Az önkéntesekre épül a dán focikultúra – interjú egy Budapesten élő dán edzővel

HIRDETÉS

Malene Holm maga is önkéntes edzőként dolgozott Dániában, majd nemrég Magyarországra költözött, de itt is folytatja az önkénteskedést. Őt kérdeztük arról, hogy mit csinál másképp Dánia, hogyan látja a magyar utánpótlás működését, és mi az, amit a dánoknak lenne érdemes átvenniük a magyar rendszerből.

Mióta élnek Magyarországon?

Öt éve költöztünk ide, és már azelőtt, hogy megtaláltuk a házunkat, találtunk magunknak egy futballklubot. A foci mindig is nagyon fontos volt a családomnak, a gyerekek hároméves koruk óta játszanak. Az budapesti klubunk, a Buda Juniors FC aztán a második családunkká vált. Rengeteg embert megismertünk, és sok időt töltünk velük a pályán és a pálya körül.

És miért költözött ide a család?

A férjem új munkája miatt. Én tudtam, hogy nem fogok tudni teljes munkaidős állást vállalni, mert neki sokat kell utaznia. Úgyhogy találnom kellett valamit, és a foci adta magát, hiszen Dániában már félállásban edzőként dolgoztam, amellett pedig projektmenedzserként. És abban is bíztam, hogy a foci segítségével a gyerekeim könnyebben tudnak majd beilleszkedni a helyi közösségbe. Olyan csapatot kerestünk, ahol angolul beszélnek, és így találtunk rá Bánfi János korábbi válogatott hátvéd klubjára, a Buda Juniorsra. Megkerestem őt, és megkérdeztem, hogy kellene-e valamit segíteni, ő pedig azt mondta, hogy persze. Olyan helyet kerestünk, ami illik hozzánk, ahol a fókusz a fejlesztésen, a közösségépítésen és a szórakozáson van, és ezt meg is találtuk. Itt a csapatok például egyáltalán nem játszanak tétmérkőzéseket.

Hogyan indult az edzői pályafutása?

Szülőként, bármiféle szakmai háttér nélkül. Sosem fociztam, egész életemben kosaraztam, de a szüleim is sokat sportoltak, és ők is önkénteskedtek a helyi klubban. A házunk közelében volt egy focipálya, úgyhogy a gyerekeknek azt mondtam, hogy menjenek focizni. Sokszor én is elkísértem őket, és egyszer a sportigazgató megkérdezte, hogy miért ácsorgok ott, miért nem segítek inkább. Ekkortól kezdtem el besegíteni neki, egy idő után pedig azt mondtam, hogy ha már ezt csinálom, ki is kell képeznem magam, úgyhogy elvégeztem a szükséges kurzusokat, és egyre többet edzősködtem.

Sokan önkénteskedtek még a csapat körül?

A hazai klubunk a Lyngby Boldklub, ami egy nagy klub Dániában. Van egy akadémiánk és egy profi csapatunk, ami az első osztályban játszik. Illetve vannak amatőr csapatok, ahol 1200 gyerek és felnőtt focizik. Velük 75 olyan edző foglalkozik, akinek van szerződése, és 45 olyan, aki önkéntesként dolgozik. A legtöbben közülük szülők, a focista gyerekek szülei. És van még 50 önkéntes, aki más területeken dolgoznak, például a közösségépítésben vesznek részt, vagy rendezvényeket szerveznek, regisztrálják az új tagokat, a különböző korosztályok adminisztrációját kezelik.

Az amatőr csapatból sokan jutnak fel aztán a profik közé?

