Az izraeli haderő vasárnap kivonut az övezet középső részéről, de a Hamász szerint nem engedték visszatérni a palesztin menekülteket északra. Ezért a terrorszervezet szünetelteti az izraeli túszok szabadon engedését, ami a tűzszünet végét jelentheti. A világ vezetői így állnak elő béketerveikkel.
HIRDETÉS
Lassan másfél éve senki sem tud válaszolni arra a kérdésre, hogy mi lesz a Gázai övezet sorsa. Ez idő alatt több béketerv is napvilágot látott, de folyamatos véres harcok közepette szinte értelmetlen volt végleges rendezésről beszélni.
Ez a helyzet most két okból megváltozott. Egyrészt a közel-keleti síita tengely megroppant. Oroszországot és főként Iránt saját konfliktusaik annyira lekötötték, hogy csak moderáltan voltak képesek patronálni szövetségeseiket. Ez ahhoz vezetett, hogy az Aszad-rezsim két hét alatt megbukott Szíriában, a libanoni Hezbollah előnytelen tűzszüneti megállapodás volt kénytelen kötni, a Hamász pedig lényegében összeomlott Gázában.
Ezek a kormányok, paramilitáris és terrorszervezetek gyakran egymást is támogatták katonával, pénzzel és fegyverekkel, de abban a pillanatban, hogy Moszkva és Teherán nem tudott segíteni a szorult helyzetben, a kártyavár összeomlott.
Az kezdettől fogva nem volt kérdés, hogy a palesztinok nem képesek megállítani az izraeli tankokat a Gázai övezetben, az viszont csak néhány hete vált egyértelművé, hogy a helyiek magukra maradtak, így nincs más választásuk: el kell fogadniuk valamiféle kompromisszumot.
A Trump-faktor
A másik okot pedig Donald Trumpnak hívják. Az újjáépítés és aknátlanítás ötelete miatt úgy tűnhet, hogy a régi-új elnök szívén viseli a palesztinok sorsát, és összeállt a fejében egy nagyszabású koncepció. Pedig a legvalószínűbb, hogy ő az az elefánt, aki tényleg vásárlási szándékkal ment be a porcelánboltba, csakhogy útközben összetörte a berendezést.
Mint köztudott, Donald Trump mindent ,,túltol", és most is erről lehet szó. Az USA-ban úgy tartják, hogy az amerikai elnökök második ciklusukban már a történelemnek játszanak, hiszen úgysem lehet őket újra megválasztani. Trump is éppen ezt csinálja valószínűleg. Miközben az Egyesült Államokhoz csatolná Kanadát és Grönlandot, valamint átnevezné a Mexikói-öblöt, még arra is van ideje, hogy Ukrajna és a Gázai övezet megmentőjének szerepében tetszelegjen.
A szeme előtt az lebeghet, hogy az 1999-es NATO bombázások után Koszovóban is neveztek el sugárutat Bill Clintonról, sőt, a volt amerikai elnök 10 évre rá szobrot is kapott Pristinában. Így nem lenne meglepő, ha a felújított tengerparti promenád Gázavárosban mondjuk ,,Trump walk" lenne.
Arról nem is beszélve, hogy Donald Trump nem tett semmi meglepőt, csak azt, amit a korábbi republikánus elnökök: egyfajta patrónusként beavatkozott egy nemzetközi konfliktusba, és Izraelt támogatta. Az ő béketerve ugyanis kizárólag Jeruzsálemnek lenne jó. De ne rohanjunk ennyire előre!
Nincs mit megörökölni
Még mielőtt felvázolnánk az esetleges forgatókönyveket, egyvalamit le kell szögeznünk: Gáza már nem létezik. Legalábbis eddigi formájában semmiképp. A Google Maps még jelzi a határokat és a településeket, de a 15 hónapja tartó izraeli offenzíva után a területen csak romok maradtak.
Ezért is kivételes ez a háború. A Gázai övezet területe kisebb, mint Hódmezővásárhelyé, így meg tud történni az, ami Szíriában vagy Ukrajnában nem: le lehet rombolni mindent. El lehet érni, hogy ne maradjon egyetlen kórház vagy bolt sem. Sőt, ezesetben Izrael a határokat is ellenőrzi, ami azt jelenti, hogy egyedül ő dönt, hogy milyen áru vagy segély juthat be a területre.
