Immár 52 nyugati gyártmányú tankot vesztett Ukrajna az Oroszország elleni háborúban. Az utolsó veszteség egy amerikai M1 Abrams volt. A putyinista propaganda a nyugati harckocsik bukását vizionálja. Közben az orosz hadsereg már 3,100 tankok vesztett.
A szalagcímek és a trófeák
HIRDETÉS„Nagyon csúnya véget érnek”, „Sorra hullanak”, „Felsültek”, „Vastelepre küldték őket”, „Megtizedelték a szupertankokat” – így aposztrofálta a hazai sajtó is a csodafegyverként várt amerikai harckocsik veszteségeit. A cikk születésének pillanatában valóban tíz ilyen tank került a veszteséglistára Ukrajnában. A többi 41 egyéb nyugati gyártmány között van 33 német Leopard 1 és 2 típus, 7 darab svéd Stridsvagn 122, és egy brit Challenger 2.
A nyugati veszteségek érzékeltetésére május 1-jén az orosz kormány kiállította a kilőtt vagy elfogott tankok, lövészpáncélosok és egyéb járművek egy részét a II. világháborús győzelmi múzeum előtt Moszkvában. A helyszín is szimbolikus, ugyanis 1943-ban ugyanitt mutatták be a megsemmisített vagy megszerzett német fegyvereket is. Nem véletlenül fogalmazott így az orosz védelmi minisztérium közleménye:
„A történelem ismétli önmagát. Az igazság az erőben rejlik. 1943-ban is így volt ez, és ma is így van ez. Ezek a trófeák az erőnket mutatják, Minél több van belőlük, annál erősebbek vagyunk. Semmilyen nyugati fegyverzet nem fogja megváltoztatni a különleges katonai művelet végkimenetelét.”
A meglepetés és a félelem
A kérdés legalább annyira szociálpszichológiai, mint hadművészeti.
Nézzük elsőként a meglepetés fontosságát. Az emberi psziché – evolúciós önvédelemből – úgy működik, hogy jellemzően félelmetesnek tartja az ismeretlent. Amikor az ibériai kelta, majd a gall törzsek csapatai meglátták Hannibál harci elefántjait a második pun háború kitörésekor, i.e. 218-ban, menekülni kezdtek, pedig az elefántok még messze voltak.
A brit tank megjelenése a nyugati fronton, 1916-ban pánikot okozott a német katonák között.
Az 1940-es Blitzkrieg idején a német Wehrmacht jórészt gyenge fegyverzetű és páncélzatú harckocsikkal győzte le a belga, brit és francia hadsereget, mert azok vezetésének fogalma sem volt a mozgóháborúról, a francia katonák pedig letették a fegyvert a német tankok láttán.
A csodafegyver-szindróma
Egy másik pszichés jellemzőnk, hogy hiszünk az isteni beavatkozásban, amit a görög drámák deus ex machina jeleneteiből is ismerhetünk. A remény sajátos érzése tette lehetővé olyan nehézségek elviselését az emberiség történetében, amelyekre nincs fizikai magyarázat.
Ebbe az érzéscsoportba tartozik a hit a háború sorsát megfordító csodafegyverben. Hitler mániákusan hitt abban, hogy a német technológiai kutatások lehetővé teszik olyan fegyverek kifejlesztését, amelyekkel az utolsó pillanatban le lehet győzni a szövetségeseket. A fantasztikus tervek közül megvalósult a világ első robotrepülőgépe, a V1, és a világ első ballisztikus rakétája, a V2 is.
Bár ezek valóban nagy pusztítást okoztak Londonban és a Rotterdam környékén, Hitler reményei ellenére nem fordították meg a háború menetét.
Kétségtelen, hogy az ukrán vezetés és a lakosság is úgy tekintett a hosszas tárgyalássorozat után megindult nyugati tankszállításokra, hogy az amerikai, német, brit, svéd és francia páncélosok egy csapásra megoldják majd Ukrajna minden problémáját a háborúban.
