Az a hét nap, amikor azt hittem, hogy mellrákom lehet

Egy hétköznapi hétfő reggel kilenc óra. Az a kijelölt nap, amelyre azt az időpontot foglaltam, amelyet egy éve, talán már két éve halogattam - túl hosszú ideje.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Levetkőzöm, és belépek a helyiségbe. Hiszen ez csak rutin, nem igaz?

„Madame, ne mozduljon. Nekem kell önt a megfelelő pozícióba állítanom. Forduljon egy kicsit. Nem úgy. Engedje, hogy én csináljam. Maradjon mozdulatlan. Túl feszült, lazítson.” A nő hozzám ér, mozgat, lesimítja és belenyomja az egyik mellem a gépbe. Végül olyan lapos lesz, mint az olasz szeletelt sajt, a 'Sottilette' egyik szelete.

És aztán jön a másik mell. „Forduljon el. Hadd igazítsam.” A folyamat elölről kezdődik, a melleimet oldalirányban préselik össze, ami kellemetlenül fájdalmas - sok nő számára ismerős érzés.

Amikor vége, egy apró helyiségben maradok egyedül - félmeztelenül, várakozva. Abban a kicsi, sivár térben felpörög a gondolatáramlás, hol felfelé, hol lefelé száguld, arra a pillanatnyi villanásra gondolva, amikor láttam a mellemről készült röntgenfelvételeket, a formákat és árnyékokat, amelyek egy stilizált festmény óriási tölgyfájának ágaira emlékeztetnek.

Rejtőzhet-e rák ezekben a képekben, amelyeket én nem tudok értelmezni? Nem mindannyian erre gondolunk, amikor ezekre a fekete-fehér, kódolt képekre nézünk?

Nem is vagyok benne biztos, meddig szorítottak közre ezek a négy, klausztrofóbiás fal, amikor a végre kinyíló ajtón át egy másik sötét szobába kísérnek, hogy ott várjak az orvosra és a következő vizsgálatra. De először a mosolygó orvos azt mondja: „Az ön mammográfiája teljesen rendben van.” És az a ránc, amelyről nem is tudta, hogy mélyen belevésődött a homlokába, egyszerűen eltűnik. Mélyen levegőt vesz, majd hosszan kifújja.

Eljön az ultrahangvizsgálat ideje. Ön beszélni kezd, miközben a mellére kenik a zselés kenőanyagot, először az egyikre, aztán a másikra. A vizsgálófej mozgása hanghullámokat küld, amelyek visszaverődnek az emlőszövetekről, árnyékokat, fehér és fekete foltokat, hullámokat, sötétebb területeket rajzolva ki.

Egy egész világ rejtőzik a melleinkben, amelyet teljesen figyelmen kívül hagyunk, és számunkra egyszerűen olvashatatlan. Magyarázom a radiológusnak, mennyire utálom az egészet, hogy szinte minden nő a családomban már volt emlőrákos, és mennyire szorongok ettől, amikor ő hirtelen egyetlen területre kezdi összpontosítani a vizsgálófejet, és elhallgat. Rányomja a fejet, majd elmozdítja, aztán ismét erősen lenyomja. Csend lesz.

„Azt hiszem, szükség van egy kis biopsziára.” Minden félelmem abban az egyetlen pillanatban, egyetlen mondatban ölt testet. „Van ott egy sötétebb folt, amely nem tűnik el, akárhogy mozgatom a fejet. A legjobb, ha ellenőrizzük.”

Két nappal később visszamentem, abban reménykedve, hogy gyorsan következik a folytatás, és hamar megtudom az eredményt. Más országokban, Franciaországon túl, amely az én választott otthonom, akár napokat kellene várnom a mammográfia és az ultrahangvizsgálat között, és heteket, mire a biopsziát elvégeznék.

Először helyi érzéstelenítés, majd egy kis metszés, amelyet nem érzek; az orvos biztatóan mosolyog, én mégis feszült maradok, miközben a gondolataim már valahol egészen máshol járnak. Egy hosszú kanül öt alkalommal hatol mélyen a húsomba. Néhány véres, fehéres szövettöredék kerül elő, és apró üvegfiolákba helyezik őket.

Ez volt egy hét kezdete, amelyet soha nem fogok elfelejteni.

Hét napot kellett várnom, mire végre megtudtam, van-e rák a testemben. Mintha egy párhuzamos világba léptem volna, ahol minden egyfajta szűrőn át érkezett, és távolinak tűnt. A testem és az életem várakozó üzemmódba került. Tervek felfüggesztve. Egy munkautat és baráti találkozókat halasztottam el. Megkezdtem az elfogadás folyamatát, azzal a tabu szóval - rák - mint lehetséges opciónnal. Előfordulhatott, hogy pár nap múlva ugyanebbe a szobába lépek be, és közlik velem, hogy meg kell műteni, aztán kemoterápiára lesz szükségem.

