Értetlenségre ad okot, hogy miközben Egyiptom igyekszik közvetítő maradni az Izrael és a Hamász közti fogolycserében, egyre láthatóbban játszik az egyik fél, a Hamász javára.
Hamiskártya a mandzsettában
HIRDETÉS
Kairó régóta kettős játékot játszik azzal, közel tartja magához a Hamász terroristáit, miközben megpróbál segítőkésznek mutatkozni az Egyesült Államok és Izrael felé is.
Az a tény, hogy Izrael fokozatosan átveszi a határmezsgyén fekvő Rafah város feletti irányítást, veszélyezteti Egyiptom korábbi képességét, hogy kihasználja a gázai káoszt, és hogy további profitot termeljen a rezsim bennfentesei számára.
Ugyanakkor a kairói kormány igyekszik megőrizni hozzáférését az Egyesült Államok bizalmához, pénzéhez és fegyvereihez is, amire példa a Joe Biden elnök által legutóbb engedélyezett 1 milliárd dolláros rendkívüli katonai segély az egyiptomi haderő számára.
A felszínen Egyiptom elítéli a Hamász szélsőséges iszlamizmusát, de mi folyik az asztal alatt?
Egyiptom legnagyobb félelme az, hogy a Hamász eszmei örököse a Muszlim Testvériség nevű, egyiptomi eredetű szélsőséges ideológiai irányzatnak, amely viszont a kairói világi rezsim tősgyökeres ellensége. A Testvériség a múlt század 30-as évei óta számít kútfőnek mindazok számára, akik a világi hatalmak ellen törnek, még akkor is, ha azok amúgy iszlám gyökerűek. Éppúgy igaz volt ez a globális Kalifátust hirdető ISIS-re, mint a 80-as években létrehozott Hamászra. Legújabban már Jordánia lett az a színtér, ahol a proxy terrorcsoportok igyekeznek gyökeret verni.
Egyiptom vezetője, Abd el-Fattáh esz-Szíszi elnök törvényen kívül helyezte a Testvériséget és terrorszervezetnek nyilvánította azt, miután az ortodox iszlamisták kis hiján teljesen magukhoz ragadták a hatalmat az Arab Tavasz sodrában, sőt rövid időre az államfői posztot is megszerezték. A bizlmatlanságon és félelmeken nem sokat segített az sem, hogy hogy 2017-ben a Hamász frissített chartát adott ki, amelyben elhatárolta magát a Muszlim Testvériségtől.
Az elnök – sok elődjéhez hasonlóan – továbbra is mélyen ellenséges a Hamásszal, melyet a Testvériséggel azonosít. A helyzet viszont változott, miután a Hamász 'de facto' uralkodója lett Gázának, kisöpörve onnan a legitim palesztin vezetést, és attól fogva csak rajta keresztül lehetett bizniszelni.
A felszíni politikai viszonyok közepette a fizikai mélyben alagutak kezdtek épülni a két térség között, melyek számát Izrael legkevesebb 50-re teszi. Ezek a járatok gyakran lehetővé tették a gázai övezetben élők számára, hogy csempészett árukat, állatállományt és alapvető fogyasztási cikkeket vásároljanak.
A termékek között óriási mennyiségú kábítószer is átjutott, ami folyamatosan táplálta a Hamász kasszáját
Korábban Izrael gyakran belenyugodott a csempészetbe, hogy elkerülje a humanitárius válságot, de a helyzet megváltozott, amikor a Hamász fegyverek és palesztin újoncok becsempészésére kezdte használni a rendszert.
Egyiptom korábban azt mondta, hogy lehetetlen megállítani az alagútkereskedelmet, és egyes egyiptomiak kétségtelenül profitáltak is a kereskedelemből. Az október 7-e óta drámaian megváltozott gázai helyzetben Izrael követelni fogja a csempészhálózat felszámolását, ráadásul úgy, hogy erről nem is akar meddő politikai vitát kezdeni, hanem katonailag végrehajtja.
Ez nem lehet nemzetközi egyezkedés tárgya, mert amíg az alagúthálózat létezik, Gáza tartós biztonsági kockázatot jelent Izrael számára.
Noha Egyiptom nem szimpatizál a Hamásszal, a militáns csoportnak sikerült megegyeznie az egyiptomi hadsereggel, illetve annak magasrangú tisztjeivel. Míg tehát Izrael azt fogadta meg, hogy „letörli a Hamászt a Föld színéről”, a Sziszi-kormány nyitva hagyta az utat egy esetleges megértés megtalálására.
Izrael természetesen nyomást fog gyakorolni Kairóra, hogy állítsa le a csempészetet, és tartóztassa le azokat a Hamász-vezetőket, akik megpróbálnak Egyiptomba menekülni. Hogy ez megtörténik-e, az kizárólag Kairó döntésétől függ.