Bár teljesen mások a méretek, de képzeljük el azt, hogy Oroszország akkora pusztítást végez Ukrajnában, hogy még Ungváron sem folyik a víz a csapból, ráadásul Moszkva dönti el azt is, hogy a Záhonynál rostokoló kamionok bejuthatnak-e az országba. Ez a helyzet most a Földközi-tenger partján, mindössze 300 kilométerre Ciprustól. Hogy ez miért fontos? Mert akárki is szerez majd befolyást a Gázai övezet felett, 350 négyzetkilométernyi törmeléket kap majd.
Gáza 2003 zárójelben
Márpedig nem mindig volt ez így. Édesapám a saját gondolataiban élő, magának való ember volt. Ha rá gondolok nem jutnak eszembe közös biciklizések vagy vízipisztoly csaták. De a két kedvenc emlékem vele sokkal izgalmasabb, mint egy vasárnapi számháború. 1993-ban a délszláv háború kellős közepén jártunk az elnéptelenedett és szétlőtt Kotorban, tíz évre rá pedig Izraelben. Neki az egyszerű bazározás unalmas lett volna, ezért egy idegenvezetővel Ciszjordániába és Gázába is átmentünk rövid időre.
Az elmúlt évben sok ,,előtte-utána" videót láttam, főként Gázavárosról. A terjesztők általában antiszemiták vagy palesztinbarátok, gyakran mindkettő. A felvételek egy háború előtti, idilli világot mutatnak be, ahol boldog félmeztelen gyerekek fürdőznek a cancunihoz fogható strandokon. Annak, aki járt már Gázavárosban, egyből feltűnik, hogy a képek nem is ott készültek, vagy jelentősen manipuláltak. Ez nem jelenti azt, hogy 2023. október 7. óta nem veszett oda rengeteg épített érték, és persze ember.
Máig emlékszem, hogy Gázaváros mennyire hasonlított Tel Avivra, mégis különbözött tőle. A széles partszakasz és a mellette futó forgalmas sugárút hasonló volt, de a palesztin oldalon már akkor is sokkal feszültebbek voltak az emberek. A házak silány anyagból épültek, a kábelek össze-vissza tekergőztek, és olyan volt, mintha mindenen por ülne. A strand is koszos volt, mert a helyiek jobb híján ott gyülekeztek minden naplementekor. Kis hevenyészett sátrakat húztak fel, vagy botokra feszítették ki a törölközőiket, majd a homokban tüzet raktak, hogy megsüssék gondosan felnyársalt húsaikat.
Nem volt függetlenség, volt Hamász, de akkor még az emberek hittek abban, hogy a saját házukat, a saját hazájukat építik. Akkor azt mondtam édesapámnak, hogy nekem eddig ez a rész tetszik a legjobban, olyan mintha egy másik ország lenne. Márpedig nem az, és akinek szeme van látja: egy jó ideig nem is lesz az.
Csak három út van
Előre kell bocsátani, hogy egy ennyire turbulensen változó és sok ismeretlenes konfliktusban nem lehet megjósolni, hogy mi a jövő. A politikusok cserélődésével és az erőviszonyok változásával szinte percenként születhetnek újabb és újabb forgatókönyvek. Azt viszont halált megvető bátorsággal le lehet szögezni, hogy a Gázai övezet sorsa háromféleképpen alakulhat: ahogy a palesztinok szeretnék, ahogy Washington szeretné és ahogy Izrael szeretné. Kezdjük a legkevésbé valószínű forgatókönyvvel.
A palesztin álom
A palesztin érdekérvényesítés évtizedeken keresztül két részre szakadt, akárcsak a gázai Hamász és a ciszjordániai Fatah. Volt egy katonai és egy politikai szárny. Bár ezt sokszor tagadták, ez a kettő csak együtt tudott létezni. Míg a politikusok, mint Mahmúd Abbász a nemzetközi porondon toboroztak szövetségeseket, és azért harcoltak, hogy Palesztina egy napon független lehessen, addig a fegyveresek odahaza próbáltak erőt felmutatni.
