rendkívüli hír
Ez a tartalom nem elérhető az ön régiójában

Kubai lázongások - nem forradalom, de lehet a kezdete

Access to the comments Kommentek
Írta: SzéF
Van-e még tartaléka a forradalmi idillnek?
Van-e még tartaléka a forradalmi idillnek?   -   Szerzői jogok  Ramon Espinosa/2021 - The Associated Press
Betűméret Aa Aa

Szinte meg sem száradt még a tinta a Castro-kor utáni első kubai elnök-pártfőtitkár kinevezésén, a szigetországot évtizedek óta látott legnagyobb társadalmi és szociális válsága rázza meg. Az elégedetlenség jórészt szociális töltetű, a lassan már tűrhetetlen életkörülmények, árak és a COVID-krízis hatása alatt, de immár megjelennek a politikai követelések is. A fő kérdés az, hogy a lázongás megfékezésére a kommunista rendszernek maradt-e tartaléka, és van-e tennivalója a válsággal kapcsolatban az Egyesült Államoknak.

A meglepetés ereje

A rezsimet ért meglepetés az az új és tömeges jelenség, hogy a kubai lakosság egyre kevésbé fél a rendszertől, és még kevésbé szereti. Ez hatalmas változás a Castro-korszakhoz képest. A nem csak Havannában, de országszerte zajló lázongások fő jelszava a „Le a diktatúrával”, ami régebben elképzelhetetlen volt a rendőrállamban.

Nemcsak azért, mert nem merték hangoztatni, hanem mert nem is gondolták úgy. Megjelent a harag, a dac és az elutasítás, aminek ellenszerét az új pártvezetés egyelőre nem találja, és jobb megoldás híján fokozott erőszakot alkalmaz.

Egy független kubai újságíró arra emlékeztet, hogy a forradalom győzelme óta ez már a harmadik nemzedék Kubában, akinek igényei a rendszerrel szemben nagyon gyorsan változnak. Sokkal kevésbé fűtik őket a forradalmi eszmék, már csak azért sem, mert őket már nem Fulgencio Batista nyomja el, hanem Castro örökösei, egy nem túl karizmatikus új vezetővel. Úgy érzik, hogy a rendszer nem azt nyújtja nekik, amit saját apáik-nagyapáik megígértek, hanem egyre kevesebbet. Sőt, szinte már semmit.

Korábban a 'Haza vagy halál!' volt a jelszó, most már a "Szabadságot!' Ez a két szemlélet nem szinkronizálható.
Reinaldo Escobar
kubai újságíró

A tömeges lázongás csak annyiban nem meglepetés, hogy a rendszer népszerűségének romlása nem vadonatúj jelenség, de ennek kifejezése és megvitatása korábban jellemzően zárt körökben történt. Ezeket a titkosszolgálatok rendre leleplezték és az elégedetlenkedőket súlyos következmények várták. Viszont az, hogy Fidel Castro képeit több helyütt nyilvánosan elégették, rendőrautókat vertek szét vagy betörtek állami hivatalokba – megrendítő élmény a pártállam számára.

Ki a felelős a válságért? A sztereotip válasz: Amerika

A „kényelmes diktatúra” nem működik

A volt salvadori gerillavezér, Joaquin Villalobos azt írja a spanyol El Paísban, hogy a rezsim pont abba a helyzetbe navigálta magát, amit a leginkább igyekezett elkerülni. A szelektív elnyomás és a titkosszolgálatok rendszere eddig megakadályozta, hogy az ügyek kikerüljenek a pártállam kezéből. Villalobos szerint korábban a célzott letartóztatások, kínzások alig hagytak nyomot, és egyes ellenzékiek meggyilkolását is viszonylag könnyű volt balesetnek vagy öngyilkosságnak álcázni. Az elmúlt hetek tömeges mozgalmai (kombinálva a digitális eszközökkel) ezt a lehetőséget kitépték a rendszer kezéből.