Nagy a tét Egyiptom számára
Míg a megelőző történelmi évtizedek során Egyiptom számított az iszlám világ kulcspontjának, vezető pozíciója és katonai befolyása sokat romlott a terrorszervezetek megjelenése és Irán térhódítása során. A régiós súlypontok most már sokkal inkább az Öböl-menti monarchiákat, Libanont, Iránt és persze Izraelt jelentik, míg Kairó a pálya szélére szorult.
Most viszont, tekintve döntő pozícióját Gáza, Rafah és a menekültek sorsát illetően, igyekszik teljesen kihasználni a váratlanul ölébe pottyant diplomáciai főszerepet.
Egyiptomnak nagy tétet rak be, ha beszáll a harcba Gázában. Kairó korábban az arab politika és kultúra központja volt, de ahogy belső társadalmi problémái nőttek, a világ figyelme inkább a Perzsa-öbölre terelődött. A Sziszi-kormány számára egy olyan nagy súlyú pánarab kérdésben való szerepvállalás, mint amilyen a Hamász-Izrael háború, visszaállíthatja a tekintélyt, hogy a nagy döntések ismét Kairóban születnek meg, és hogy Izrael és az USA az ő színe elé kénytelen járulni az egyezkedésekben.
A hisztérikus kairói reakciók ezért nem véletlenek
Az egyiptomi külügyminisztérium keményen bírálta Izrael lépését Rafah bejelentett elfoglalására, és közölte, hogy támogatni fogja Dél-Afrika Izrael elleni keresetét a Nemzetközi Bíróságon. Az egyiptomi médiában szabadjára engedték azokat a szakértőket, akik egyenesen a zsidó állammal kötött 1979-es békeszerződés hatályon kívül helyezéséről beszélnek. Egyiptom dühe olyan nagy, hogy megtagadta a gázaiak segélyezését, leállítotva a kamionok küldését az Izrael és Gáza közötti Kerem Shalom átkelőn keresztül.
Kairó nem ült teljesen tiszta kézzel az asztalhoz, mert a elmúlt két évtized nagy részében engedte, hogy fegyverek és pénzek áramoljanak a Hamászhoz. Egy 2013-as interjúban az egyik Hamász-vezető, Moussa Abu Marzouk azt mondta, hogy Omar Szulejmán egyiptomi hírszerzési főnök segítette a terrorista csoportot, és megfúrt minden erőfeszítést annak felszámolására.
Az egyiptomi biztonsági tisztviselők is másfelé néztek, miközben a Hamasz és más palesztin fegyveresek alagutakat ástak az egyiptomi-gázai határon. Kairó ezzel azt is el akarta érni, hogy ismét 'a helyzet ura' lehessen, és szerepét ne árnyékolják be olyan regionális versenytársak, mint Katar és Törökország.
A jelen helyzet az, hogy a Sziszi-rezsimhez közel álló érdekcsoportok továbbra is zavartalan hasznot húztak abból, hogy a Hamasz még uralja a rafahi átkelőt. Médiajelentések szerint Sziszi egyik közeli szövetségesének cége több százmillió dollárt keres a jelenlegi konfliktus elől menekülő gázaiak megadóztatásával.
Egyiptom ugyanakkor gázai palesztin menekültet egyet sem szeretne látni az országban, hacsak nem fizetnek egyiptomi bennfenteseknek. Kairóban baljós félelmek uralkodnak, hogy ha a palesztinok a Sínai-félszigetre költöznek, akkor soha nem fognak elmenni (mint ahogy történt jordániában és Libanonban 50 évvel ezelőtt) – és ami még rosszabb, a Sínai-félszigetet az Izrael elleni támadások színtereként használhatják.
A rezsim ezt a kérdést a túlélés szerves részének tekinti, mert a hazai ellenzék destabilizálhatja Sziszi uralmát, ha sikerül úgy beállítaniuk, hogy a Sínai-félszigetet a palesztinoknak adják. A titkosszolgálat ezért is terjeszt a lakosság körében ijesztegetésként olyan híreket, hogy a Testvériség már oda ígérte a Hamásznak a félszigetet, amit az egyiptomiak 84%-a hevesen ellenez.
Az egyiptomi-gázai határ szigorú ellenőrzése, ami jelenheti Izrael közvetlen kontrollját vagy nemzetközi csapatok telepítését, elengedhetetlen a Hamász gyengítése szempontjából. Ellenkező esetben minden izraeli erőfeszítés hiábavaló lesz, és a tisztviselők egyszerűen visszatérnek régi kettős játékukhoz, és a helyzetnek megfelelően zsonglőrködnek a Hamász, Egyiptom és Izrael között, orránál fogva vezetve az Egyesült Államokat is.