Zűrös forgatás után visszatért az eredeti Sikoly-forgatókönyvíró, Kevin Williamson, és a sorozat Sikoly-királynője, Neve Campbell… Jóban, rosszban egyaránt.
EZ A KRITIKA SPOILERMENTES
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Harminc évvel azután, hogy a Sikoly a mozikba került, új életet lehelt a slasher műfajába, és felrázta a modern horror világát, megérkezett a hetedik rész egy olyan sorozatból, amelyen már jó ideje látszanak a fáradtság jelei.
Ennél a filmnél már jóval a bemutató előtt elkezdődött a rémálom, hiszen a Sikoly 7 fejlesztését végig botrányok kísérték.
A 2023-as Sikoly VI kereskedelmi sikere után – ez az epizód idegőrlően egyenetlen volt, és különösen fájóan hiányzott belőle a Sikoly-királynő Neve Campbell –, a hetedik Sikoly rendezőcseréket, váratlan rendezői távozásokat, vitatott szereplői távozásokat és folyamatos online felháborodást élt át – odáig fajult a helyzet, hogy egyes rajongók bojkottot hirdettek a franchise ellen, és tüntetések robbantak ki az LA-i premier előtt.
Ez az a fajta balhé, amely általában katasztrófával végződik, különösen, ha hozzávesszük a forgatókönyv-átírásokat is, amelyek során kidobták a 2022-es, félrevezetően csak Sikoly címre keresztelt rész és a Sikoly VI által felvezetett, a testvérpárra épülő történetszálat.
Mindezek ellenére Neve Campbell és Kevin Williamson visszatérése – utóbbi az eredeti Sikoly forgatókönyvírója, aki ezúttal nemcsak társforgatókönyvíróként, hanem rendezőként is jegyzi a filmet – némi reményt keltett, hogy még sincs minden veszve a rendkívül befolyásos franchise számára...
A Sikoly 7 ismét Sidney Prescottra (Campbell) fókuszál – aki immár Sidney Evans, miután férjhez ment a rendőr Markhoz (Joel McHale). Egy hangulatos kis kávézót vezet Pine Grove kisvárosában, és feszült a viszonya tinédzser lányával, Tatummal (Isabel May), mivel nem hajlandó megnyílni a múltjáról.
Amikor visszatérő „végső lányunk” fenyegető telefonhívást kap, eleinte csak újabb tréfának gondolja. Csakhogy a gyilkos már nem is próbál rejtőzködni: a hívó fél azt állítja, hogy ő az újjáéledt Stu Macher (Matthew Lillard), az eredeti Sikoly egyik gyilkosa.
Lehetséges, hogy Stu túlélte az 1996-os „tévé az arcba” jelenetet – vagy csak valaki kreatívan játszadozik a mai kor egyik fő szorongásforrásával, a mesterséges intelligenciával?
Vegyünk egy mély levegőt.
Ha a Sikoly a slasherfilmek boncolása volt, amely a generációkon átívelő traumákra és az erőszak iránti érzéketlenségre koncentrált; a Sikoly 2 a folytatásfilmek és a mozi valós erőszakra gyakorolt hatásának kifigurázása; a Sikoly 3 a trilógiák paródiája, amely Hollywood mérgező közegére fókuszált; a Scre4m a remake-ek dekonstruálása, amely végül a felhatalmazottságról és a versengő áldozatszerepről elmélkedett egy téveszmékkel és jogosnak hitt igényekkel teli közösségimédia-környezetben; a Sikoly (más néven: Sikoly 5) meta kommentár az örökség-folytatásokról és a toxikus rajongásról; a Sikoly VI pedig a franchise-jelenségről és arról szólt, hogyan vezetnek az internetes összeesküvés-elméletek áldozathibáztatáshoz; akkor a Sikoly 7 a nosztalgiáról és a generációkon át öröklődő sebek végső elfogadásáról szól.
Teljesen körbeértünk, nemcsak tematikusan, hanem a cselekmény szintjén is: Sidney lánya most annyi idős, mint az anyja volt, amikor a gyilkosságok elkezdődtek. És mivel az anyaság mindig is a franchise egyik alapmotívuma volt, az öröklődő tragédiák visszacsatolása ebben a „vissza az alapokhoz” megközelítésben is kínzóan tovább forog.
A bökkenő az, hogy Williamson az „alapokhoz” részt egy kicsit túl szó szerint veszi.