Mindig olcsóbb az utánpótlásból felhozni a játékosokat, mint máshonnan megvenni őket. A profi csapat célja, hogy minden meccsen legalább öt olyan játékos legyen a pályán, aki az akadémiáról került ki. De az amatőr szakág számára nem is ez a legfontosabb. Hanem az, hogy minél többen focizzanak, minél hosszabb ideig. Az u19-es és u17-es amatőr fiúcsapatokban is hetvenen játszanak. Egyértelmű, hogy ők már nem lesznek profi focisták, de jó körülmények között jó minőségű edzést kapnak, jól érzik magukat és ezért nem hagyták abba a sportot. Az 1200 tag minden hónapban fizet hozzájárulást, egy kisebb összeget. A családtagjaik közül meg sokan önkénteskednek. Így adják vissza azt a klubnak, amit kaptak tőle: a sportot, a programokat, az élményeket. És így lesz ez egy igazi közösség, vagy ha úgy tetszik, egy nagy család. Amikor a fiaim elkezdtek ott focizni, őket is önkéntesek edzették. Én pedig még most is besegítek időnként az otthoni csapatomnak, például fordításokkal.

Azt szeretné, hogy a saját gyerekeiből profi sportolók legyenek?

Soha nem vágytam arra, hogy profi focisták váljanak a fiaimból. Csak azt akartam, hogy sportoljanak, amilyen sokáig csak tudnak. Ha az öregfiúkban is fognak játszani, örülni fogok neki. De annak is, ha hokiznak majd, vagy bármi más csapatsportot csinálnak. A sport sokat ad nekik, közösségben vannak, amiben mindenkinek megvan a saját szerepe, és amiben különböző típusú emberek tudnak jól teljesíteni különböző módokon. Olyan ez, mint a másik munkám, a projektmenedzserség: ha ugyanolyan embereket válogatnék össze, az eredmény nem lenne túl jó. Olyanokra van szükség, akik másképp gondolkoznak. Ezt meg lehet tanulni a sportból, és szeretném, ha a fiaim is megtanulnák. A legidősebb egyébként már edzősködik is itt Budapesten, önkéntesként.

Mennyit kell dolgozniuk a dán önkénteseknek?

Ez attól függ, hogy miben állapodtak meg a klubbal. A szerződésesek esetében van egy konkrét egyezség, mondjuk heti kettő vagy három edzés megtartásáról. De az is lehet, hogy csak havi egyről. Akiknek nincs szerződésük, azok pedig az edzővel beszélik meg, hogy mi legyen. Amikor edzősködtem, volt egy kis szülői köröm, akikkel mindig egyeztettem, hogy ki milyen feladatot tud elvállalni az adott pillanatban. Ez a rendszer időnként törékenynek tűnik, mert szükség van a szülők munkájára ahhoz, hogy működjön, de nagyon fontos a szerepe a dán fociban, és úgy tudom, hogy Svédországban, Finnországban és Norvégiában is.

Térjünk át Magyarországra: milyennek látja a magyar utánpótlási rendszert?

Az egyik fiam 15 éves, és ő most már a magyar utánpótlási rendszerben focizik, úgyhogy van némi rálátásom. Szerintem mindegyik rendszerből lehet tanulni, úgyhogy fontos leszögeznem, hogy nem szeretném kritizálni a magyar utánpótlást, de látok komoly különbségeket a magyar és a dán között. A legfontosabb különbség az, hogy a dán rendszerben a fejlesztésen van a fókusz, a magyar viszont nagyon eredményorientált. Az edzők mikormenedzselik a játékosokat a siker érdekében, megmondják nekik, hogy merre fussanak, mit csináljanak, nem hagyják őket hibázni és a saját hibájukból tanulni és fejlődni.

Hogyan hat ez a rendszer a fiatal játékosok fejlődésére?

HIRDETÉS

Mivel az eredmény számít, ezért az erős, fejlett játékosokat választják be a csapatba, és mindenkinek a neki gondolt pozícióban kell játszania, nem kísérletezhet. Az eredmény szempontjából lehet, hogy ez a legjobb, de a játékosok szempontjából nem. Szerintem tíz évesen még korai eldönteni, hogy melyik csapatrész való valakinek. Ha egy gyerek több pozíciót is kipróbál, azzal okosabb lesz, jobban megérti a csapat dinamikáját. És az is lehet, hogy aki tízévesen alulfejlett, az később remek focista lesz, ha nem veszik el a kedvét, és sikerül bent tartani a rendszerben. Dánia kis ország, nem is lehetne ilyen jó válogatottja, ha nem adná meg mindenkinek a lehetőséget, illetve új módszerként hangsúlyt fektetnek arra, hogy bevonják az adott évben később születetteket, tehát a fejlődésben potenciálisan hátrébb tartó játékosokat. És még valami: úgy látom, hogy itt jobban tolerálják azt, ha valaki a háttérbe szorítja a tanulmányait a foci miatt. A fiam klubjával például egyszer amiatt kerültem vitába, mert kedd délelőtt 10 órára raktak egy fontos tesztmeccset. De így is ott volt 25 gyerek, a szüleivel együtt, az én fiam az iskolában maradt.

