A lakásárak 2015 és 2025 között 84,6 százalékkal emelkedtek, miközben az átlagbérek csak 27,85 százalékkal nőttek. Az elérhető lakások hiánya, a bérleti terhek és a megtakarítás nehézségei tovább súlyosbítják a válságot. Szakértők szerint szerkezeti reformra van szükség.
Spanyolországban a munkahely megléte már nem garantálja, hogy az ember lakáshoz jusson. Az ingatlanárak és a bérleti díjak az elmúlt években a bérek növekedését jócskán meghaladó ütemben emelkedtek, ami egyaránt megnehezíti a lakáshitel törlesztését és azt, hogy valaki félre tudjon tenni a kezdő befizetésre.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ez a szakadék különösen – bár nem kizárólag – a fiatalokat és az alacsony, illetve közepes jövedelmű háztartásokat sújtja, és az elmúlt hetekben a lakhatás kérdését a társadalmi és politikai vita középpontjába állította, olyannyira, hogy Pedro Sánchez miniszterelnök a parlamenti választások előrehozása mellett döntött, miután a kongresszusban nem tudta elfogadtatni azt a sürgősségi intézkedéscsomagot, amellyel a köztereken tapintható elégedetlenségre kívánt reagálni.
„A probléma alapvetően strukturális” – mondja a Euronewsnak Rafael Pampillón, a madridi San Pablo-CEU Egyetem alkalmazott közgazdaságtanának tanszékvezető professzora, aki elismeri, hogy a jelenlegi szakadék a bérek és a bérleti díjak, illetve lakáshitelek magas költségei között „megnehezíti a lakáshoz jutást”, és hangsúlyozza, hogy „nem elég, ha valakinek megvan a pénze a kezdő befizetésre”.
Az Országos Statisztikai Intézet (INE) adatai (forrás: spanyol) szerint 2015 és 2025 között 84,6 százalékkal nőttek a lakásárak, miközben az éves bruttó átlagbérek 2015 és 2024 között 27,85 százalékkal emelkedtek, és elérték a 29 540 eurót. A kollektív béralkuban rögzített bérek ugyanezen időszakban nagyjából 27 százalékkal nőttek.
A különbség ma is fennáll. 2026 második negyedévében a lakásárak éves összevetésben 12,2 százalékkal emelkedtek, miközben az átlagos béremelések 3 és 4 százalék között maradtak – a Munkaügyi Minisztérium adatai szerint. A lakhatás olyan ütemben drágul, amelyet a munkajövedelmek nem tudnak követni.
Az Oxfam Intermón múlt héten bemutatott friss tanulmánya (forrás: spanyol) szerint a lakhatási kiadások robbanása 15,49 százalékra lökte fel a dolgozói szegénység arányát, ami országosan mintegy 770 000 embert jelent. A jelentés rámutat: három dolgozó közül egy, aki piaci áron bérel lakást, a bérleti díj kifizetése után szegénységben él. A mutató 34,08 százalék azoknál, akik piaci áron bérelnek, 10,22 százalék a jelzáloghitelt fizetőknél és 7,95 százalék azoknál, akiknek már ki van fizetve a lakásuk.
„A kilakoltatások jelentik a lakhatási válság legszélsőségesebb arcát, de nem az egyetlenét” – állítja (forrás: spanyol) az Oxfam Intermón lakhatási, foglalkoztatási és szociálpolitikai politikáiért felelős vezetője, Alejandro García-Gil. „Létezik egy kevésbé látható valóság is: olyan emberek, akik dolgoznak, és nagy nehézségek árán minden hónapban ki tudják fizetni a lakásukat, de a fizetésükből ezután már nem marad elég ahhoz, hogy méltó életet éljenek.”
A bérleti díj olyan kiadás, amely megnehezíti a lakásvásárlást
A probléma nem korlátozódik a vételárra. A Spanyol Nemzeti Bank legutóbbi éves jelentése (forrás: spanyol) szerint a bérlakásban élő háztartások négytizede túlzott pénzügyi terhet visel, mivel jövedelmének több mint 40 százalékát fordítja lakbérre. A nagyvárosokban és a turizmus által leginkább sújtott térségekben a magas kereslet tovább növeli az árnyomást.
„A lakhatáshoz való hozzáférést az is nehezíti, hogy a lakásárak gyorsabban nőttek, mint a háztartások jövedelme, ami növelte a szükséges erőfeszítést, és tovább szigorította a lakásvásárlás feltételeit Spanyolországban nagyobb mértékben, mint a fő európai gazdaságokban” – olvasható a dokumentumban.
A bérlés azok számára is akadályt jelent, akik saját lakást szeretnének. Noha egyes esetekben a havi hiteltörlesztés kevesebb lenne, mint a bérleti díj, a hitelfelvételhez szükséges összeg előteremtése egyre nehezebb, ha a fizetés jelentős részét elviszi a lakbér – magyarázza Pampillón, aki ismét hangsúlyozza: „nem elég, ha megvan a pénz a kezdő befizetésre”.
„Egy fizetés lehetővé teszi a havi törlesztést, de lakásvásárláskor magas összegű kezdő befizetésre van szükség, amihez jelentős megtakarítással kell rendelkezni” – fogalmaz a Barcelonai Egyetem közgazdaságtudományi és üzleti doktora, aki egyben IESE MBA-t is szerzett. „Minél több időre van szükség a kezdő rész összegyűjtéséhez, annál hosszabb ideig kell tovább lakbért fizetni.”
