Ez a tartalom nem elérhető az ön régiójában

Hszi és Biden történelmet írhatna, ha akarna - csak háború ne legyen

Access to the comments Kommentek
Írta: Székely Ferenc
2012-ben még minden vidám volt és egyszerű
2012-ben még minden vidám volt és egyszerű   -   Szerzői jogok  Damian Dovarganes/AP

A Fehér Ház már jó előre csitította a kedélyeket, nehogy bárki is hangzavart, vagy esetleg valamilyen egyezséget várjon Hszi Csin-ping kínai és Joe Biden amerikai elnök virtuális beszélgetésétől. A két vezető csevegése azért volt időszerű, hogy hűtse a hidegháborús hangulatot, és néhány ügyben a szembenállástól eljusson egy esetleges tárgyaló startpozícióig. Három és fél órán át gyúrták egymást, ami önmagában remény arra, hogy van készség a mélyebb beszélgetésekre.

Most nem volt csokoládés makadámdió, de nem is kellett

Lassan 10 éve, hogy először találkozott a két akkori alelnök Los Angelesben, ahol csokoládéba mártogatott hawaii makadámdiót kóstolgattak együtt (lásd a nyitóképet), és dicsérték egymás érdeklődését a másik nép felé. Közben mindketten elnökök lettek és megörököltek egy többpólusú bonyolult világot, amiben viszont már sokkal nehezebb kiigazodni.

A közös csemegekóstolás elvileg most is megtörténhetne, ha nem volna a COVID-19 és a kínai elnök kitenné a lábát hazájából, ami utoljára 22 hónapja esett meg. Így sem a római G20, sem a glasgow-i COP26 értekezleten nem találkoztak. Lehet persze találgatni, hogy Hszi miért nem megy külföldre már ilyen régen, ám a legvalószínűbb ok nem a fertőzéstől való ijedelem, hanem inkább az odahaza felsűrűsödött problématömeg.

Hszi távolságtartása a nemzetközi fórumoktól vagy a kétoldalú találkozóktól olykor már zavaró is. „Lezárja vagy csökkenti a legfelsőbb vezetői szinteken való egyeztetési lehetőségeket, pedig a személyes találkozók sok félreértést vagy feszültséget elsimíthatnak, le nem zárt kérdésekre tehetnek pontot” – mondja Helena Legarda, egy berlini Kína-kutatóintézet vezető elemzője. Szerinte Hszi hiányzása Rómából és Glasgow-ból kifejezetten feszélyező volt, mert a felszólalók úgy érezték, hogy emiatt a fél világ nem is figyel rájuk, és így a találkozók jelentéktelenek.

Voltak is a COP26 csúcson ebből adódó félreértések, mert hiányoztak a gyors személyes egyeztetések lehetőségei. Például ezért kényszerült John Kerry amerikai főtárgyaló arra utalni, hogy majd még Kína támogatását is meg kell szerezni.

Maga Joe Biden – mint egy zsémbes osztályfőnök – felrótta a hiányzást a kínai vezetőnek, amiért nem jelent meg a megbeszélésen. (A dorgálást az orosz nebuló is megkapta.)

Bezzeg a nem túl távoli romantikus 2012-ben, amikor Hillary Clinton háziasszonykodása alatt Hszi és Biden együtt vettek részt a Külügyminisztérium fogadásán, a kínai alelnök még a legnagyobb fejlődő országnak nevezte hazáját, aki szeretne együttműködni a legnagyobb fejlett országgal. Ma már nem biztos, hogy ugyanígy írná le állama és saját maga státuszát Amerikával szemben.

Az augusztusi kommunista pártkongresszuson Hszit minden posztján megerősítették, majd novemberben fölemelték a harmadik történelmi szakaszra, Mao Ce-tung és Teng Hsziao-ping mellé. Ez gyakorlatilag élethosszig szóló vezetői megbízatást jelent számára.

AP Photo
A Nagy HármasAP Photo

Vele ellentétben amerikai partnere szívósan küzdi le magát az elfogadottsági listán (41%, ami 14 pont veszteség az induláshoz képest), és most már az amerikaiak 61%-a mondja, hogy eddigi elnöksége alatt keveset vagy semmi érdemlegeset nem tett az ország érdekében.

