Donald Trump még hivatalba lépése előtt, a 2024-es kampány visszatérő refrénjeként hangoztatta, hogy „24 órámba telne véget vetni az ukrajnai háborúnak.” A mondat egyszerű volt, brutalista és politikailag nagyon ütős, mert sokan elhitték, hogy a „béna kacsa” Biden után Trump képes lesz az áttörésre.
A szlogen 2025 során hamar elkopott, mert az elnök nem számolt a hadban álló felek kitartó makacsságával, sem eltökéltségükkel saját igazuk felől. Sorozatos és frusztrálóan lehangoló epizódok sorjáztak az év során, és ezeket áttekintve kijelenthetjük, hogy az ukrajnai béke nem került közelebb a megoldáshoz. 1926-hoz, a háború 5. évéhez közeledve már biztos, hogy a 24 órát át kell váltani évekre, tele félresikerült kísérletekkel, nem létező áttörésekkel, félbehagyott tűzszünetekkel és olyan diplomáciai játszmákkal, amelyek inkább emlékeztettek politikai színházra, mint valódi tárgyalásra.
Volt egy nap 2025 elején, amikor egy magas rangú washingtoni tisztviselő a Fehér Ház folyosóján annyit mondott az egyik kollégájának: „Ha muszáj, 24 órán belül tűzszünetet hozunk össze. Ez csak politikai döntés kérdése.”
A mondat soha nem került jegyzőkönyvbe, de hónapokig ott kavargott a diplomaták fejében, a remény és az alaptalan önámítás köztes zónájában.
A hetek ketyegni kezdtek, és hónapok lettek belőlük. Egy európai diplomata ezt úgy foglalta össze, hogy „elvileg mindenki békét prédikál, csak éppen mindegyik másmilyet.”
Zelenszkij Washingtonban: egy heves szócsata, amely eleve rombolta az illúziókat
Volodimir Zelenszkij 2025 február végén Washingtonba látogatott, de már rossz előjelekkel. Nem sokkal korábban Trump Ukrajnát hibáztatta az orosz invázióért, és Zelenszkijt "diktátornak" nevezte, noha ezt a kijelentését később visszavonta.
Erősen zavarta a hangulatot az is, hogy az amerikai elnök első hivatali napján elrendelte a USAID segélyprogram leépítését, és azt állította, hogy Ukrajna már „körülbelül 350 milliárd dollárt” kapott. Ezel szemben a tényellenőrzők megállapították, hogy a folyósított összeg csak 83 milliárd dollár tett ki, és annak is egy része hitel volt.
Zelenszkij erős biztonsági garanciákat kívánt a jövőbeni egy újabb orosz agresszióval szemben, mielőtt elkötelezné magát a tűzszünet mellett, és úgy vélte, hogy ezek nélkül Putyin elnök minden megállapodást megszegne, ahogyan azt korábban is tette.
A találkozó során a hangvétel szócsatává, majd személyes vádaskodásokba fordult, amibe JD Vance alelnök is bekapcsolódott, kifogásolva Zelenszkij öltözékét, amit tiszteletlenségnek nevezett az elnökkel és Amerikával szemben.
Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között szó sem lehetett konkrét érdemi megállapodásokról. Azonban a következő hetekben a hangvétel enyhült, és ismét közel került a barátságosabb szövetségesi tónushoz. Ősszel Trump már a veszélyes Tomahawk cirkálórakéták átengedését is meglebegtette Ukrajna javára, hogy nyomást gyakoroljon az egyre merevebb orosz vezetésre.
Oroszország nem rémült meg ettől a fenyegetéstől, és a szállításokra eddig nem is került sor. Helyette Putyin elnök újabb fejlesztésű orosz eszközök hadrendbe állítását közölte, amit viszont a másik oldal tart politika blöffnek. Azt viszont senki nem vitatja, hogy ha az idő eseménytelenül múlik, akkor az orosz dróntechnika utol fogja érni Ukrajnát, ledolgozva eddigi jelentős hátrányát.
A megenyhült amerikai-ukrán hangnem ellenére is, a Fehér Ház továbbra sem vonta be Ukrajnát az oroszokkal való egyezkedésekbe, amit Zelenszkij sűrűn nehezményezett, és inkább Európa segítségét kereste.
Lavrov és Rubio első randevúja nem kudarc lett, hanem semmi, ami a diplomáciában értéktelen
2025 első nagy diplomáciai kísérlete februárban a szaúd-arábiai Rijádban zajlott, ahol Szergej Lavrov orosz külügyminiszter, és az Egyesült Államok új fődiplomatája. Marco Rubio először ült közös asztalhoz. A tárgyalás komolyságát a világ jelentős része túlbecsülte, mert sokan vártak azonnali döntő eredményt, arra számítva, hogy Oroszország megrettent az új amerikai elnök határozottságától.