A közvélekedés az volt – és ez öngerjesztő folyamatként egyre csak erősödött –, hogy a fejlettebb M1 Abrams, Challenger és Leopard tankok legyőzik majd az orosz harckocsikat, azok mennyiségi fölénye ellenére is.
Kulcskérdés a tankok felhasználásának módja
Minden fegyverrendszer annyit ér, amennyire körültekintően és amilyen támogatással vetik be.
Az elavult, kis tűzerejű, gyengén páncélozott magyar Turán harckocsik 1944 áprilisában találkoztak össze a Kárpátok előterében a háborút a Szovjetuniónak megnyerő T-34-esekkel.
A hibák ellenére az 1. magyar páncélos hadosztály egységei 1944 szeptemberében csapdába csalták a támadó szovjet harckocsikat az erdélyi Pénzespusztánál. A szovjetek belerohantak egy terep adta „zsákutcába”, egy hurok alakú, áttörhetetlen harckocsiárokba, és ott a T-34-esek egymás nyakára futottak, majd tanácstalanul megálltak. Ekkor támadta őket hátba a magyar harccsoport és 23 szovjet tankot kilőtt.
Ez fényes taktikai győzelem volt, ami igazolta, hogy jó vezetéssel és összehangolt akcióban, a tüzérség, a páncéltörő osztagok és a légierő együttműködésével a magyar hadsereg is képes helyi vereségeket mérni a szovjet páncélos egységekre.
Érdemes emlékezni a 2016-os török kudarcról is, amikor a szíriai Al-Bab nevű településen egyetlen összecsapásban elveszett 12 török Leopard 2A4 harckocsi. Ebből kettőt sértetlenül szereztek meg az iszlámisták. Az eset vizsgálatakor kiderült, hogy nem kísérte védelmező gyalogság a harckocsikat, azok nem manővereztek, hanem egy helyben álltak, és amikor az Iszlám Állam katonái elkezdték lőni őket páncéltörő rakétákkal, a tankok nem válaszoltak, nem irányítottak lefogó, zavaró tüzet a dzsihádisták vonalaira. Tehát a rossz alkalmazás miatt szenvedett ilyen veszteséget a török hadsereg, nem pedig a Leopard hibái okozták ezt a helyi vereséget.
A nyugati tankok harckocsik elleni harcra készültek
Az Abramseket, Leopardokat és Challengereket a hidegháború idején tervezték. A fő feladatuk az lett volna, hogy Nyugat-Európában, elsősorban az NSZK és Olaszország területén ellentámadással megállítsák a Varsói Szerződés tankrohamát. Ezeket a harckocsikat tehát az ellenséges tankok megsemmisítésére tervezték, intenzív, agresszív, de korlátozott idejű hadműveletekre. A NATO stratégái azt feltételezték, hogy saját légifölény mellett harcolnak majd a szárazföldi csapatok, és a páncélosok védelemben is mozgóháborút vívnak, amelyben a gyalogos egységek a harckocsikat támogatják.
HIRDETÉS
Ezt a doktrínát egyetlen alkalommal tudták élesben kipróbálni a szövetségesek, méghozzá a hidegháborús szembenállás megszűnése után, az első Öböl-háborúban. 1991. szeptember 26-án és 27-én a VII. amerikai hadtest és az I. brit páncélos hadosztály tönkreverte az iraki Köztársasági Gárda egységeit és a Tawakalna hadosztályt a szaúdi-iraki határnál. A koalíciós erők nappali és éjszakai manőverező harcban kb. 600 iraki tankot, lövészpáncélost, teherautót és egyéb járművet lőttek ki. Az iraki emberveszteség kb. ezer halott és sebesült, illetve több ezer hadifogoly volt. Ebben az összecsapásban történt, hogy egy brit Challenger I harckocsi 4,7 kilométerről semmisített meg egy iraki T-55-öst. Ezt a rekordot azóta sem döntötték meg. A szövetségesek egy Bradley harcjárművet vesztettek, amelyet véletlen találat, saját tűz pusztított el.