Miért robbant ki a lázongás? A közvetlen ok az ország súlyos és egyre romló gazdasági válsága, amelyet a koronavírus-járvány súlyosbított, és amit a kormány tehetetlenül kezelt, viszont következményeit, főként az infláció képében a lakosságra hárította.

Az 50 legbefolyásosabb latin-amerikai értelmiségi közé sorolt Carmelo Mesa‐Lago professzor tanulmánya szerint Kuba legtöbb gazdasági mutatója jelenleg az 1989-es szint alatt van. A legüvöltőbb adat a nemzeti jövedelem 2006 óta tartó folyamatos süllyedése, ami a COVID évében elérte a mínusz 8%-ot.

Az államháztartási hiány az elmúlt 10 évben megtízszereződött, az infláció pedig majdnem venezuelai méreteket ölt. Minden ágazat súlyos termeléscsökkenést könyvelhet el 2018 óta, a textilipar egyenesen a felére esett, de olyan hagyományos termékek, mint a cukor és a dohány előállítása is zuhant.

A Szovjetunió által korábban nyújtott hatalmas támogatásokat már rég elfújta a szél, és az Hugo Chávez halála után szponzornak remélt Venezuela is a kiszáradás sorsára jutott. Most már azt a Castro-kártyát sem lehet előhúzni, ami 1994-ben egymás ellen fordította a kubaiakat, szabad elvonulást engedélyezve a rendszer (vagyis a forradalom) ellenzőinek, és menekültáradatot zúdítva ezzel Floridára és Miamira. Ilyen megoldások már nem lehetségesek.

A szocialista gazdaság bármi áron való talpon tartásához már nincsenek meg a külső finanszírozási források, noha a havannai vezetés számít a kínai támogatásra. Előállt az élelmiszer- és alapvető szükségletek (köztük a vízellátás) hiánya, az áramkimaradások sorozata és az állami fenntartású egészségügyi rendszer válsága. Bár ezek a körülmények óriási frusztrációt keltettek, de még nem magyarázzák meg teljesen, miért robbant ki a spontán demonstrációs hullám.

Kulturális lázadás is hajtja az elégedetlenséget

A júliusi mozgalmak feltűnő újdonsága a körülöttük kialakult kulturális közeg és hajtóerő. Az Internet világa Kubát sem kerülte ki, és a közösségi média felületein (a gyakori korlátozások ellenére is) széles „ízlésforradalom” és új értékkeresés folyik.

A rendszer érzékelte a veszélyt, de nem értette. Amikor decemberben letartóztatták a San Isidro nevű mozgalom művészcsoportjának több tagját, spontán tüntetés zajlott a Kulturális Minisztérium előtt. Korábban sosem volt példa arra, hogy írók, költők, képzőművészek együtt és nyilvánosan tiltakozzanak a rendszer ellen. Magányos harcosok ugyan akadtak, de velük viszonylag könnyű volt elbánni, 300 random lázadóval viszont már nehezebb.

A San Isidro nem csak művészi alkotásokkal és szövegekkel, de dokumentumokkal is támadja a rendszert. Feltérképezik a hatalom visszaéléseit, az erőszakos cselekmények háttereit és bemutatják az elnyomás áldozatait és eltűntjeit. Ezekről a széles közvélemény legfeljebb suttogva hallott, és most sokkhatásként éri őket a bűnlajstrom.

A decemberi eset volt az első súlyos jelzése annak, hogy a kubaiak kezdik levetkőzni a félelmeiket, és ezt senki nem lesz képes megállítani.
Tania Brugera
többször letartóztatott képzőművésznő

A jól ismert kubai művészek leválása a rendszerről és az influenszerek növekvő szerepe a közösségi médiában nagyban hozzájárult a júliusi lázongásokhoz. Az év elején megjelent 'Haza és Élet' című videóklip – a fiatalság körében népszerű előadókkal – nyílt eszmei kihívás a rendszer korábbi fő jelszava a 'Haza vagy halál!' ellenében, amivel Raúl Castro is elköszönt távozó beszédében. A tüntetések során több helyen ezt a dalt énekelték vagy sugározták kivetítőkön. Érdemes szánni rá egy percet, mert egy másik és eddig ismeretlen Kuba arca rajzolódik ki belőle. (A klip alkotója, a 25 éves Anyelo Troya már meg is kapta érte az egy éves börtönbüntetést, zavargás szításának vádjával. Ügyvédet nem vehetett igénybe.)