Mindez, amin minden rákbeteg keresztülmegy. Félelem, várakozás, bizonytalanság. Olyan időszak, amikor olyan barátok bukkannak fel, akikre nem is gondolt volna, és amikor azok közül, akikről azt hitte, ön mellett maradnak, esetleg eltűnnek. Mély félelmek törnek felszínre, és a környezete különbözőképp reagál. Határozottan lebegtem, készültem. Összeszorítottam magam, mintha egy közelgő repülőútra készülne, amikor éppen vihar tombol.

„Van, nincs. Nem tudom. Várnom kell.”

A spirálszerű gondolatok az elméje és félelmei mélyére húzzák, néha igen nagy mélységekbe. Felidézi az édesanyja történetét, ahogy ő is ugyanezeken a félelmeken ment keresztül, megoperálták, sugárkezelést kapott, és túlélte. Felidézi a nagynénit, aki nem élte túl. Az unokatestvért, aki ma egy gyönyörű és ragyogó túlélő. Gondol a lánytestvérére, akinek el kellett távolítani a gyomrát, mégis mindig mosolyog és nyugodt, annak ellenére, hogy élete végéig rendszeres orvosi kontrollokra kell járnia.

Miközben azoknak az arcát és történeteit idézi fel, akik túlélték, és akik nem, lebeg, elszakadva a világtól. A diákok tüntetései, a zavargások és fosztogatások a francia városokban, amelyekről újságíróként már rég a helyszínről tudósítottam volna, most csak távoli zajnak tűnnek.

Az eredmények napján olyan, mintha egy másik dimenzióban lennék.

Próbálom felkészíteni magam a legrosszabbra, mintha kényszerleszállásra készülne az ember. Az időpontom délben van, én pedig már reggel kilenckor elkezdek Lyon utcáin bolyongani. Kilométereken át gyalogolok, mint egy elveszett lélek. A helyzet ironikus része, hogy mindez a „Pink October”, az éves emlőrák-figyelemfelkeltő hónap idején történik velem. Az 1985-ben az Egyesült Államokban elindított kampány mára a világ egyik legismertebb népegészségügyi programja lett. Így az én „szabadság hetem” alatt állandóan rózsaszín szalagok és emlőszimbólumok jönnek velem szembe mindenfelé.

Világszerte minden évben millió eurókat gyűjtenek, mégis a szervezett emlőszűrésen való részvétel Franciaországban továbbra is 50% alatt marad. És nézzen rám: újságíró vagyok. Ismerem a statisztikákat, láttam súlyos betegségeket a családomban. Ennek ellenére halogattam az időpontfoglalást. Tiszta félelem. Hogyan készülhetne fel ön, vagy bárki arra, hogy közlik vele: rákos? Mégis megtörténik. És a korai felismerés életet menthet.

A korai felismerés: nemcsak a félelem, hanem az ellátáshoz való hozzáférés kérdése

Ha az emlőrákot még azelőtt fedezik fel, hogy továbbterjedne, az öt éves túlélés közel 100% (forrás: angol), szemben az előrehaladott stádiumban diagnosztizált nők 38%-ával. A fontossága ellenére, és annak ellenére, hogy az Európai Bizottság mintegy 80 millió eurót fordít a szűrés megerősítésére a blokkban az „Europe’s Beating Cancer Plan (forrás: angol)” keretében, a szűréshez való hozzáférés Európában továbbra sem egyenletes. Ez azt jelenti, hogy a korai diagnózis esélye még mindig attól függhet, hol él egy nő, nem csak attól, hogy fél-e. Ennek oka a szűrés megszervezése, az időpontokhoz való hozzáférés, a saját zsebből fizetendő költségek és a szűrés előnyeinek ismerete, valamint a társadalmi egyenlőtlenségek, deríti fel legújabb kutatásaiban az EU és az OECD.

Ahogy Luis Seijo, az Európai Rákszervezet Megelőzés, Korai Felismerés és Szűrés Hálózatának társelnöke fogalmazott (forrás: angol), „a rák szűrésében fennálló egyenlőtlenségek emberéletekbe kerülnek”.

Az európai különbségek azonban nemcsak a korai szűrésre vonatkoznak, hanem arra is, mennyi idő telik el a szűrés és a diagnózis között: a medián nyolc nap Dániában, míg 32 nap Romániában (forrás: angol).

