Raoul Peck George Orwell szavait veszi alapul, és a naplójegyzeteit a mai totalitárius rendszerekkel kapcsolja össze. A rendező a 21. század egyik legsürgetőbb, legfontosabb dokumentumfilmjét jegyzi.
„A Nagy Testvér figyel téged.”
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Hacsak nem voltál valami üdvös kómás állapotban, bizonyára feltűnt, hogy George Orwell disztópikus regényének, az „1984”-nek központi, mindenütt jelen lévő szlogenje, valamint az író „újbeszél” és „duplagondol” fogalma már jóval túlmutat a popkultúra világán. Egyre inkább a valóságunkról szólnak.
Új dokumentumfilmjében, az Orwell: 2+2=5-ben a neves filmes, Raoul Peck Orwell életét és szavait archív felvételekkel és friss hírfoszlányokkal szövi egybe, hogy ráébressze a nézőket: miközben az orwelli kifejezések közhelyekké váltak, talán még mindig nem fogjuk fel igazán, mennyire valóra vált az „1984” rémálma.
Ahogyan tíz évvel ezelőtt is tette, amikor a néhai James Baldwin szavait felhasználva készített rétegzett krónikát az amerikai rasszizmus történetéről (I Am Not Your Negro), Peck most is a kronológiával játszik, hogy még jobban kiemelje Orwell prózájának időtlenségét és prófétai erejét. Egy múltból jövő hang szólal meg, amely a jelenünkben is visszhangzik. A rendező összeköti Orwell naplóbejegyzéseit, írásait és leveleit – amelyeket a Homeland sztárja, Damian Lewis olvas fel – archív fotókkal, filmrészletekkel és mai híradásokkal, hogy megmutassa, miként világíthat rá a múlt a jelenre. Ami még nyugtalanítóbb: Peck arra is rámutat, hogy a totalitarizmus forgatókönyvét már rég a kezünkbe adták, ezt a kézikönyvet a világ kormányai az elmúlt évszázadban újra és újra elővették, és ma is használják – mi pedig továbbra is hagyjuk magunkat becsapni.
Haiti. Mianmar. Oroszország. Izrael. Az Amerikai Egyesült Államok. Az Orwell: 2+2=5 nemcsak azt mutatja meg, hogyan ismétli önmagát a történelem, hanem azt is, hogy napjaink vezetői – Donald Trump, Vlagyimir Putyin, Orbán Viktor vagy Benjámin Netanjahu – milyen hasonló taktikákkal táplálják az elnyomás gépezetét.
Peck filmje rengeteg mindent fog át, múltat és jelent, fikciót és valóságot keverve, olyannyira, hogy a dokumentumfilm időnként szinte szédítőnek hat.
A második világháború és az intézmények lebontása; az ukrajnai rommá lőtt utcák; könyvtilalmak a történelemben; MAGA-agymosás; a hagyományos és a közösségi média szerepe abban, hogy a hazugságok gyorsabban terjednek, mint a tények; a szabályozatlan mesterséges intelligencia, amely az objektív igazságot fenyegeti; a megfigyelési kapitalizmus... Mindez szándékosan homályos, dezorientáló képet alkot, az üzenet mégis egyszerre egyértelmű és dermesztő: Orwell ugyanannyira a mi zaklatott időnkről beszél, mint a saját koráról.
A film néhány legerősebb pillanatát azok a zseniálisan vágott montázsok adják, amelyek semmit sem finomítanak, nem kímélnek senkit.
Halljuk, ahogy Trump átírja a január 6-i események történetét, miközben Peck hazugságait („annyi szeretet volt a levegőben”) a valódi erőszakról készült felvételekre montírozza – ezzel is súlyt adva Orwell szavainak: „A totalitárius nézőpontból a történelem olyasmi, amit létrehozni kell, nem pedig tanulni.”