De mégis... Az előző hetekhez képest ez a hétindító diadalmenet volt Biden számára, mert pár órával a Hszi-beszélgetés előtt végre-valahára áttörte a törvényhozás konok falát az 1,2 ezermilliárdos infrastruktúra-törvénnyel, amiért már két hónapja térden csúszva könyörgött a saját pártjának. Így magabiztosan vágott bele a beszélgetésbe, és Hszi nem is nagyon zavarta meg a hangulatot, hiszen számára bármely amerikai elnök jobb annál, mint az, aki Kína-vírusnak nevezte a koronavírust.

Győzelmi jelentés az elnöktől

Kettejük utolsó telefonbeszélgetése szeptember elején zajlott, amikor az afganisztáni összeomlás már befejezett tény volt, és Bidennek óriási szüksége volt egy higgadt kínai hozzáállásra a Közép-Kelet jövőjét illetően. Ezt meg is kapta. Kína jóval mérsékeltebben nyilatkozott a Nyugat felelősségéről és a várható jövőről, mint például Lavrov orosz külügyminiszter, akinek történelmi emlékezete valahogy elakadt 2001-nél, és 1979-ig már nem nyúlt vissza.

Tajvan kavics a cipőben, de attól még lehet tovább haladni

Cserébe Biden sem feszegette túlzottan Kína növekvő érdeklődését Tajvan iránt. Jelenleg az amerikaiaknak mindössze 13%-a gondolja úgy, hogy az USA-nak katonailag be kellene avatkozni a szigetország védelmében, ha Kína rátámadna. Több mint felük diplomáciai megoldásokat látna szívesen, egyharmadukat pedig egyszerűen nem érdekli.

Nem ragadtak le Tajvannál

Az amerikai elnöknek már a beszélgetés másnapján magyarázkodnia is kellett Tajvan ügyében, és kissé zavarosan mondta újságíróknak, hogy „azt mondtam, hogy dönteniük kell – nekik – Tajvanról. Nem nekünk.... Ez az, amit csinálunk. Hadd döntsenek magukról."

Tajvan ügye fennmarad, mint súlyos téma, de a mostani alkalom nem ennek a megvitatására szolgált. Az új kínai misszióvezető előre figyelmeztetett is, hogy az Egyesült Államok ne próbálja 'újra manipulálni' a tajvani kérdést és ezzel befolyásolni az anyaország politikáját. „Csak lábon lövi magát” – jelezte két nappal San Franciscóban a találkozó előtt Qin Gang nagykövet. Azt javasolta az USA-nak, hogy ne segítse tovább a tajvani Haladó Demokratikus Pártot abban, hogy a függetlenség képzelt szekerére ülteti fel a szigetlakókat.

Ezzel a húzással Kína már az elnöki beszélgetés előtt elmondta a magáét. Hszi még megjegyezte a csevegés során, hogy aki Tajvannal játszik, az a tűzzel játszik és aki a tűzzel játszik, az megégetheti magát, de a probléma mélységeibe nem ereszkedett le. Így egyikük sem ölte meg a bulit Tajvan kedvéért.

Ide kívánkozik egy kitekintés Európa felé, mert a jelen állás szerint Tajvan kérdése nagyobb fejfájás az Uniónak, mint Amerikának. Brüsszel átmenetileg elhalasztotta a tajpeji kapcsolat november elején kidolgozott újabb tervét, ami annak a bizonytalanságának a jele, hogy az Uniónak óvatosabban kell egyensúlyoznia Kína és Tajvan között. Peking jelenleg a teljes merevség álláspontján van.

AP
Caj Ing-ven tajvani elnöknő (középen) és az Európai Unió külkapcsolati bizottságának találkozója Tajpejben 2021 november 4-énAP

Az eredeti terv az volt, hogy előző pénteken Brüsszelben bemutatnak egy új stratégiai formátumot a Tajvannal való kapcsolatban, beleértve a rendszeresebb találkozókat, együttműködést a félvezetőgyártásban, de egyelőre letettek ennek nyilvános ismertetéséről. Eközben viszont az Európai Parlament határozottan a Tajvan melletti lépéseket várja el. Ezekre viszont csak akkor fog sor kerülni, ha az Unió újra kapcsolatba tud lépni Pekinggel, de közben nem veti el a 'szakadár' Tajvannal való együttműködést sem. Ez valódi diplomáciai bűvészmutatványt igényel majd.

Téma #1: bármit lehet, csak háborút ne!

A washingtoni beszélgetés első percében hangzott el az amerikai elnök részéről a legfontosabb felvetés, ami megadta a találkozó alaphangját. A cél annak a garantálása, hogy a két ország sokpályás versenye ne forduljon át közvetlen katonai konfliktusba.