Az én esetemben valamivel több mint egy hét telt el, Maria Assunta számára, aki az olaszországi Szardínia régióban él, azonban hétszer ennyi időre volt szükség.

Ő 40 éves kora óta évente jár emlővizsgálatokra, mintegy tíz évvel az EU-ban általában ajánlott rutinszűrési életkor előtt. Négy évvel ezelőtt, amikor 46 éves volt, egy rutin ultrahangvizsgálat egy 4 centiméteres csomót mutatott ki az egyik mellében. Egy hónappal később biopszián esett át, és három héttel ezután kapta meg az emlőrák diagnózisát.

Maria Assunta jelenleg a követési szakaszban van, hat havonta ellenőrzésekkel. Az ellátást, amelyben részesült, „emberi és orvosi szempontból is kiválónak” írja le, és az orvosait „angyalainak” nevezi. Miután mindezen keresztülment, szenvedélyes szószólójává vált a megelőzésnek és a korai felismerésnek.

A diagnózistól a kezelés megkezdéséig tartó időszak hossza is országonként eltér. Maria Assunta esetében szinte nem is volt időköz a diagnózis és a kezelés kezdete között. Az Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) szerint több országban - köztük Írországban, Görögországban, Romániában és Spanyolországban - aggodalomra ad okot, hogy a szakorvosi konzultációkra, képalkotó vizsgálatokra és diagnosztikai tesztekre hosszú a várakozási idő.

Megakadt folyamat az emlőszűrésben való részvétel terén

Miközben a korai felismerés hosszú távon javult, és a halálozás csökkent, az OECD és az Európai Bizottság „Health at a Glance: Europe 2020 (forrás: angol)” című jelentése szerint a fejlődés sok országban megtorpant, és az emlőszűrésen való részvétel Európában továbbra is erősen eltér.

2019-hez képest a emlőrákszűrés (forrás: angol) aránya kilenc olyan uniós országban nőtt, ahol rendelkezésre állnak az adatok, a legnagyobb növekedés Szlovákiában volt - több mint 12%-kal -, majd Horvátország és Észtország következik.

Az emlőrák növekvőben van az EU-ban

A saját történetemre visszatérve: eljött végül az idő. Bementem, és újabb fél órát vártam, míg végre szólítottak.

„Megnyugtatom, nincs semmi, de jó volt, hogy ellenőriztük” - mondta az orvos mosolyogva. Minden feszültségem elengedett; megköszöntem neki, és kezet ráztam vele, mint egy tökéletesen illedelmes olasz. Mégis, mindaz, ami történt, továbbra is kissé megzavar.

Szerencsém volt, de az Európai Unióban minden évben mintegy 360 000 nő kap emlőrák diagnózist, Franciaországban 61 000. Az emlőrákos esetek száma Európában emelkedik demográfiai változások, a reprodukciós mintázatok - későbbi és kevesebb terhesség - az életmódbeli szokások, valamint anyagcsere- és hormonális tényezők miatt, miközben folyik a kutatás az environmentalis vegyi anyagok, a szennyezés és a táplálkozás hatásairól is. A statisztikák azt mutatják (forrás: angol), hogy tizenegy nőből egynél alakul ki élete során emlőrák. Ez nem jelenti azt, hogy belehal, de azt sem, hogy könnyű út vár rá.

Mi történik azokkal, akik emlőrák diagnózist kapnak?

Elég szerencsés voltam ahhoz, hogy úgy lépjek ki abból a szobából, ugyanazzal az élettel, mint amilyen azelőtt volt. De sokak számára, akik másfajta diagnózist kapnak, az a félelem, bizonytalanság és lebegő állapot, amelyet én csak hét napig éltem meg, tartósan az életük részévé válhat.

Vajon a lélekre ugyanannyi figyelem jut, mint a testre, akár a gyógyuláshoz vezet az út, akár végső soron az élet végéhez?

Az OECD 2026-os Európai Rákegyenlőtlenségi Jelentése megállapította, hogy a 27 uniós ország közül, plusz Norvégia és Izland közül csak tizenhatban része a pszichológiai támogatás a rákellátási folyamatnak, és a biztosítás továbbra sem egyenletes.

Franciaországban a pszichológiai ellátás része az onkológiai támogató kezelés hivatalos csomagjának, a fájdalomcsillapítással, táplálkozási támogatással és szociális segítséggel együtt. Olaszországban a hozzáférés továbbra is korlátozott, a jogszabályi követelmények és iránymutatások ellenére. Egy 2024-es, mintegy 3000 rákbetegre kiterjedő felmérés szerint csak 20% számolt be arról, hogy kapott pszichológiai támogatást (forrás: angol), míg mindössze 16% mondta, hogy egy terapeuta végig kísérte őt a rákkezelés teljes időtartama alatt. A támogatás nagy része továbbra is magánkezdeményezésektől függ.