'Haza és élet' videóklip, publikálva 2021 február 17-én

Yoani Sánchez újságíró – és egy független disszidens lap tulajdonosa – már 2010-ben jelezte, hogy hosszabb távon a rendszer elleni legerősebb eszköz az Internet és a közösségi média lehet. Mivel az állam rosszul teljesít és nincs pénze a szabadságjogokért cserébe szociális előnyöket kínálni (vagyis hatalmi alkut vagy 'bartert' kötni a társadalommal), majd a világháló fogja az elégedetlenséget összegyűjteni és katalizálni. Sánchez szerint „olyan ez, mint egy edzőtábor, ahova a kubaiak elmehetnek olyan szabadságjogokat élvezni, mint a szólás, a gyülekezés és az egyesülés, amit az írott jog tilalmaz és büntet, viszont a virtuális térben lehetséges. Kipróbálják, megismerik, kezdik érteni és értékelni a demokráciát. Ez már egy másik Kuba”.

Figyelmeztetett arra is, hogy a rezsim korlátozott és kozmetikázott kisebb reformjai csak arra voltak elegendőek, hogy időt nyerjenek a pártállam számára, de ez az idő vészesen fogy.

A hölgyek példája

A júliusban kirobbant lázongás egy másik gyújtózsinórja már régóta füstölög, ez pedig a Hölgyek Fehérben laza mozgalma. A 2003 óta aktív társulás születésénél ott volt a kereszténydemokrata Oswaldo Payá (őt megölte a titkosszolgálat egy autóbalesetnek álcázott merényletben, 2012-ben), valamint José Daniel Ferrer, aki jelenleg a legismertebb alakja a rendszerellenes csoportoknak és egyben a 'Fekete Tavasz' békés felszabadító csoport főalakja, vagy Berta Soler, aki a Hölgyek fő szervezőjének számít.

Franklin Reyes/AP
Nem nagyon tudnak mit kezdeni velükFranklin Reyes/AP

A mozgalom akkor kezdődött, amikor Héctor Maseda Gutiérrez újságírót 20 év börtönre ítélték a Castro-rezsim bírálata miatt. Az ítélet példátlan súlyossága világszerte felhívta a figyelmet az új mozgalomra, azért is, mert Gutiérrez mellett további 75 embert tartóztattak le és ítéltek el. Közülük többeket Kuba elhagyására kényszerítettek.

A Hölgyek tekintélye és támogatottsága nagyon magas, és ismertségük szívósan nő a kubaiak körében, köszönhetően a közösségi médiának. A rendszer igyekszik korlátozni a tevékenységüket (utazási tilalmak, gyakori beidézések, heti többszöri letartóztatás pár órára, weboldalaik blokkolása), de mivel a mozgalom semmilyen erőszakos eszközt nem használ és jelszavai békések, durva felszámolásuk nem lehetséges. Legalábbis egyelőre.

A Hölgyek Fehérben üzenete nagyon egyszerű: a politikai foglyok a mi fiaink, lányaink, fivéreink és férjeink. Tudni akarunk a sorsukról és nem hagyjuk elfelejteni őket.
Berta Soler
A Hölgyek Fehérben vezetője

A Hölgyek minden vasárnap misére gyülekeznek a havannai Ötödik sugárúti Szent Rita de Casia templomnál, hogy megemlékezzenek az eltűnt, meggyilkolt vagy jogtalanul bebörtönzött politikai foglyokról, kebelükön viselve hozzátartozójuk képmását. Felvonulásaikat gyakran zavarják meg a rendszer által szervezett alvilági vagy kétes legitimitású csoportok. Csakúgy, mint a júliusi demonstrációk idején, amikor rendőrségi és katonai autóbuszok jelentek meg a helyszíneken, azonosíthatatlan személyekkel, akik botokkal és viperákkal támadtak a tüntetőkre.