Átlagosan mintegy 200 000 eurós lakásár mellett a vevőnek körülbelül 60 000 euróra van szüksége a kezdő befizetés és a vásárláshoz kapcsolódó költségek fedezésére. Megtakarítási képesség nélkül – teszi hozzá Pampillón – sokszor a családi segítség az egyetlen módja annak, hogy „megtörjük ezt az ördögi kört”. „Akiknek ez nem áll rendelkezésére, jóval hosszabb utat kell bejárniuk. Így a családi vagyon – a bőkezű nyugdíjakkal együtt – egyre nagyobb súlyt kap a gyerekek előtt álló lehetőségekben” – jegyzi meg.
Ebben az értelemben az önálló életkezdés nehézségei egyre nagyobb egyenlőtlenséget tükröznek azok között, akik támaszkodhatnak a családi erőforrásokra, és azok között, akik kizárólag a fizetésükre hagyatkozhatnak. 2008 óta 45 százalékkal nőtt azoknak a háztartásoknak az aránya, amelyek nem rendelkeznek saját tulajdonú lakással – derül ki az INE Életkörülmény-felméréséből (forrás: spanyol).
Strukturális probléma, amely túlmutat a béreken
A válság idején bekövetkezett bércsökkenés, a lassúbb bérfelzárkózás és a befektetési alapok megjelenése az ingatlanpiacon mind hozzájárultak ahhoz, hogy ez a távolság tovább nőjön. Ehhez járul hozzá a kínálat szűkössége is: 2021 és 2025 között mintegy 750 000 lakásos hiány halmozódott fel a Spanyol Nemzeti Bank becslései szerint. 2025-ben körülbelül 225 000 új háztartás jött létre, miközben nagyjából 92 000 új lakás épült meg.
A szakértők többsége ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy a jövedelmek és a lakhatás közötti szakadék pusztán béremelésekkel nem szüntethető meg. „Mindig úgy tartották, hogy a szegénység elleni küzdelem leghatékonyabb eszköze a munka, ez az elemzés azonban megmutatja, hogy a puszta foglalkoztatás nem elegendő” – mutat rá García-Gil az Oxfam Intermón tanulmányára utalva.
Az Európai Bizottság határozott hangot üt meg a szektor helyzetéről készített diagnózisában (forrás: spanyol): „A spanyol lakáspiac mélyen gyökerező strukturális kihívásokkal néz szembe. A spanyol ingatlanpiacon súlyos egyensúlytalanság tapasztalható a kínálat és a kereslet között, miközben hiányzik a jelentős arányú megfizethető és szociális lakásállomány, beleértve a szociális bérlakásokat is.”
A jelenlegi helyzetre reagálva a CC.OO. és az UGT szakszervezetek 24 órás általános sztrájkot hirdettek november 11-ére, „bérek, lakhatás, árak” jelszóval, amellyel remélik, hogy mederbe terelik a társadalmi elégedetlenséget, amelyet ez a válság Spanyolországban okoz – különösen azután, hogy kilakoltatták, majd nem sokkal később elhunyt Maricarmen, az a 87 éves asszony, aki október elején halt meg, néhány nappal azután, hogy ki kellett költöznie otthonából .
„A jelenlegi körülmények között nincs az a bér vagy kollektív szerződés, amely lehetővé tenné számunkra, hogy lakáshoz jussunk” – jelentette ki (forrás: spanyol) nemrég a sajtónak az UGT főtitkára, Pepe Álvarez. „Nem tarthatjuk fenn tovább azt a helyzetet, amelyben gyakorlatilag lehetetlen, hogy országunk dolgozóinak túlnyomó többsége – a jelenlegi bérekkel – lakáshoz jusson, sem bérlakásként, sem saját tulajdonú ingatlanként.”
Mindkét szakszervezeti tömörülés legalább 7 százalékos emelést követel a minimálbérben 2027-re, így az 14 havi kifizetés mellett meghaladná az 1300 eurót. Unai Sordo, a CC.OO. főtitkára azonban elismeri a bérpolitika korlátait az ingatlanárak emelkedésével szemben.
„Nincs a világon olyan bérpolitika, amely képes lenne kezelni azt az őrületet, hogy a lakásárak egyetlen év alatt 12 százalékkal emelkednek” – fogalmazott a szakszervezeti vezető egy, október 13-i keltezésű közleményben (forrás: spanyol).
A szervezet azt javasolja, hogy a bruttó hazai termék (GDP) éves értékének legalább 1 százalékát fordítsák köztulajdonú lakásokra egy teljes évtizeden át, és olyan intézkedéseket sürget, amelyek megfékezik a spekulációt és mérséklik az ingatlanárak drágulását.
Ebben az összefüggésben Pampillón is olyan reformokra szólít fel, amelyek messze túlmutatnak egy egyszerű béremelésen, utóbbi ugyanis végső soron „termelékenyebb vállalatokat, beruházásokat és nagyobb hozzáadott értéket termelő munkahelyeket” igényelne, és rámutat, hogy az egyik fő gond az, hogy „a lakás iránti kereslet sokkal gyorsabban nő, mint amennyi idő a megépítésére rendelkezésre áll”.
„A gazdaságpolitikának hatnia kell a bérekre, de mindenekelőtt a kínálatra” – hangsúlyozza a professzor. „Ott kell megkönnyíteni az építkezést, ahol kereslet van: építhető területeket kell biztosítani, fel kell gyorsítani az engedélyezést, össze kell hangolni az infrastruktúrákat, és csökkenteni kell azokat az adminisztratív terheket, amelyek költséget jelentenek, miközben nem nyújtanak valódi védelmet.”
Abban azonban minden érintett fél – a politikai szereplők, a szakszervezetek, a szakértők és a lakosság többsége – egyetért, hogy a spanyolországi lakhatási válság strukturális probléma, amelyre rövid távon kevés megoldás kínálkozik, és hosszabb távú, átfogó tervezést követel.