Emerald Fennell rendező az egyik legérzelmileg brutálisabb regényt pusztán felszínes fűző-fantáziává silányítja, amely egyszerre üres és érthetetlenül szelíd.
Megjelenése után csaknem 180 évvel Emily Brontë gótikus regénye, az „Üvöltő szelek” új köntöst kap Emerald Fennelltől (Promising Young Woman, Saltburn), akinek filmjét széles körben úgy reklámozzák, mint Catherine Earnshaw és Heathcliff viharos kapcsolatának friss, erősen stilizált és szexuálisan túlfűtött változatát.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Méghozzá idézőjelek között.
Ígéretesen indul: egy felakasztott férfival, akinek merevedése is jól látható, miközben a fiatal Cathy (Charlotte Mellington) figyeli. Ez korai jelzés lehetne arra, hogy Fennell szívesen boncolgatná az egész Eros / Thanatos-vonalat – azt, hogyan fonódik össze az élet- és a halálösztön, és miként vezethet önpusztító viselkedéshez, különösen, ha szívügyekről és szexuális vágyakról van szó. De minek foglalkozni ilyen apróságokkal, ha helyette be lehet érni egy egyre zavaróbb hangvétellel, amely valahol a komikusan szürreális és a komolykodó között billeg?
Ezután látjuk, ahogy Cathy apja (Martin Clunes) hazavisz egy utcagyereket (Owen Cooper), akit a lány gyorsan „kis kedvencének”, afféle háziállatnak tekint.
Évek telnek el, és az idősebb Cathy (Margot Robbie) végül úgy dönt, megtagadja a szívét a kényelmes élet ígéretéért, amelyet a szomszédban lakó tehetős agglegénnyel, Edgar Lintonnal (Shazad Latif) képzel el. Heathcliff (Jacob Elordi) véletlenül meghallja, amint Cathy azt mondja, megalázó lenne számára, ha hozzámenne, mire évekre eltűnik – majd úgy tér vissza, hogy túlfűtötten szexi, megmagyarázhatatlanul gazdag, és egy kihívó, kalózos fülbevalót visel...
Önmagában minden ok meglenne az ünneplésre, ha egy filmes végre valami mást kezd egy alapművel, amelyet már számtalanszor feldolgoztak kis- és nagyvásznon egyaránt.
Persze a cselekmény leegyszerűsítése, a szereplőgárda felének kigyalulása és a főhős „kifehérítése” erősen vitatható döntések – igaz, nem példa nélküliek, elég csak végignézni, kiket osztottak már Heathcliff szerepére az évtizedek során. A címben szereplő idézőjeleknek azonban eleve figyelmeztetniük kellene a nézőket: ez Fennell változata, azt csinál, amit akar, még ha ez teljesen szembemegy is az akadémiai olvasatokkal. A rendező nyíltan elmondta, hogy olyan filmet akart készíteni, amely azt az érzést adja vissza, amit Brontë regénye első, 14 éves kori olvasásakor váltott ki belőle. Legyen így, az irodalmi puristák pedig nyugodtan bosszankodjanak.
Csakhogy ha valaki kidobja a faji dimenziót, lecsupaszítja az osztálykülönbségekre vonatkozó kommentárt, és nem foglalkozik a szövegbe kódolt generációs traumával sem, mindezt azért, hogy a filmjét merésznek, szexinek és provokatívnak adja el, akkor ezen a három fronton aztán igazán oda kellene csapnia. Lesújtó módon az „Üvöltő szelek” annyira elképesztően lapos és szelíd, hogy az ember csak azon tűnődik, mire fel volt ez a sok önfeledt hype.
Fennell képtelen feltekerni sem a testiség, sem a camp, sem a bizarrság fokát – ezekre legfeljebb néhány merész díszletmegoldással tesz fél szívvel utalást –, és egy csöppnyi valódi borzongást sem visz a lappangó szexuális ébredésekbe vagy az elfojtott vágyakba.
Beéri azzal, hogy két genetikailag igen szerencsés színészt – Margot Robbie-t, aki itt legjobb Hermione Granger-paródiáját hozza, és Jacob Elordit, aki afféle füstölgő állványzatként funkcionál – az első perctől egymás mellé rak, és újra meg újra szakadó esőbe küldi őket. SOKSZOR. Ezen túl azonban nincs kézzelfogható sóvárgás, nincs olyan várakozás, amelytől hirtelen fülledtté válna a levegő: Fennell végül tocsogós tojássárga-textúrákra, ismételt ujjnyalogatásra és egy gyors numerára a hintóban redukálja a forró vonzalmat. Ha többet kapnánk Cathy feltámadó kéjvágyából, amelyet egy enyhe BDSM-jelenet utáni leskelődése vált ki, a felgyülemlett vágy és a sóvárgás izgalma kevésbé hatna úgy, mint egy átlátszó próbálkozás arra, hogy BookTokra szánt fanfictiont reklámozzon, amely nincs is olyan messze E. L. James világától.