Azonnali következmények

A 2005-ben az Európai Parlament Szaharov-díjával kitüntetett Hölgyek által képviselt politikai foglyok és elítéltek száma most nőni fog, mert a demonstrációk megtorlása viharsebesen megkezdődött. Javier Larrondo, egy jogvédő mozgalom vezetője arra figyelmeztet, hogy több száz fiatal művész és ellenzéki letartóztatása várható, függetlenül attól, hogy egyáltalán részt vettek-e a tüntetéseken vagy azok szervezésében. Aggodalma nem alaptalan, mivel maga Canel-Diaz államelnök jelentette be tévébeszédében, hogy „vannak emberek, akik meg fogják kapni a megfelelő választ, és ez a választ erőteljes lesz.”

Ugyanakkor tévényilatkozatában az elnök elismerte, hogy a válság kirobbanásáért a kormány is részben felelős. De persze főként Amerika az.

Megjelentek a faji szempontok is

A 11 milliós szigetország lakóinak kétharmada fehér, egyharmada pedig kevert fajú (mulatt, mesztic) vagy afrikai. Azt nem lehet állítani, hogy Kuba etnikai elnyomás alatt tartja a színesbőrűeket, de azt igen, hogy marginalizálja őket, és távol tartja a politikai képviselet lehetőségeitől. A forradalom vezetői között, vagy később a castrói államrend csúcsain nem láttunk feketéket. Pedig a forradalmi jelképnek számító Santiago de Cuba-ban (ahol José Martí, a 'kubai Petőfi' született és ahol a Moncada laktanya elleni legendás támadás lezajlott 1953-ban), az afrikaiak lakosságaránya jóval az országos átlag fölött van.

Amalia Dache, a Pennsylvaniai Egyetem tanára elmondja, hogy a Castro előtti szabadságmozgalmakban még nagy volt a fekete hadvezetők és katonák szerepe, hiszen számukra a nemzeti függetlenség megszerzése egyben a rabszolgasorból való felemelkedés esélyét csillogtatta meg. A faji együttélés leggyakrabban emlegetett hőse Antonio Maceo tábornok (a Bronz Titán) volt, aki a 'fehérek és feketék közös társadalmát' hirdette. A castrói fordulat után a közoktatás jelentős fejlődése elvileg a színesek számára is lehetőségeket nyitott, de a diszkrimináció mégsem tűnt el teljesen – állítja a kutató.

A Miamiban működő Afro-Kubai Szövetség szerint rendszerszintű faji elnyomásról nincs szó, de észrevehető, hogy a rendőri akciók gyakrabban érintik a színeseket, és az ilyen családok legtöbbje a társadalom perifériáján tengődik. Ezért nem véletlen, hogy a demonstrációkat tápláló klipek, közösségi médiás közlemények és publikációk nagy része feketékhez vagy kevert fajúakhoz köthető, mint például Denis Solís dalszerző és rapperhez.

Alfredo Martinez, aki a San Isidro mozgalom támogatója (egyben Tremenda Nota nevű LMBTQ magazin szerkesztője) azt mondja, hogy a színes kubaiak elleni hatósági erőszak feltűnően meghaladja a fehérekkel való bánásmódot. „Nagyon sokféle diszkrimináció látható a rendfenntartás eszköztárában, és ha fekete férfi vagy, akkor nagyobb verés és rosszabb bánásmód vár rád. Én, mint fehér középosztálybeli férfi állítom, hogy sötétebb bőrű munkatársaim súlyosabb börtönbüntetésekre számíthatnak ugyanolyan cselekményekért, mint a fehérek.”