Ezek a terroristák védték a palesztin területeket az izraeli betelepítésekkel szemben, de főként megpróbáltak annyi zsidót megölni, amennyit csak tudtak. Bár ez minden emberi mérce szerint elfogadhatatlan, számukra ez volt ez egyetlen működő stratégia. Ahhoz, hogy a kétállami megoldás reménye ne hunyjon ki, be kellett bizonyítaniuk, hogy bármilyen kegyetlenségre képesek. Egy újabb zsidó kibuc létrehozásáért, ártatlan, buszon utazó családok fognak meglakolni. Bár ezeket a terrortámadásokat a palesztin politikusok is elítélték, a katonai szárny nélkül Jeruzsálemnek nem kellett volna komolyan vennie azokat a követeléseket, amelyek a tárgyalóasztalnál elhangzottak. Most ez változott meg.
A Hamász lényegében minden forrását elvesztette, utánpótlási alagútjait berobbantották, katonái meghaltak. Izrael számára csak az jelent visszatartó erőt, hogy ha hosszú távon túl keményen bánik a palesztinokkal, akkor nem a lakosság nagy része, hanem az egész populáció radikalizálódni fog, annak pedig beláthatatlan következményei lennének. És a további eszkalációnak is elsősorban a palesztinok innák meg a levét, a jól felszerelt izraeli hadsereggel szemben ugyanis a kétségbeesett civileknek még létszámfölény esetén sem lenne esélyük.
Ezt a háborút csak nagyon komoly egyiptomi, jordán és szaúdi segítséggel tudnák megnyerni, de ha egyvalami kiderült az elmúlt 15 hónapban, akkor az az, hogy ezek az arab országok nem akarnak felvállalni egy nyílt konfliktust Izraellel, és ezáltal a nyugati világgal. A retorika szintjén kiállnak a gázaiak mellett, de a valóságban lemondtak róluk.
Szóval az erő elszállt, és maradtak a szavak. Arra mindenki mérget vehet, hogy a Palesztin Hatóság semmiféle olyan rendezési tervet nem fog elfogadni, amelyben területeket kell feladni, hiszen ez minden kormány számára politikai öngyilkosság lenne. Csakhogy a palesztinok önrendelkezése már nem terjed ki a Gázai övezetre, és Ciszjordániában is komoly veszélyben van az önigazgatás. Akkor mit tud felmutatni a palesztin vezetés ahhoz, hogy az ő forgatókönyve érvényesüljön? 2,1 millió embert. Semmi mást. Se pénze, se eszköze, se hátországa nincsen az újjáépítshez, és szövetségesei is csendben hátrálnak ki mögüle.
Abbászék egy dolgot tehetnének: Ciszjordániába fogadhatnák a gázai menekülteket. Ennek viszont két akadálya van. Egyrészt tovább szegényítené és destabilizálná az amúgy is nélkülöző régiót, másrészt valószínűleg Izrael sem hagyná, hogy ennyi ember átvándoroljon a területén, és egy helyen egyesüljön a 4 és fél millió palesztin, ezzel teljesen ellehetetlenítve az újabb zsidó telepek kiépítését. Mindent egybevetve a legtöbb, amiről a gázaiak álmodhatnak, egy 2023 előttihez hasonló status quo egy szétlőtt területen, a korábbinál nagyobb izraeli függés mellett. Szóval nemhogy egy független állam, de még a 2 évvel ezelőtti szint elérése is vágyálomnak tűnik most.
Amit Donald Trump szeretne
Arról már szó volt, hogy Trump elnök a történelemkönyvek hasábjain szeretné látni magát, és elhivatott Izrael mellett. De vajon kivitelezhető-e múlt héten bejelentett béketerve? Röviden: nem. Hosszabban: ebben a formában biztosan nem.
Donald Trump amerikai katonákat is hajlandó lenne bevetni, hogy kiterjessze befolyását a Gázai övezetre. Bár a részleteket még nem tisztázta, azt azért sejteni lehet, hogy nem valamiféle annektálásról lenne szó. Már csak azért sem, mert Benjámin Netanjahu Trump tervét a valaha volt legjobbnak minősítette, és nem valószínű, hogy az izraeli miniszterelnök tapsvihar közepette mondana le országa területi szuverenitásáról.