Mégis, a helyszínen lévő egyik amerikai delegált szerint „a szaúdiak arra számítottak, hogy történelmi áttörés házigazdái lesznek. Ehelyett két narratíva csapott össze: az orosz maximalizmus és az amerikai türelmetlenség.”
Lavrov a megszokott betonkemény pozíciót hozta, mely szerint az annektált területek „visszavonhatatlanul Oroszországhoz tartoznak”, Ukrajnának semleges státuszt kell kapnia, a Nyugatnak pedig „garantálnia kell”, hogy Kijev sosem kerül be a NATO-kötelékbe.
Itt meg kell jegyezni, hogy az amerikai küldöttség egyetlen tagja (Rubio, Witkoff és Waltz) sosem volt részese ilyen magas tétű és színvonalú nemzetközi találkozónak. Lavrov fölényét erősítette az orosz diplomácia megszokott és bevált módszere, hogy dokumentumok sokaságával és egyes részletkérdések erőltetésével tolta el a fókuszt a fő kérdésekről.
Ezzel nem tudott mit kezdeni az ilyen szintű tárgyalásokban járatlan amerikai fél. Azért sem, mert az orosz fél nem megvitatható ajánlatokkal vagy javaslatokkal, hanem direkt követelésekkel állt elő, amire csak igent vagy nemet lehet mondani. Erre Rubiónak nem volt sem felhatalmazása, sem jogköre, és az orosz fél ezt pontosan tudta. Rijád ezért csak üzenőfüzetként szolgált.
Rubio a Trump-adminisztráció új diplomáciai doktrínáját próbálta érvényesíteni, amely egyszerre akarta csökkenteni az amerikai költségeket és fenntartani a stratégiai befolyást. Ez az irány azonban már az első mondatoknál megmutatta, hogy nem kompatibilis az orosz célokkal.
A rijádi találkozó végül úgy ért véget, hogy se tűzszüneti keret, se közös nyilatkozat nem született. A magasra „hájpolt” értekezlet egyetlen hozadéka az volt, hogy legalább létrejött egy csatorna, amelyet később Washington és Moszkva próbál életben tartani, több-kevesebb sikerrel.
Trump és Putyin Alaszkában: a 72 órás csoda, amely rövidebb volt a reklámszünetnél
A folyamat újabb leglátványos jelenete az Anchorage mellett augusztusban tartott államfői találkozó volt. A világ visszatartotta a lélegzetét, mintha Reagan és Gorbacsov tért volna vissza, hogy felolvasszák a világpolitikai jégkorszakot.
Az eredmény egy rövid, 2–3 napos tűzszünet, amelyet a felek már másnap a maguk módján értelmeztek, és többnyire nem is tartották be. Plenáris ülésre és formális tárgyalásra nem is került sor, csak egy munkaebédre és egy formális sajtótájékoztatóra.
Ezen Trump diadalittasan jelentette ki, hogy „ez bizonyíték arra, hogy a tárgyalások működnek, ha valaki végre meg meri csinálni.” Putyin diadalmasan mosolygott, mondva, hogy „Oroszország békét akar — de a békének ára van”. Ukrajna megint csak nem volt jelen.
A tűzszünet átmenetileg csökkentette a harcokat, de a frontvonal néhány nap múlva visszatért a szokásos ritmusához, a száraz, lassú és felőrlő mozgásokhoz.
Washington azt hitte, hogy áttörést ért el Alaszkán, míg Moszkva azt remélte, hogy Trump kénytelen lesz visszatérni a további engedményekért. Kijev úgy látta, hogy sorsa olyan asztalokon dől el, ahol neki nincs helye, Európa pedig ráébredt, hogy a béke kulcsa kikerült a kezéből.
Az alaszkai találkozó hatalmas diplomáciai hullámot indított el, amely mindent megrázott - de önmagában nem oldott meg semmit. Zelenszkij fentartotta véleményét, hogy „Ukrajna nem alku tárgya és népünk vére nem lehet kampányígéret ára.”