Ramon Espinosa/AP
Őrizetbe vétel július 11-én, HavannábanRamon Espinosa/AP

A faji elkülönülés másik oka a kubai gazdaság kaotikus jellegében keresendő. Az országban az számíthat jobb megélhetésre vagy vállalkozási esélyekre, akinek van valamilyen dollárbevétele. Ehhez jórészt azok a fehér családok jutnak hozzá, akiknek disszidens rokonai (elsősorban az USA-ból) küldenek elegendő keményvalutát egy vendéglő, motel vagy autójavító beindításához, fejlesztéséhez. Az idegenforgalmi ágazat szinte egésze fehérek kezén van, és a Harvard egyetem tanulmánya szerint ők a munkalehetőségeket is inkább a fehéreknek juttatják. Ebben a folyamatban az etnikai csoportok életkörülményei rohamosan távolodnak egymástól, fittyet hányva a szocializmus egyenlőségi eszméjére.

Meddig fajulhat mindez?

Míg a világ más forrongó pontjain gyakran bevetik a katonaságot a tüntetők és lázongók ellen, ez Kubában sokkal problematikusabb lenne. Jorge Castañeda volt mexikói külügyminiszter szerint azért, mert ezzel végleg szétfoszlana a rendszer népi-forradalmi jellege, ami pedig legitimitásának alapja, míg más országokban nem az. A nicaraguai, guatemalai, venezuelai vagy mianmari módszerek itt nem alkalmazhatók. Legalábbis egyelőre.

Az ellenzék és külföldi támogatói között konszenzus van abban, hogy a békés megoldás egyetlen járható útja a rendszer rákényszerítése a politikai reformokra és enyhítésekre, nem csak szociális és gazdasági téren, de a polgárjogok és a szabad sajtó kérdésében is. Ez viszont csak további erőteljes és folyamatos demonstrálással képzelhető el, ami viszont kiválthatja a merev rendszer még a jelenleginél is agresszívabb ellenlépéseit.

A kulcskérdés ezért az, hogy teremthető-e párbeszéd és megállapodás az állampárt és a meglehetősen kuszált, nem egységes ellenzék között. Mert ha nem, akkor külső erők fogják az ország további sorsát meghatározni (USA, Kína, Oroszország). Többek között azért is, mert a koronavírus-válságban az ország egészségügyi rendszere kivérzett, és haladéktalan külső támogatásokra szorul. TikTok üzenetek sokasága számolt be a kubaiak elkeseredéséről, haragjáról, az elszegényedésről, és a kiváltságosok irritáló gazdagodásáról, miközben a COVID kezelésében a rendszer rosszul teljesített.

Mit szól Amerika?

Ha az Egyesült Államok nem akarja, hogy közvetlen közelében Haiti mellett még egy erőszakos góc jöjjön létre, valószínűleg át kellene gondolnia a Kuba elleni szankciók és embargók évtizedes rendszerét. Ez nagyon kemény dió Joe Biden számára, mert a washingtoni politikai közeg végzetesen megosztott a kérdésben, és egyelőre a kompromisszum körvonalai sem látszanak.

Susan Walsh/AP
A probléma a Fehér Ház ajtaján is dörömbölSusan Walsh/AP

A havannai vezetés álláspontja továbbra is az, hogy az ország minden búbajáért az amerikai embargó a felelős. Ezt a felfogást a demokraták progresszivista szárnya is nagyrészt osztja. Szerintük a Havannára helyezett nyomás enyhítésével megnyílhatna az út az egyezkedés felé, és a nép sem szenvedne annyit, mint jelenleg.

2016-ban a két kormány között egy Obama-Raúl Castro találkozó hozott átmeneti enyhülést Havannában. Megállapodás született arról, hogy 50 év után ismét indulhatnak kereskedelmi légijáratok is. Az amerikai elnök akkor a kubai ellenzékkel is találkozhatott, és kecsegtette őket a demokratizálás lehetőségével.

