Észre sem vesszük, hogy az egykori Nagy trónteremben megmaradtak az eredeti ajtók, kilincsek, veretek, sőt a mennyezet ívei is. Gondolkodásunkban evidenssé vált, hogy a háború mindent elpusztított a királyi palotában. Mutatjuk a megmaradt részleteket!
Van egy terme a Magyar Nemzeti Galériának, ahol még ma is láthatjuk, hogy apró részleteiben milyen lehetett az egykori királyi palota. Megmaradtak szépen díszített, komplett ajtószárnyak, kilincsek, eredeti ablakkeretek és öntött veretek, a hozzájuk tartozó sárgaréz fűtőrácsokkal és márványborítással. Sőt a díszteremként is emlegetett csarnok mennyezeti architektúrája, annak íveivel és boltozataival, kerek opeionjaival.
Ez a helyiség a Nagy trónterem, ami ma a gótikus szárnyasoltárok otthona a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán. Persze a schönbrunni pompával vetekedő egykori aranyozott stukkózást már nem látni, de csodával határos módon ez azon termek egyike, amit nem szakított be a palota egészét romba döntő bombázás Budapest ostromakor.
Az Ezüstterem csillárjáról 1945-ben készített fotó az egyik legemlékezetesebb azok közül, amelyen a pusztulást látni: a pompa és a romok még együtt hatnak érzékeinkre. Az Ezüstterem a pusztulás ellenére egyike azoknak, ahol a falak osztása megmaradt annyira, hogy az összhatás ma is megidézze: korábban pazar bálterem volt. Még egy földszinti helyiségcsoport mutatja a Nemzeti Galériában ma sétálva, hogy milyen lehetett egykor az épületbelső, a shop hátsó kapcsolódó tereinek boltívei idézik a régi hangulatot.
A legtöbb részlet azonban a gótikus szárnyasoltárok termében maradt meg. Miközben körülötte a teljes tető- és födémszerkezetet beszakította a bombázás, gyakran a földszintig rombolva mindent, különös szerencsével megmenekült a Nagy trónterem több eredeti eleme.
A megsemmisült aranyozott, girlandos stukkózást és a három nagycsillár ragyogásának hiányát jól ellensúlyozza a teremben kiállított gótikus szárnyasoltárok aranydominanciájú színvilága. Belépve észre sem vesszük azokat az épületrészleteket, amiket meghagyott a történelem vihara, a műtárgyak elterelik figyelmünket.
Pedig már a terembe lépve egy olyan eredeti ajtószárny fogad, aminél érdemes elidőzni, elmerengeni egy kicsit. Az ajtó cirádái, rézkilincse és -verete pontosan olyan, mint a fénykorban. Csak egy kicsit kell fantáziálnunk, hogy a részletek alapján elképzeljük a mennyezeti stukkók és a fali gipszgirlandok féktelen és főleg mértéktelen fényűzését.
Az ablakok közül csak egyre látunk rá úgy, hogy teljes egészében mutassa, milyen lehetett az épületbelső a királyi palota reprezentatív teremsorában. A boltíves ablakfülkében alul márványburkolatú fűtőpanel, a filigrán ablakkeretben pedig megmaradt a rézfogantyú.
Kiképzése a császárvárost idézi, puttófejes fogantyúja az olasz reneszánszt, túlzó díszítettsége a rokokó önfeledtségét. Nem a könnyen megközelíthető ablak nyitószerkezete maradt meg a legszebb állapotban, de a többit csak a kiállított műtárgyak takarásában látni.
Érdemes oldalról is szemügyre venni az egyik ablak eredeti nyitószerkezetét. Alig maradt meg néhány a Budavári Palota egész épülettömbjében.
Elegáns kiképzésük mellett ipartörténeti kuriózum, hogy a mai napig működőképesek. Ennek köszönhető, hogy a háborús évek után megmenekültek a szocializmus évtizedeiben végzett felújítások és átalakítások idején.
Az elegancia a terem domináns díszei esetében a látványosságot követelte meg, de bizonyos esetekben az észrevétlenséget. Ilyen a fűtés elrejtése.
Az ablakok alatt épségben maradt az összes eredeti panel. Az erezett fehérmárvány-borítás díszrácsait sárgarézből öntötték ki, egyetlen egy apró minta hiányától eltekintve hibátlanul vészeltek át több mint egy évszázadot.
Az ablakok tövében elhelyezett fűtőrácsokból érkező levegő szolgált a díszes csarnok temperálására, míg a teremben tartózkodók által elhasznált levegőt a mennyezet széleinél kialakított opeionok vezették el.
A felső ívek között látható körök helyén voltak az elvezetőnyílások, amelyeket az aranyozott stukkókhoz igazodó díszítmények rejtettek el.
A Nagy trónterem bár ámulatba ejtő az archív fotókon, korántsem a leglátványosabb a ceremóniákat és bálokat kiszolgáló termek sorából. Szinte szerény a már említett Ezüstterem méreteihez és egykori pompájához képest, grandiózus hatású csillárjai azonban fokozták a hatást, az uralkodónak járó tekintélyt.
Amit a régi képen látunk, az a részletgazdag díszítettség jellemezte az egész királyi palotát, a báltermektől és büfécsarnokoktól a legkisebb szalonokig és fogadóhelyiségekig.
A II. világháború pusztítása azonban olyan erős volt, hogy a Budavári Palota teljes épülettömbjét megsemmisítette, ahogy a vári utcák kisebb palotái és lakóházai is átlagosan kétharmados mértékben váltak romossá.
Az egykori királyi palotába költöző Magyar Nemzeti Galéria kialakításakor csak a fő falak maradványait tudták felhasználni az újjáépítéshez. Kívülről a városkép miatt volt cél az ódon hangulat megőrzése, de a belső terek olyan mértékben semmisültek meg, hogy nyíltan a modernitás felé fordultak az akkori szakemberek. Ideológiailag is elvárássá vált, hogy már nem valamiféle társadalmi elit, hanem minden állampolgár számára kell nyitottá tenni a Budavári Palotát a kulturális funkciók kialakításakor. A rendszerváltás után fontos helyszín maradt a magyarok számára az épülettömb: sokan a Magyar Nemzeti Galériának köszönhetően érzik úgy, hogy van miért felmenni a Várba.