Első hallásra ez csak egy üresen kongó megfogalmazás, de a tartalma mély és kiterjedt. Képzelet, de rengeteg józan ész és bátorság kombinációja kell ahhoz, hogy egy nagyhatalmú (domináns) állam ne keveredjen pusztító háborúba egy új feltörekvővel szemben, akitől megrémült. A végeredmény az lehet, hogy mindketten túlzott és szükségtelen veszteségeket szenvednek el. Kína és az USA most ebben a kényes és veszélyes 'előállapotban' van, ráadásul nyugtalanítóan hosszú ideje, már legalább 8 éve.

A csapdahelyzetet az jelenti, hogy az Egyesült Államok politikai elitje manapság talán csak egyetlen ügyben ért egyet, mégpedig hogy az USA veszélyben van az előre törő Kínával szemben. Ez az a napirendi pont, ami Donald Trump idején, de most is egységesnek mondható, és a demokraták egyelőre nem is piszkálják az előző elnök Kína-politikáját, szemben az orosszal.

A republikánus oldalról továbbra is Donald Trump egykori nemzetbiztonsági főtanácsadójáé a legerősebb hang. John Bolton alig pár hete „a Nyugatra leselkedő legnagyobb veszélynek” nevezte Kínát, ami fenyegetni fog az évszázad teljes hátra lévő részében. Mégpedig úgy, hogy közben a két ország egymásra utaltsága (interreláció) egyre nagyobb a gazdaságban, a nemzetközi kereskedelemben és ellátási láncolatban, de leginkább a klímavédelemben. Úgy állnak szemben egymással, hogy közben mindinkább egymásra szorulnak.

Trump héjája adja meg az alaphangot

Az ilyen típusú háborút nagyon nehéz elkerülni - ez lesz a következő évtized legnagyobb kérdése

Az Euronews májusban foglalkozott egy távol-keleti háború lehetőségével Kína és az Egyesült Államok között, és az erre mutató jelek azóta sokasodtak. Erősödő vélemény, hogy – a vezetők akaratától akár függetlenül is –, a fejlődési pályák feszültsége kiválthat konfliktusokat.

Graham Allison történész a Harvard egyetemről már 2015-ös tanulmányában az ókori Spárta és Athén konfliktusához hasonlította az USA és Kína új viszonyrendszerét. A peloponnészoszi háború (i.e. 431-404) azért tört ki, mert a káprázatos gyorsasággal fölemelkedő Athén fejlődési dinamikája beindította az addig domináns Spárta hatalomvédő mechanizmusait. Ezt nevezi Allison 'Thuküdidész csapdájának', utalva az ókor egyik legnagyobb hatású háborújának történetírójára.

AP
Ha ők nem is, de a tanácsadóik biztosan ismerik a történetetAP

Az ókori szerző ennek a dinamikának két fő mozgatórugóját azonosította: egyfelől a feltörekvő hatalom növekvő magabiztosságát és saját jogosultságainak követelését (igényét a nagyobb befolyásra), másfelől az eddigi erőközpont kialakuló félelmét, növekvő bizonytalanságát és a status quo védelmére irányuló eltökéltségét – párosulva a feltörekvő lenézésével.

Allison és kutatócsoportja még további 15 ilyen történelmi vészhelyzetet vett sorra, és ezekből 12 igen súlyos háborúba torkollott. Az ilyen csapdából való kiszabadulás illetve inkább az elkerülése „iszonyatos erőfeszítést és intellektuális szilárdságot követel”– mondja Allison.

Hszi Csin-ping immár évtizedes hatalma alatt Kína magabiztossá vált külföldön és tekintélyelvűbbé odahaza. A másik póluson az a valóban létező amerikai hübrisz áll (aminek talapzatánál Donald Trump és Joe Biden akár kezet is foghatnának), hogy a kínai kapacitásokat be kell építeni az amerikai érdekhálózatba és kontroll alatt kell tartani. A hamis fölényérzet viszont akár katasztrófához is vezethet a 21. században, miként példa erre az afganisztáni kijózanító végjáték.

Legyen inkább win-win játék!

A virtuális találkozón Hszi elnök a tőle már sokszor látott ázsiai nyugodt bölcsesség hangulatában volt jelen és hallgatta meg az ellene szóló panaszok és kifogások listáját. Persze az ő nyugalmához teljhatalom is társul, és nem kötik olyan kellemetlen korlátok, mint a pártbeli békétlenkedés, az ellenzék gáncsoskodása, a költségvetési fegyelem szorítása, vagy a média idegtépő érdeklődése.