A Trump-korszak egyik első lépése viszont az volt, hogy visszarendezte a kapcsolatokat. Az elnök szerint Obama nem a kubai népen segített az enyhítéssel, hanem csak a rezsimet erősítette meg vele. Trump szerint addig szó sem lehet az embargó bármilyen feloldásáról, amíg a politikai foglyokat szabadon nem engedik, nem vezetik be a gyülekezési és szólásszabadságot, nem engedélyezik a többpártrendszert és nem tartanak szabad és tisztességes választásokat.

A hangulatot tovább rontotta, amikor az USA kivonta diplomáciai személyzetének nagy részét a havannai követségről, mondván, hogy kubai (vagy vele szövetséges) titkosszolgálatok rádióhullámokkal bombázták a képviselet épületét, ami többeknél egészségügyi problémákat váltott ki. Ezt tetézte John Bolton akkori (keményvonalas) nemzetbiztonsági tanácsadó, aki Kubát, Venezuelát és Nicaraguát a 'Zsarnokság Trojkája' névvel illette, amit hamarosan újabb szankciók követtek amerikai részről. Perek indultak amerikai cégek ellen, akik a kubai kormánnyal üzleteltek, visszavonták a turistahajók engedélyeit, és ismét korlátozták a légiforgalmat a két ország között.

A Trump-kormány végnapjaiban pedig az USA visszahelyezte Kubát a terrorizmust támogató országok listájára, amit korábban Obama törölt. A kapcsolatok ezzel visszajutottak a zéró pontra, 1961 környékére.

Ez tehát a jelen állapot, amihez Joe Biden egyelőre még nem nyúlt, csak szavakban. Óvatosságának oka világos: a 2020-as választásokon súlyos vereséget szenvedett Donald Trumptól Floridában, a kubai emigránsok legfontosabb fészkében, elveszítve az összes elektori szavazatot és a népi voksolást is. Ez hajszál híján megfosztotta az országos győzelemtől. Hasonló veszély a jövőre esedékes időközi választásokon is leselkedik rá Floridában. Márpedig ha az bekövetkezik, akkor elnökségének második két éve igen keserves lesz a Fehér Házban. Ez magyarázza az óvatos kivárást, amit egyébként Biden elnök több más kérdésben is alkalmaz, tömören összefoglalva:

A Kubával kapcsolatos politika megváltoztatása jelenleg nem szerepel Biden elnök prioritásai között.
Jen Psaki
Biden elnök sajtószóvivője

A republikánus oldal viszont erőteljes fellépést és részvételt követel a poszt-castroista rezsimmel szemben. A kampány vezéralakja – logikusan – a kubai leszármazott Marco Rubio floridai szenátor, aki az egyik esélyes lehet az elnökjelöltségre 2024-ben. Maga mellett tudhatja ebben Nikki Haley volt ENSZ-nagykövetet, Ted Cruz texasi szenátort és a keményvonalas Ron DeSantis floridai kormányzót is. Ezek a személyek a jelenlegi republikánus elit legerősebb nevei, jelentős befolyással a kongresszusi döntéshozatalra is, ahol Biden elnök legfontosabb tervei épp most vannak terítéken. Főként az infrastruktúra-törvény, amit a republikánusok egyelőre még blokkolnak a Szenátusban.

Rubio lobbierejét jelzi például, hogy elérte, hogy egy kubai-amerikai sportoló legyen az egyik nemzeti zászlóvivő a tokiói olimpia nyitóünnepségén.

Eddy Alvarez baseball-játékos

Egy másik tweetjében Rubio szenátor felidézi, hogy Obama elnök 2016-ban lehetőséget kapott kubai ellenzékiekkel való találkozásra, köztük Miriam Celaya újságírónővel, és erről közös fotó is készült. Most viszont Celaya 17 éves unokahúgát, Miriamot letartóztatta a rendőrség, mert mobiljával rögzíteni merészelte a havannai tüntetéseket. Rubio szerint nagyjából ennyi értelme van a bársonykesztyűs egyezkedéseknek.