Az Öböl-háborúban a szövetséges gyalogság kísérte és támogatta a harckocsikat, és felszámolta a maradék iraki erőket, amelyek túlélték a szövetséges tankok támadását.
Ukrajnában gyalogos- és drónháború zajlik, nem harckocsi háború
Ezzel szemben Ukrajnában hosszú gyalogosháborút kell támogatniuk a tankoknak, és ritkák a harckocsik közötti összecsapások. Ukrajnában kiépített védelmi állások elleni lövészharc folyik a terepen és a településeken is, ahol műszaki akadályok, aknamezők korlátozzák a tankok mozgását, és nem csak előre megszervezett tűzkörletek várják az ellenséget, de a nagy hatótávolságú tüzérség mindkét oldalon gyorsan és rugalmasan tud csapást mérni oda, ahol éppen szükség van rá.
Ukrajnában az ukrán – és amúgy az orosz tankok is – tulajdonképpen a gyalogságot támogató önjáró tüzérségként működnek, az első vonaltól hátrébb helyezkednek el, és onnan lövik a gyalogosok által kijelölt célpontokat: bunkereket, tüzérségi állásokat, lövészárkokat, épületeket.
Ukrajnában nincs saját léglfölény sem, ráadásul az orosz oldalon is megjelentek a filléres FPV (First Person View) drónok. Ez a háború nem a tankok, hanem a drónok háborúja, és úgy tűnik, hogy egyelőre egyik oldalon sincs meg az ellenszer.
HIRDETÉSÍgy komoly veszteséget szenvednek a páncélosok mindkét oldalon. Az amúgy már régi M1 Abrams amerikai harckocsiról is kiderült, hogy bár túléli a szovjet eredetű harckocsik és a páncéltörő rakéták közvetlen találatát, a drónokkal szemben nagyon is sebezhető.
Ezért semmi csodálkozni való nincs azon, hogy egy olyan gyilkos háborúban, amely 1100 kilométer hosszú frontszakaszon zajlik, a csodafegyverként várt Abramsek közül is immár tíz került veszteséglistára.
Hogyan kell értékelni a nyugati tankveszteséget Ukrajnában?
A hivatalos ukrán és orosz jelentések szerint kölcsönösen olyan sok tankot lőttek ki, amennyi nincs is, de a veszteségek valóban pokoliak. A legmértékadóbbnak tekinthető holland Oryx nyílt forrású hírszerzési (OSINT) weboldal csak azokat a kilőtt tankokat számolja veszteségként, amelyekről készült fotó. A valós veszteség ennél biztosan nagyobb mindkét oldalon.
Az oldal jelenlegi adatai szerint Ukrajna 6,031 katonai járművet veszített eddig. Ezek közül 858 harckocsi semmisült meg, vagy hagyták a csatatéren a kezelői. A tankveszteségben szerepel a cikkünkben említett 52 db. nyugati gyártmányú harckocsi is.
Az Oryx adatai szerint Oroszország ebben az időben 16,673 járművet veszített el. Az orosz tankveszteség 3,180.
HIRDETÉS
Ha elfogadjuk, hogy a nyugati harckocsi modernebbek, mint az ukrán hadsereg egyéb tankjai, érdemes összehasonlítanunk a veszteségi rátájukat a legmodernebb harcba vetett orosz harckocsik, a T-72-es legutolsó típusai, és a T-90M adataival.
Amíg Ukrajna tehát 52 modern, nyugati harckocsit írt a veszteséglistára, Oroszország elvesztett 472 példányt a legjobb tankjaiból.
Ha a százalékos arányt nézzük a nyugati oldalon, a 245 Leopardból 43 darab a veszteség, ez 7,55 százaléknak felel meg. Az Abramsek súlyosabb veszteséget szenvedtek, mert a 31 db. M1A1 tankból 10 került a veszteséglistára, ami 32,26 százalékot jelent. A legrosszabbul a svéd Strv 122 járt, mert a megkapott 10-ből 7 elveszett, ez 70 százalékos veszteség. A brit Challenger veszteségaránya 7,14 százalék, miután a 14 átadott példányból egy megsemmisült.