Eleonora ma 52 éves, és az olaszországi Genovában él. 39 évesen masztektómián esett át, miután az első élete során elvégzett ultrahangvizsgálat során egy négy centiméteres csomót fedeztek fel a mellében.

Diagnózisa óta eltelt tizenhárom évben önkéntessé vált a Braccialetti Bianchi (forrás: angol) nevű nonprofit szervezetnél, és Qigong-oktató lett. A hagyományos kínai orvosláson alapuló Qigong az egyik kiegészítő gyakorlat, amelyet az egyesület a kórházi betegeknek és a rehabilitáción átesőknek kínál. Egyéb tevékenységeik közé tartozik a kör tánc, a jóga, az empatikus támogatás, a biodanza* és a shiatsu. Eleonora szerint ezek a terápiák „az egész rákos utat egyszerűen elviselhetőbbé tudják tenni”.

Ezt az ingyenes támogató programot mintegy harminc évvel ezelőtt indította el a genovai San Martino Kórházban dolgozó orvosok egy csoportja. Maria Giuseppina Vidili az egyik onkológus, aki segített az kezdeményezés létrehozásában. Rákos rehabilitációra szakosodott, és elmondja, hogy az orvosok és az egyesületek igyekeznek a rendelkezésre álló korlátozott nemzeti költségvetés és az egészségügyi megszorítások ellenére a lehető legtöbbet tenni. Azt mondja, éveken át fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy barátságos tereket alakítson ki a betegek számára, a rákellátási út bármely szakaszában.

Négy éve nyugdíjba ment, de sosem hagyta abba a kiegészítő tevékenységek szervezését, hangsúlyozva, hogy az orvosok és az egyesületek állnak az első vonalban, hogy pótolják a nemzeti egészségügyi rendszer hiányosságait, legalábbis a pszichológiai támogatás terén.

Az Olasz Onkológiai Önkéntes Szervezetek Szövetsége (FAVO) szerint a kórházaknak mindössze mintegy 20%-a nyújt speciális pszicho-onkológiai ellátást. Az ilyen támogatás a rákkezelés befejezése után még kevésbé elérhető. Vidili doktornő szerint az egész országban szabványosított pszicho-onkológiai szolgáltatásra lenne szükség. Az általa indított kezdeményezéshez hasonló programok továbbra is csak viszonylag kevés ember számára elérhetők. Néhány olasz kórházban - mondja - még rehabilitációs osztály sincs.

Rózsaszín Október, minden hónapban

Aznap, miután megkaptam a kedvező eredményt, elvileg vissza kellett volna térnem a munkához, e-mailekre válaszolni, telefonon interjúkat egyeztetni, megtervezni a következő riportutamat. Egyszerűen ott folytatni mindent, ahol abbahagytam, mintha semmi sem történt volna.

Pedig történt valami, és nyomot hagyott.

Azon a reggelen írtam le az cikk nagy részét, hajnali 5 és 9 óra között. Egyszerűen ki kellett írnom magamból - szó szerint a mellkasomból -, abban a reményben, hogy az élményem megosztása akár egyetlen nőt is segít abban, hogy szembenézzen a félelmeivel, és rendszeresen elmenjen szűrésre. De az írás egyben lehetőség volt arra is, hogy beleássam magam egy témába, amelytől az emberek - köztük én is - még mindig inkább elfordítják a tekintetüket. Nehezemre esett úgy kutatni és tárgyalni a rákot, mintha bármilyen más újságírói téma lenne. Súlyos teher jár vele.

Ma azok járnak a fejemben, akik az életükért küzdenek, és akik új kezeléseket keresnek. A figyelemfelkeltő kampányoknak jelentőségük van, de az önmagában vett tudatosság nem elegendő. A nőknek hozzáférésre van szükségük a szűrésekhez, gyors diagnózisra és megfelelő ellátásra. Arra is, hogy bátorítsák őket: helyezzék előtérbe a saját egészségüket, még akkor is, ha a félelem arra csábítja az embert, hogy elfordítsa a tekintetét.

A pszichológiai támogatásnak és a kiegészítő terápiáknak mindenütt, mindenki számára hozzáférhetőnek kellene lenniük, nem csak annak a kevés embernek, akik jelenleg részesülhetnek bennük az Európai Unióban.

És egy dolog biztos: a következő szűrési időpontomat időben fogom lefoglalni.