Az biztos, hogy az amerikai elnök valamiféle Hotel társasjátékot szeretne játszani a Földközi-tenger partján. Először eltakarítanák a romokat, majd megtisztítanák az övezetet a fel nem robbant bombáktól, és ezután jöhet a nagyszabású álom. Ahogy fogalmazott: amerikai segítséggel a Közel-Kelet Riviéráját hoznák létre.
Sőt, múlt hét kedden ennél is tovább ment, és már csak egyfajta ingatlanberuházásként beszélt a háborús területről, több millió ember otthonáról.
„Úgy gondolom, hogy nagy hiba lenne megengedni az embereknek – a palesztinoknak, vagy a Gázában élőknek –, hogy még egyszer visszamenjenek, és azt sem akarjuk, hogy a Hamász visszamenjen. Úgy gondolunk rá, mint egy nagy ingatlanterületre, amelyet az Egyesült Államok fog birtokolni, és lassan fejleszteni fogjuk. Hamarosan stabilitást hozunk a Közel-Keletre” – mondta Trump az Air Force One fedélzetén, miközben a Superbowlra utazott.
Csakhogy ez a nagy ingatlanszerződés tartalmaz egy kisbetűs részt is. Az újjáépítés idejére kitelepítenék a palesztin lakosságot. Ez az a klauzula, ami miatt a fél Kongresszusnak és a komplett Trump-adminisztrációnak magyarázkodnia kellett. A Fehér Ház azzal próbálta csillapítani a kedélyeket, hogy csak időszakos áttelepítésről lenne szó, míg Marco Rubio külügyminiszter őszintén bevallotta: ez a terv megvalósíthatatlan. Ő azzal védte főnökét, hogy Trump elsősorban a terület megtisztítására gondolt, ami egy támogatható kezdeményezés.
Ez kétségtelen, hiszen általában a lőszerek 9-13 százaléka nem robban fel. Ez azt jelenti, hogy bombák, rakéták tízezrei hevernek még a romok alatt. A Handicap International attól tart, hogy a jövőben több ezer áldozata is lehet ezeknek az éles lőszereknek.
Ez viszont nem változtat azon a tényen, hogy több mint kétmillió embert nem lehet csak úgy kitelepíteni. Egyrészt sokan nem akarják hátrahagyni maroknyi földjüket és az egész eddigi életüket, másrészt nincs, aki befogadja őket. Kairó és Ammán órákkal Trump bejelentése után jelezte, hogy nem hajlandó átvenni a palesztin menekülteket, máshová pedig nemigen mehetnek.
A következő akadály, hogy az újjáépítés évtizedekig is eltarthat, és ennyi idő után már szinte képtelenség lesz megállapítani az állampolgársági és birtokviszonyokat. Képzeljük el, hogy ez mennyire elfogadhatatlan egy olyen nép számára, mint a palesztin, amelyik 60 éve vitatkozik azon, hogy ,,ki volt itt előbb?".
A Közel-Kelet Riviérájához töménytelen pénzre is szükség lenne, amit természetesen csak a külföldi befektetők és ingatlanfejlesztők tudnák összedobni. Nekik viszont csak akkor térülne meg az üzlet, ha biztosítékot kapnának arra, hogy a területen soha többé nem fognak harcok kialakulni. Márpedig a stabilitást egyedül az Egyesült Államok támogatásával Izrael tudná szavatolni, persze csak abban az esetben, ha a palesztinok a csomagjaikkal együtt nem hoznák vissza a régi konfliktusaikat is. Ez persze elképzelhetetlen, így Trump csak akkor tudna vonzó befektetési környezetet teremteni Gázában, ha ígéretével ellentétben sohasem telepítené vissza a palesztinokat.
Ha pedig mégis, akkor hol élnének? A tengerparti luxusszállodákban mindenki kapna egy lakosztályt, vagy a csillogástól távol hoznának létre számukra az Apartheidhez hasonló lakónegyedeket? Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy az ember el tudja képzelni: ez mekkora feszültséghez vezetne. A palesztinok ismét másodrangú polgárok lennének a saját hazájukban. Arról nem is beszélve, hogy egy kubaihoz hasonló amerikai félgyarmaton még nehezebb lenne független Palesztináról beszélni.