A Sikoly 7 javára írható, hogy az első két felvonásban egyenletesen építi a feszültséget és a lendületet, miközben néhány kifejezetten véres gyilkosságot vonultat fel (messze a legbrutálisabbakat a szériában), és bővelkedik az ötletesen megkomponált jelenetekben. Kiemelkedik köztük egy Argento-stílusú, a színpad felett lógva végrehajtott felkoncolás és egy grand guignol söröscsap-általi halál.
Ráadásul azzal, hogy száműzi az egyre fárasztóbb „szabályokat”, a végtelen meta dumát és az erőltetett mitizálást, amely a Sikoly VI-ot is sújtotta – és amelyre már 12 évvel korábban, a _Scre4m_ben is rámutattak, amikor az egyik szereplő a „posztmodern meta szarságot” szidta, miközben (ironikus módon) épp a franchise-on belüli franchise-filmet, a Stab 7-et nézte –, egy letisztult slashert kapunk, amely hatékonyan foglalkozik a sorozat egyik legkitartóbb rajongói elméletével. Stu él! Vagy mégsem? Így a Sikoly 7 azt vizsgálja, miként rezonál tovább a múlt a jelenben, és miként kényszerít szembenézésre.
Mindezen ígéretes elemek ellenére a Sikoly 7 legfőbb problémája, hogy a végén nem tud rendesen talajt fogni.
A megbocsátóbb nézők talán elnézik, hogy az önreflexív humor ezúttal kimerül a széria közelmúltjára tett ironikus kiszólásokban, többek között Sidney távollétére utalva a Sikoly VI-ból, a harmadik felvonásra azonban nincs mentség.
Bizonyos szereplőket (Courtney Cox Gale-je és két „tanítványa”, Chad és Mindy – a visszatérő Mason Gooding és Jasmin Savoy Brown) teljesen parkolópályára tesznek, és ami mindennél bosszantóbb: a Ghostface leleplezése a franchise eddigi legérdektelenebb álarcletépése lesz.
Amikor a Sikoly-filmek vonzerejének egyik fő eleme, hogy együtt találgathatjuk, ki vagy kik rejtőznek Ghostface maszkja mögött, a leleplezésnek a vérengzős Poirot-epizódokba illő, mámoros tetőpontnak kell lennie, nem pedig egy agyalágyult Scooby-Doo-epizódnak. Ha pedig a néző első reakciója a maszk lehullásakor az, hogy „Várj, te meg is ki vagy pontosan?”, akkor valami nagyon félrement.
Ráadásul a főgonosz vagy főgonoszok célja, motivációja is kész katyvasz. A motiváció igenis számít, és ha a marketing azt hirdeti, hogy „Minden idáig vezetett”, a legutolsó dolog, amit látni szeretnél, egy közönyös vállrándítás, amikor kiderül, miért és ki(k) gyilkoltak. Ez elszalasztott lehetőség, különösen úgy, hogy ismét az eredeti főhős van a fedélzeten; és bár az utólagos átírások, a retconok ritkán jó ötletek, ehhez a végkifejlethez valami jóval szubverzívebb és ütősebb megoldás kellett volna.
Az ember szinte azt kívánja, bárcsak a deepfake-átverés ne lett volna ennyire kamu.
Ha mindent egybevetünk, a Sikoly 7 kevésbé tűnik szétesőnek, mint amilyennek kaotikus, kulisszák mögötti gyártástörténete alapján tűnhetett volna. Minden akadály ellenére összességében még mindig a pozitívumok vannak túlsúlyban. Neve Campbell remekel, és ahogyan a film anya–lánya kapcsolatát a földön tartja, gondoskodik arról, hogy a mozi nosztalgia-csalira építő rögeszméjének szatírája megőrizze érzelmi alapját.
Mindez azonban az ő kiváló alakítása ellenére sem menti meg a Sikoly 7-et attól, hogy a széria középkategóriás darabja legyen – nem olyan gyenge, mint a Sikoly 3, és nem annyira túltömött, mint a Sikoly VI, de messze nincs egy szinten az 1996-os Sikoly vagy annak briliáns folytatása, a Sikoly 2 csúcsaival. A finálé még a legelkötelezettebb rajongókat is csalódottan hagyja majd maga után, és ha zöld utat kapna egy nyolcadik felvonás, sokkal élesebb, feszesebb forgatókönyvre lesz szükség... különben a franchise végleg azzá a megkövesedett lénnyé válik, amelyet a Sikoly-filmek valaha olyan kárörvendve boncolgattak. Ebben az esetben az igazán vállalható Sikoly-maratonokat valószínűleg 1996–2022 közé kellene dátumozni.
A Sikoly 7 már a mozikban.