleg muszáj túletetni a tehenet?
A nagy kérdés az, hogy egyáltalán szükség van-e az 5 százalékos küszöb elérésére – vagy ez inkább politikai jelkép, semmint stratégiai szükségszerűség. A világ három legnagyobb katonai hatalma – az Egyesült Államok, Oroszország és Kína – egészen eltérő modell alapján működik, és a számok mögött más-más gazdasági realitások húzódnak meg.
Oroszország GDP-jének 6–7 százalékát költi védelemre, de ez egy 2,2 ezermilliárd dolláros gazdaságon belül történik, ami messze kisebb súlyt jelent, mint ha ugyanezt Washington tenné a közel 26 ezermilliárd dolláros GDP mellett. A NATO-tagok a világ összjövedelmének közel felét adják, míg Oroszország aránya mindössze 2,4%.
Emellett fontos figyelembe venni a szövetségi rendszerrel szorosan együttműködő, de nem NATO-tag partnereket is, például Japánt, Dél-Koreát, Ausztráliát, Izraelt és a Fülöp-szigeteket, amelyek saját, növekvő védelmi kiadásaikkal és haditechnikai programjaikkal jelentősen erősítik a nyugati blokk kollektív erejét.
Európában a semleges Svájc és Ausztria számít megbízható partnernek. Mindkettő szorosan együttműködik a NATO-val hírszerzési, technológiai és kiképzési területeken, miközben fokozatosan növeli saját védelmi ráfordításait is.
A különbség az, hogy Moszkva a hadiipart gyakorlatilag ráépítette a nemzeti gazdaságra, miközben a civil és a kisvállalkozói szektor sorvad, ezért a katonai kiadás nem többlet, hanem inkább gazdaságélénkítő és helyettesítő elem.
Kína ezzel szemben, GDP-arányosan szerényebb, 1,6–1,7 százalékos védelmi ráfordítást mutat. Esetében viszont a szigorú a titkolózás és az átláthatatlanság a kettős (civil–katonai) fejlesztésekben. Emiatt a pekingi valós érték nehezen becsülhető.
Peking hatalmas ipari tartalékokat és technológiai programokat mozgat a védelmi ipar szolgálatában, igen gyakran a civil kutatás-fejlesztési költségek mögé rejtve.
Ami Iránt illeti, a helyzet megint más természetű. A perzsa állam nem tekinthető jelentős katonai hatalomnak, noha védelmi kiadásai 3,5–4 százalék között mozognak. Ráadásul ennek jelentős része proxy-hálózatokra, azaz regionális milíciákra és fegyveres csoportokra szóródik szét (Hamász, Hezbollah, húszik, iraki egységek). A „kis költség – nagy hatás”- modell nem GDP-alapú, hanem a geopolitikai súly fenntartására szolgál.
Teheránnak nem kell jelentős hadiflottát sem fenntartania, hanem számára elég, ha Jemenben, Libanonban vagy Irakban finanszíroz harci jelenlétet. A fegyvereken túl Teherán költségvetésének jelentős része a nemzetközi iszlamista propagandát és a hozzá kapcsolódó mozgalmakat finanszírozza, ami a befolyásolás egyik legolcsóbb, mégis kiterjedt formája, jelentős hatékonysággal.
Mindez arra utal, hogy a katonai egyensúly nem csak pénz kérdése. Egy ország stratégiai képessége nem lineárisan arányos a GDP-arányos költekezéssel, hanem azzal, hogy mennyire képes okosan, rugalmasan és fenntarthatóan gazdálkodni az erőforrásaival. Ha az 5 százalék valóban a „szent tehén”, akkor az is kérdés, érdemes-e túletetni, ha a világ másik felén ennél jóval kevesebb is elég a befolyás megőrzéséhez.
Mindezeket összesítve azt látjuk, hogy a jelenlegi, három százalék körüli ráfordítások elegendőek lehetnek a világból valóban leselkedő veszélyek elhárítására. Ha pedig nem, akkor tíz százalék sem volna elég.