Ahogy Izrael szeretné
Talán ez a legvalószínűbb és legrövidebb forgatókönyv. Izrael az egész világon egyedülálló helyzetben van. Egy pillanatra sem mutathat gyengeséget. Az 1967-es hatnapos háború során megtanulta, hogy ellenségekkel van körülvéve, akik azt lesik, hogy mikor hibázik. Minden egyes előnytelen kompromisszum üzemanyag abba a dózerba, amely alig várja, hogy tengerbe nyomja az államot, 7 millió zsidó állampolgárával együtt. Márpedig bármiféle kedvezményt vagy autonómiát adni a palesztinoknak most gyengeségnek tűnne. Így érthető, hogy a jeruzsálemi vezetés az ország minden szegletére ki kívánja terjeszteni irányítását. Számára egy egységes, központilag felügyelt állam lenne az egyetlen megoldás, ahol nincs olyan falu, de még pince se, ahol ellenségei elrejtőzhetnek, és ahol a szomszédok falaznának nekik. Erre pedig sohasem volt olyan jó esélye, mint most.
Az izraeli haderő az elmúlt hónapokban bebizonyította, hogy a Közel-Kelet bármely pontján képes csapást mérni. Jemenben meg tudja torolni az iszlamista húszik rakétatámadásait, Iránban pedig nem esik nehezére tűpontossággal kiiktatni egy magas rangú katonai vezetőt. Az izraeli hadviselés mégis akkor lépett szintet, amikor a szárazföldi erők néhány nap alatt térdre kényszerítették a Hezbollahot. Azt a szervezetet, amely több rakétával rendelkezett, mint a legtöbb európai ország. A szakértők elhúzódó harcokra számítottak, aztán a Hezbollah vezetőinek a kezében felrobbantak a csipogók, és kiderült, hogy Izrael egy lépéssel jár mindenki előtt. Fegyverzete – legyen szó harctéri- vagy kiberhadviselésről – világszínvonalú.
Nem csoda, hogy a mérsékeltebb arab országok is keresik a kapcsolatot Izraellel. Marokkó a héten jelentette be, hogy tüzérsége fejlesztését Izraelre bízza. Minden ilyen szerződés egy újabb szög a független Palesztina koporsójában. Minél több arab ország veszi fel a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatot Izraellel, annál kevesebb fogja nyíltan (akár fegyverekkel) támogatni a szeparatizmust.
Arról nem is beszélve, hogy mint mindenfelé a világban, Izraelben is egyre jobban megerősödnek a populista, nacionalista erők. Benjamin Netanjahu koalíciós partnerei között vannak olyan ultraortodoxok, akik szerint Gázát és Ciszjordániát is erőszakkal le kéne rohanni. Az október 7-i terrotámadások óta pedig már az eddig mérsékeltebb hangok is határozottabb fellépést követelnek az olyan palesztin szervezetekkel szemben, mint a Hamász.
Most elsősorban a jeruzsálemi vezetésen múlik, hogy mi lesz a Gázai övezet sorsa, és indokolatlan optimizmus lenne azt gondolni, hogy Netanjahuék puszta emberszeretetből komoly gesztusokat fognak tenni a palesztinoknak. Kiváltképp akkor, amikor a világ vezető nagyhatalmának elnöke teljes kitelepítésről beszél.
Éppen ezért nem is az a fő kérdés, hogy ,,mi lesz Gázával?" hanem, hogy ,,mi lesz a gázaiakkal?". Épülhet fényűző szállodasor a tengerparton, nyomulhatnak be állig felfegyverzett katonák amerikai vagy izraeli zászló alatt, egy biztos: több mint kétmillió palesztin fogja várni őket. Olyan emberek, akik sosem fogják elfelejteni a házuk lerombolását, a családjuk kiirtását, vagy annak a levesnek az ízét, amit egy csomó gazból főztek a legnagyobb éhezés közepette. Bárkinek a terve valósuljon is meg, ők ott lesznek, velük számolni kell. Márpedig az ő fejükbe senki se fog belelátni. Senki sem tudhatja majd, hogy robbantani vagy bevásárolni mennek. Egyetlen dolgot fogunk tudni róluk: addig nem nyugszanak, amíg állandó, biztonságos és önálló hazára nem találnak.