A hasonló kategóriájú orosz T-90M-ből 267 darab készült 2020 óta, amikor a gyártást megkezdték. Az elvesztett T-90M harckocsik száma 99, ez pedig 37,08 százaléknak felel meg. Azt nem tudni, hogy a gyártott példányokból mennyi jutott el a csapatokhoz. Amennyiben kevesebbet kaptak ezekből a csapatok, a veszteségarány még nagyobb lesz.
Az összesítésből az derül ki, hogy a modern orosz harckocsi-veszteség 37,1 százalékos, a nyugati pedig 17,33 százalékos.
HIRDETÉSA történelem tehát nem ismétli önmagát, mert amíg a második világháborúban a szovjetek 3,26-szor több tankok veszítettek, mint a német haderő, a jelenlegi orosz veszteség a nyugati tankok esetében több, mint 9-szeres. Ha a teljes veszteséget nézzük, az összes tankkal együtt, akkor pedig az orosz hadsereg 3,7-szer több elvesztett harckocsinál tart, mint az ukrán, és ez is rosszabb adat, mint a második világháborús eredmény.
A Vörös Hadsereg egyébként 1941 és 1945 között elvesztette az összes bevetett harckocsijának 76,8 százalékát.
Az ördög a részletekben rejtőzik
Sokan nem veszik figyelembe, és amit elhallgatnak az orosz propagandisták, hogy sokkal nagyobb esélyük van a túlélésre a nyugati tankok kezelőinek, mint az orosz harckocsizóknak. A független források összesítése szerint az elvesztett nyugati harckocsik között jóval nagyobb arányban vannak a sérült és elhagyott járművek, mint a szovjet, illetve orosz gyártmányok esetében, amelyek nagyobb arányban semmisülnek meg. A nyugati harckocsik jobban bírják a találatokat, mint az orosz gyártmányok, és ez időt ad a benne ülőknek, hogy el tudjanak menekülni. A tíz elvesztett Abrams közül pl. hét darab nem megsemmisült, hanem megsérült és a kezelői elhagyták.
Az alábbi videóban egy amerikai Abrams megsemmisítését látják. Az orosz páncéltörő rakéták és a tüzérségi találatok végül kiütik az amerikai tankot, de látható, hogy jó pár közvetlen találat kellett ahhoz, hogy végül kigyulladjon az Abrams.
Ezzel szemben, ahogy korábbi cikkünkben bemutattuk, az orosz kezelőknek jellemzően egyetlen másodperc idejük van menekülni a régebbi, szovjet eredetű harckocsikból, mielőtt felrobban a toronyban tárolt lőszer és lerepül a torony. A következő videóban az látható, ahogy találat kap a legmodernebb bevetett orosz harckocsi, egy T-90M.
HIRDETÉSA kezelők sorsának kérdése filozófiai különbséget tükröz. A nyugati szemlélet szerint a legértékesebb harceszköz a drágán, hosszú idő alatt kiképzett katona, tehát rá kell vigyázni a leginkább. A felszerelés pótolható, de véges az emberi erőforrás.
A szovjet illetve orosz filozófia a tömeghadseregre alapoz, amelyben olcsó az emberélet.
A nyugati tankveszteségek esetében érdemes azt is felidézni, hogy az orosz katonák a jutalom és a dicsőség reményében vadásznak a nyugati harckocsikra. A bónusz 500,000 rubel, vagyis 3 ezer euró minden egyes nyugati tank kilövéséért. A havi orosz átlagfizetés ma kb. 73 ezer rubel, azaz 770 euró. Ezért minden egyes nyugati harckocsi tulajdonképpen megszerzendő trófea, míg a más gyártmányú ukrán tankok jóval kisebb „érdeklődésre” számíthatnak a harctéren.