Mentségükre szóljon, hogy Robbie és Elordi között azért akad némi kémia – feszültség azonban nincs, elsősorban azért, mert figuráik az első perctől egymás közelében vannak, és a néző semmilyen módon nem tud kapcsolódni hozzájuk. Pedig elvben két olyan alakról lenne szó, akik iránt egyszerre kellene együttérzést és gyűlöletet éreznünk, látva, hogy bonyolult, egymásnak feszülő vágyaik mélyen gyökerező traumákból és önmagukat újratermelő bántalmazási mintákból fakadnak.
Elismerendő, hogy Martin Clunes apaszerepe nyilvánvalóan egyszerre hivatott megtestesíteni a részeges szerencsejátékost és Heathcliff bántalmazóját, aki a regényben Cathy bátyja, Hindley (itt teljesen hiányzik). A vásznon azonban inkább szerencsétlen részegnek hat, mint valódi félelmet és neheztelést kiváltó figurának. Ez kevés ahhoz, hogy táplálja Heathcliff bosszúszomját, és ezzel együtt kegyetlen természetét, de ahhoz is, hogy indokolja Cathynek ezt a sznob, hisztis verzióját.
Ha elhagyjuk azokat az előtörténeteket, amelyek miatt ez a végzetes szerelmespár eredetileg annyira izgalmasan ellentmondásos főhős, akkor nem marad más, mint két sekélyes, dögös díszletfigura, akik fárasztó huzavonája láttán az ember legszívesebben inkább a _Kegyetlen játékok_et nézné.
Na, az aztán egy igazán merész, szexuálisan túlfűtött adaptáció volt, amely valóban kockázatot vállalt, és olyan rendező készítette, aki értette az alapművet.
Jelen formájában az „Üvöltő szelek” sokkal kevésbé „gyűlöltelek, de ugyanakkor szerettem is”, és sokkal inkább „öö, hát nem is tudom, talán, inkább csak nézz rám ebben a vérvörös PVC-ruhában, amitől Baz Luhrman is felhúzná a rövidnadrágját”.
Ha már itt tartunk, jár a kalapemelés Jacqueline Durran és Suzie Davies előtt: maximalista jelmezeik és merész látványtervük a film fő felmentő körülményei. Fennell feltűnő stiláris megoldásokat akart, ők pedig pontosan értették a feladatot. Arról már aligha tehetnek, hogy a rendező nem tudott semmi tartalmat kipréselni ebből a felerősített esztétikából, és beérte egy Charli XCX-szel aláfestett közösségimédia-showreellel.
Szintén dicséret illeti Alison Olivert, aki Edgar gyámoltját, a prűd Isabella Lintont alakítva igazán kiemelkedik. Fennell azonban ezt is elbaltázza. Bármilyen remek is Oliver komikus feloldásként, a rendező óriási ugrással néhány perc alatt juttatja el figuráját a piruló naivától a készséges alárendeltig. Heathcliff és Isabella viszonya lehetett volna provokatív és nyugtalanító, a vásznon azonban – sok más ígéretes pillanathoz hasonlóan – üres paródiává silányul.
Bár az „Üvöltő szelek” üressége nem teljesen meglepő attól a rendezőtől, aki a _Saltburn_ből kigyomlálta az A tehetséges Mr. Ripley minden érdekes elemét, ez így is egy nagyon unalmas mélypont.
Nem kellett volna finomnak lennie, sem hűnek az irodalmi alapanyaghoz; de amikor a végeredmény kiforgatja az egyik leginkább érzelmileg erőszakos regényt, amit valaha írtak, pusztán azért, hogy felszínes kacérkodást kínáljon egy kis fűző-fétissel, amelynek súlya és mélysége nagyjából egy félgőzzel összedobott fehérneműrekláméval vetekszik, akkor minden okunk megvan hiányolni belőle a felforgatást, az érzékiséget és a szívet.
Így viszont a puristáknak sokkal jobban megéri előkeresni Andrea Arnold 2011-es feldolgozását, a tiniknek pedig, akik két szexuálisan túlfűtött, rombolóan egymásba kapaszkodó antihőstől várnak egy adag pusztító társfüggést, sürgősen fel kell fedezniük a _Kegyetlen játékok_et. Annak a filmnek a zenéje is sokkal jobb.
„Üvöltő szelek” már a mozikban.