A szócsaták és a retorikai kakaskodások ellenére is az USA fenntartotta katonai elkötelezettségét Ukrajna védekező harcához, de ennek anyagi terheit elkezdte fokozatosan Európára terhelni. A nyár során, és a NATO hágai csúcstalálkozóján világosan kirajzolódott az a séma, hogy Amerika továbbra is biztosítja a szükséges fegyverzetet, de ezt Európa kontójára teszi, tudomásul véve, hogy tovább adják Ukrajnának. A fegyverzetek bevetési paramétereit és a katonai hírszerzés irányítását viszont fenntartotta magának.
Európa kirekesztve a főasztaltól, saját haderejével és saját félelmeivel - színre lépnek a Tettrekészek
2025 másik nagy története az volt, hogy Európa keserűen észlelte, hogy a békepróba nélküle készül, nélküle omlik össze, és nélküle folytatódik. A Trump–Putyin-vonal és a Lavrov–Rubio-csatorna lényegében kirekesztette az Uniót a döntéshozatalból, ami az összekovácsolódás kényszerét állította elő. Európa háromféle választ adott, illetve készít elő.
A „Tettrekészek koalíciója” (Willing) nem hivatalos katonai szövetség, hanem egy laza, politikai-biztonsági együttműködés azok között az államok között, amelyek továbbra is hajlandók fegyvert, pénzt és kiképzést biztosítani Ukrajnának akkor is, amikor Washington külpolitikája már a konfliktus lezárását vagy „kezelhetővé tételét” keresi.
A kifejezés ezért egy NATO-n belüli „kemény magot” jelez, amely akkor is támogatja Ukrajnát, ha az USA vagy néhány európai tag ország visszafogottabbá válik.
A koalíció fő tagjai az Egyesült Királyság, Lengyelország, a balti államok (Észtország, Lettország, Litvánia), de az év során csatlakoztak az északi államok is (Finnország, Svédország, Dánia), valamint Franciaország. Berlin egyelőre visszafogottabb, de fegyverkezési súlyával mindenképpen a Tettrekészek erejét növeli.
A csoportosuláshoz sorolható Kanada is, főleg a kiképzésben, a hírszerzési megosztásban, amit a Tettrekészeknek nyújt, valamint új drónbeszerzési programjával.
Az Unió politikai blokkja továbbra is azt hangsúlyozza, hogy a katonai erő fejlesztése mellett a diplomácia és a gazdasági szankciók terén is lépnie kell, mert nem maradhat az orosz-amerikai egyezkedések árnyékában.
Már a végjáték, vagy egy új szakasz kezdete a Witkoff-terv?
Ha voltak kétségek az év során, ezek november végére nem enyhültek, hanem inkább megsokasodtak.
Az elmúlt hetekben kiszivárgott, de hivatalosan soha be nem jelentett amerikai béketerv – amelyet a Fehér Ház belső köreibőll Steve Witkoff nevével összekötve emlegetnek – a teljes 2025-ös diplomáciai ciklus legnagyobb hullámát keltette.
A vázlat olyan elemeket tartalmaz, mint jelentős ukrán területi lemondások, beleértve a Krímet is, drasztikusan csökkentett ukrán haderőt, az ukrán NATO-tagság örökre történő elutasítását, valamint egy amerikai–orosz ellenőrzési mechanizmus felállítása.
Bár a dokumentum nem végleges, Kijevben és több európai fővárosban azonnal úgy értelmezték, hogy az „orosz mintára készült” – részben mert a benne szereplő demarkációs és fegyverzetkorlátozási javaslatok szinte teljesen tükrözték azokat a követeléseket, amelyeket Moszkva hónapok óta erőltet.
A kiszivárgás hatására a diplomáciai lendület gyakorlatilag megszakadt. A terv nem kötelezte el hivatalosan Washingtont, viszont elég volt ahhoz, hogy Ukrajna és a Tettrekész-koalíció bizalmi válságnak tekintse, Oroszország pedig „pozitív jelnek” értékelje. A Witkoff-terv így nem előmozdította, hanem lezáratlanul befagyasztotta az idei békekísérleteket.
A kérdések kérdése: nyerhet Putyin 2026-ban?
A londoni The Economist szerint - ha minden tényezőt figyelembe veszünk - Putyinnak nincs koherens terve a háború megnyerésére.
A lap szerint az orosz elnök arra vár és arra játszik, hogy Ukrajna kifogyjon az embereiből, hogy a kormánya összeomoljon, vagy hogy Donald Trump, esetleg Európa elveszítse a türelmét, illetve kiálljon Ukrajna mögül.
Ha ezek közül egyik sem történik meg, úgy Vlagyimir Putyinnak nagyon súlyos következményekkel kell számolnia 2026-ban. Ha bármelyik bekövetkezik, akkor viszont inkább neki áll a zászló.