Ez Dániában nem így van?

Dániában jobban megmarad a tanulás fontossága. Itt a profi fociban sok pénz van, így az is motiváló a tanulás elhanyagolására, hogy focistaként jóval az átlag felett lehet keresni. Úgy tudom, hogy még a második osztályban is vannak, akik több pénzt visznek haza, mint néhány játékos a dán első ligában. Vannak szülők, akik megélhetési szempontból is támogatják a gyereküket a focizásban. Dániában viszont ha nem lenne ennyi önkéntes az amatőr fociban, és mindenkit rendesen ki kéne fizetni, akkor a gyerekek sportoltatása olyan drágává válna, hogy azt már nem tudná minden család megengedni magának. Ez pedig nem jó a tehetségek megtalálása szempontjából. Ki gondolja azt, hogy a legjobb játékosok csak azok közül kerülhetnek ki, akiknek a szüleik meg tudják engedni, hogy focizni járathassák őket?

A dániai állapotokra sok magyar csak legyintene: ott gazdagok az emberek, persze, hogy van idejük önkénteskedni. Tényleg az általános jólét teszi lehetővé, hogy működjön ez a rendszer?

Szerintem nem csak ez számít. Nagyon fontos a közösség szerepe. Olyan élményeket szereztem önkéntesként, amilyeneket lehetetlen lenne pénzért megvenni. Barátokat, szinte családtagokat szereztem, és rengeteg boldog gyerekarccal találkoztam. És nem kell ezt heti 10-20 órán át csinálni. Az is elég, ha az ember heti egyszer lemegy, mondjuk két órára. És még csak arra sincs szükség, hogy értsünk a focihoz. Úgy is lehet segíteni, hogy valaki közösségi programokat szervez, vagy bármi mást csinál a csapat körül. Kis apró dolgokat, amitől jobb lesz az ő élete, és a közösség élete is.

HIRDETÉS

Akkor azt üzenné a magyar szülőknek, hogy álljanak fel a tévé elől, és önkénteskedjenek heti két órát a helyi klubnál?

Ez jobb lenne a klubnak, és jobb lenne a gyerekeknek is, mert szerintem nem jó dolog az, ha folyamatosan figyelik őket a szülők, és ezzel nyomást helyeznek rájuk. Békén kell őket hagyni, hogy hibákat követhessenek el, és meg kell bízni az edzőben. Dániában ki is vannak tiltva a szülők az edzésekről. Kivéve persze azok, akik segítenek.

A szülők jelenlétéből gondolom konfliktusok is adódnak.

Mindannyian úgy érezzük, hogy mi jobban tudjuk, akkor is, amikor otthon, a tévében nézünk egy meccset. Képzeljünk el egy tízéves gyereket, akinek egy, vagy időnként két edző kiabálja az utasításokat a pálya széléről játék közben, plusz a másik oldalról a szülei is ugyanezt teszik – és sokszor teljesen mást mondanak, mint az edzők. Ez nem egy jó helyzet. Nem szabad nyomást rakni rájuk, hagyni kell őket, hogy játsszanak és jól érezzék magukat. A jó dolgokra kell fókuszálni, nem a hibákra.

És mi az, amit a dán utánpótlás tanulhatna el a magyartól?

HIRDETÉS

Azt, hogy neveljen egy kis versenyszellemet, egy kis küzdeni tudást, egy kis könyöklést a gyerekekbe. Ez nélkülözhetetlen az élsporthoz, de az élet más területein is fontos, ha az ember megtanul kiállni magáért.