Tanúi leszünk Orwell politikai nyelvezetre vonatkozó figyelmeztetéseinek is: „újbeszél”-klippekben felbukkanó, mindenütt jelen lévő eufemizmusok formájában, amelyek kiüresített, kiforgatott szavakat lepleznek le. „Járulékos veszteség” 1945-ös berlini képsorokra írva; „tisztogató művelet” Mianmarban 2017-ben; „béketeremtő műveletek” a 2022-es mariupoli felvételeken; „csodálatra méltó profitok” az Állatfarm részletei fölött; „Antiszemitizmus 2024” – felirattal: „Fegyverként használt kifejezés az izraeli katonai akciók bírálóinak elhallgattatására.”
A mozi maga is további figyelmeztetéseket közvetít. Ahogy Peck a I Am Not Your Negro-ban Hollywoodot is önmaga ellen fordította, filmrészleteken keresztül bemutatva, hogyan ütközött a hollywoodi kulturális export által sugallt kép a társadalmi valósággal, most gondosan válogat 1984-adaptációkból, valamint Terry Gilliam, Steven Spielberg, Lauren Greenfield és Ken Loach filmjeiből, hogy még érzékletesebben mutassa meg: a művészet egyszerre tükrözi a korunkat, és szolgálhat intő jelként is.
Bár az Orwell: 2+2=5 leírása alapján akár nehézkes ismeretterjesztő leckének is tűnhetne, Peck rendezése felemeli és személyessé teszi a filmet. Azáltal, hogy Orwell életének utolsó éveire összpontosít, és minden más hangot kizár az íróén kívül, sikerül elkerülnie a száraz, kioktató hangnemet.
A dokumentumfilm mélyén arról az emberről szól, aki Orwell volt – ezt vetíti előre már a nyitó, tuberkulózis-bacilusokat ábrázoló animáció is. A vissza-visszatérő vizuális motívum egyszerre jelképezi az autokraták terjedő fertőzését, akik a globális politika vérkeringését mérgezik, és emlékeztet a főszereplő súlyosbodó betegségére. Peck végig az írót tartja a fókuszban, és soha nem prófétaként ábrázolja. Ehelyett tudatosan úgy dönt, hogy minden ellentmondásával együtt, esendő emberként mutatja meg. A burmai birodalmi rendőrtisztként töltött évektől a brit osztályrendszerrel, a birodalom bűneivel és a saját személyes felelősségével való szembenézéséig érzelmileg telített rétegek sora bontakozik ki.
Ahogyan Orwell az „Állatfarm”-ban, úgy Pecknek is sikerül politikai gondolatait művészi – és ezáltal érzelmi – szándékkal ötvöznie, amitől a film csak még erősebbé válik.
Lehet, hogy az Orwell: 2+2=5 nem annyira felkavaróan mozgósító, mint az I Am Not Your Negro, de korántsem kevésbé nélkülözhetetlen.
Elmerülhetünk benne egy ember személyes és politikai küzdelmeinek portréjaként. Nyugtalanító és sürgető abban az értelemben, hogy akár folyamatosan friss képsorokkal is kiegészíthető lenne, amelyek még közvetlenebb párhuzamot teremtenének Orwell szavai és a mai világ történései között. („Béketanács”, valaki?) És lenyűgöző emlékeztető arra, hogy már most is minden eszköz a kezünkben van ahhoz, hogy felismerjük az autoriter hatalomgyakorlás módszereit.
A szerző halála után 76 évvel Raoul Peck újra megszólaltatja Orwellt a 21. század egyik leglényegesebb dokumentumfilmjében. Ideje, hogy odafigyeljünk. Jobb 76 év késéssel, mint soha.
„Minél távolabb sodródik a társadalom az igazságtól, annál jobban gyűlölni fogja azokat, akik kimondják.” – George Orwell -
Kattintson ide az Euronews Culture exkluzív interjújáért Raoul Peck rendezővel .
Orwell: 2+2=5 tavaly mutatkozott be Cannes-ban, és már játsszák az Egyesült Államokban, Dániában és Portugáliában. A filmet ebben a hónapban további európai mozikban – Franciaországban és Spanyolországban – is bemutatják.