A rendkívül stabil hazai pozíciót kiépítő kínai elnök nem tör személyes vezető szerepre a világpolitikában. Néhány évvel korábban sokkal ambiciózusabbnak mutatkozott a globális térben, de ez mára sokat lanyhult. Jelenleg nem épít mélyebb szövetségi kapcsolatot senkivel, kerüli a politikáját esetleg korlátozó egyezségeket bárkivel, és sok fontos országgal kifejezetten rideg vagy romló a viszonya. Az USA-t illetően még a trumpi pörölycsapások (a 'maximális nyomás') hatása alatt szédeleg, ezért egyelőre óvatos a kinyújtott amerikai kéz láttán.

Ugyanakkor a helyzetet nem kell úgy elképzelni, mint egy teljesen befagyott és kátyúba akadt szekeret, ahol nem történik semmi. Zajlanak a felek között egyeztetések és intézkedések, például a diákoknak adandó vízumkönnyítésekről, vagy az egyes vállalatokat érintő korlátozások felfüggesztéséről. A viszony kevésbé zaklatott, mint Donald Trump idejében volt. De mindaddig, amíg az Amerika által vezérelt szankciók, korlátozások és piaci kiszorítások életben vannak, nem érdemes nagyobb áttörésre számítani. Például egy nagyobb méretű és hosszú távú kereskedelmi egyezményre.

Joe Biden hasznot húzhatna a kereskedelmi háború befejezéséből

A Biden-adminisztrációnak most kezében van egy hatalmas lehetőség, amivel a feszültség javát kivonhatná a kapcsolatokból, és akkor jobban figyelhetne a politikai és eszmei témákra is, például Hongkong vagy az ujgurok szabadságjogaira, vagy a katonai biztonság kérdéseire. A legjobb elrugaszkodási pont a Donald Trump által elrendelt vám-csapások előtti szakasz. Az előző elnök akkor 350 milliárd dollárnyi Kínából importált árura sújtott le, azt remélve, hogy ezzel elősegíti a vállalkozások visszatérését az USA-ba, új munkahelyeket hoz létre és javítja a Kínával szembeni versenyképességet.

De ez a vámpolitika megbukott. Tavaly megpróbáltak valamicskét enyhíteni rajta, de eredménytelenül.

drámai vámemelkedések mindkét oldalról

A Kína-barátsággal nehezen vádolható Washington Postban ismertetett új kutatás megerősítette, hogy a kereskedelmi háború nemcsak sikertelen volt, de még vissza is ütött Amerikára. Mivel a vámok lényegileg az árukat terhelő adók, amiket az importőrök az amerikai kormánynak fizetnek be, a behozott anyagokra szoruló vállalatok végtermékei drágulnak. Ezt vagy le kell nyelniük (profitveszteség), vagy tovább kell tolniuk a fogyasztókra (áremelkedés). Ez a balanszírozás egyre nehezebb.

A Nyugatnak, de elsősorban az USA-nak azzal kell számolnia, hogy minél tovább tart a kereskedelmi háború, a vállalatok és befektetők annál nehezebben tudják saját erejükből kezelni a következményeket. Ráadásul a kis- és középvállalatok teljesen kiszolgáltatottjai az ellátási lánc zavartalanságának, és a nagyobbak is egyre inkább azok.

Maga Janet Yellen pénzügyminiszter-asszony, a szövetségi tartalékbank egykori elnöke (aki szintén beült a Hszi-beszélgetésre) korábban megjegyezte, hogy a kereskedelmi háborúban bevetett vámok végül az amerikai fogyasztókat is sújtották. A politikai következmény pedig az, hogy még a vámterhek brutális növelésével sem sikerült elérni a két ország gazdaságának szétválasztását. A két roppant hajóhad véglegesen összegabalyodott, szétszálazásuk immár lehetetlen és értelmetlen is.

Susan Walsh/AP
Az elnökök vitték a prímet (jobbról Blinken és Yellen miniszterek)Susan Walsh/AP

A másik oldalon a hongkongi üzleti körök hangadó lapja, a South China Morning Post szintén arra a következtetésre jut, hogy a labda Joe Biden térfelén pattog, és akár történelmet is írhatna. Szerintük (és még sokak szerint is) a gyakori egyeztetések sokat segíthetnek a patthelyzetből való kitörésen, és a nem szándékos konfliktusok megelőzésében is.