A világ fejlett államai a béke, a stabilitás és a szabályokon alapuló rend letéteményeseinek tekintették magukat, a globális Délt viszont puccsokkal, polgárháborúkkal és kiszámíthatatlansággal azonosították. Most mintha felcserélődnének a szerepek.
Az "öreg" hatalmak ismét fegyverkeznek, szövetségeket építenek és egzisztenciális fenyegetésekről beszélnek, miközben a feltörekvő országok jelentős része kívül szeretne maradni a nagyhatalmak konfliktusain. A képzeletbeli térkép nem pontosan követi az Egyenlítőt, nem esik egybe a kontinensek határaival, és még csak nem is a gazdagságot választja el a szegénységtől. Inkább két eltérő történelmi lelkiállapotot mutat.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az egyik oldalon áll a világ régi hatalmi központja: Európa, Oroszország és Észak-Amerika, valamint azok a térségek, amelyek biztonságpolitikai tekintetben szorosan kapcsolódnak hozzájuk. Ez a világ ismét háborúról, elrettentésről, katonai szövetségekről, védelmi kiadásokról, mozgósításról és stratégiai fenyegetésekről beszél.
A másik oldalon ott van az úgynevezett globális Dél: India, Brazília, Indonézia, Dél-Afrika, a Perzsa-öböl gazdag monarchiái, Afrika és Latin-Amerika jelentős része, valamint Délkelet-Ázsia közepes és kisebb államai, ahol csak Japán és Dél-Korea a kivétel. Ezek az országok nem feltétlenül békések, demokratikusak vagy egymással szolidárisak, de egy fontos ügyben egyetértenek, azaz nem akarják, hogy a XXI. századukat mások XX. századi konfliktusai határozzák meg.
A világ, amely azt hitte, maga mögött hagyta a háborút
A hidegháború befejezése után a Nyugat egy ideig úgy tekintett a fegyveres konfliktusokra, mint egy visszaszorulóban lévő történelmi jelenségre. Háborúk természetesen továbbra is voltak, de többnyire távoli országokban, korlátozott célokért, fejlett államok jelentős technológiai fölénye mellett.
A nagyhatalmi háború gondolata Európában anakronizmusnak tűnt. A gazdasági összefonódástól azt várták, hogy megszelídíti az államokat, a nemzetközi intézményektől pedig azt, hogy tárgyalóasztalhoz kényszerítik őket. A történelemnek ugyan nem lett vége, ahogyan Francis Fukuyama híres, gyakran leegyszerűsítve idézett tétele alapján sokan gondolták, de mintha elveszítette volna korábbi tragikus súlyát.
Most viszont ugyanazok az országok, amelyek néhány évtizede még a háború meghaladásáról beszéltek, ismét lőszergyárakat építenek, hadosztályokat állítanak fel és polgári infrastruktúrájuk háborús ellenálló képességét vizsgálják.
A Stockholm International Peace Research Institute adatai szerint a világ katonai kiadásai 2025-ben elérték a 2887 milliárd dollárt. Ez sorozatban a tizenegyedik olyan év volt, amikor tovább emelkedtek a fegyverkezésre fordított összegek. A világ katonai kiadásai 2016 és 2025 között összesen 41 százalékkal növekedtek, ami joggal nevezhető iszonyatos mértékűnek.
A változás egyik fő motorja Európa. Az európai katonai kiadások 2025-ben 14 százalékkal, 864 milliárd dollárra emelkedtek, a kontinens átlagos katonai terhe pedig egyetlen év alatt a GDP 2,8 százalékáról 3,2 százalékra nőtt. Ez több mint kétszerese a 2016-os aránynak.
Az Észak ismét azzal a felismeréssel él együtt, hogy a biztonság nem természetes állapot, hanem drága, fegyverekkel, katonákkal és ipari kapacitással fenntartott konstrukció.
Oroszország Ukrajna ellen indított háborúja visszahozta Európába a területszerző hadviselést, az állóháborút, a tömeges tüzérségi párbajokat és az ipari méretű emberveszteséget. A Közel-Keleten az izraeli–palesztin konfliktus, Irán regionális ambíciói és az Egyesült Államok katonai jelenléte egyre kevésbé különálló válságoknak, inkább egy összekapcsolódó háborús rendszer részeinek látszanak.
Közben az Egyesült Államok és Kína közötti versengés is mindinkább katonai nyelvet használ. Tajvan, a Dél-kínai-tenger, a félvezetők, a tengeri útvonalak és az ázsiai szövetségi rendszer már nem egyszerű kereskedelmi vagy diplomáciai viták tárgyai. Egy lehetséges jövőbeli háború előkészületeinek elemeivé váltak. Az Észak nem pusztán fegyverkezik, hanem újra megtanul félni.
A Dél természetesen nem békés
Csábító lenne mindebből arra következtetni, hogy miközben az Észak háborúzik, a Dél valamilyen békésebb fejlődési pályára lépett. Ez azonban nem lenne igaz.
A globális Dél területén zajlik a világ legpusztítóbb konfliktusainak jelentős része. Szudánban polgárháború, a Száhel-övezetben államok szétesésével fenyegető dzsihadista erőszak, Kongó keleti részén elhúzódó fegyveres küzdelem, Mianmarban pedig katonai diktatúra és ellenállási háború követeli az áldozatokat. Latin-Amerikában a szervezett bűnözés egyes országokban olyan területeket ellenőriz, amelyeken az állam hatalma csak névlegesen érvényesül.
Az ACLED konfliktuskutató szervezet 2024 decembere és 2025 novembere között több mint 204 ezer politikai erőszakhoz kapcsolódó eseményt regisztrált világszerte. Ezekben konzervatív becslés szerint is több mint 240 ezren haltak meg. A szervezet szerint 2025-ben naponta átlagosan több mint 550 konfliktusesemény történt, miközben történelmi csúcsra emelkedett a légicsapások és dróntámadások száma.
Ami megkülönbözteti az Északtól, az nem az erőszak hiánya, hanem a konfliktusok természete és a nagy államok magatartása. A déli háborúk többsége belső vagy regionális: államok széteséséről, etnikai és vallási ellentétekről, hatalomért küzdő milíciákról, államcsínyekről, természeti erőforrásokról vagy ellenőrizetlen határvidékekről szól. Ezek az összecsapások borzalmasak lehetnek, de ritkábban kapcsolódnak össze olyan átfogó szövetségi rendszerekkel, amelyek közvetlenül a világrend egészét fenyegetik.
Nem semlegesség, hanem stratégiai kívülmaradás
India együttműködik az Egyesült Államokkal, Japánnal és Ausztráliával a Quad-egyezmény keretében, miközben orosz fegyvereket és energiahordozókat vásárol, tagja a BRICS-nek és a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek is.
Brazília nyugati típusú demokrácia, de elutasítja, hogy automatikusan kövesse Washingtont vagy Brüsszelt Oroszországgal és Kínával szemben.
Szaúd-Arábia amerikai fegyvereket vásárol, kínai beruházásokat fogad, Oroszországgal hangolja össze olajpolitikáját, és közben önálló diplomáciai központként próbál fellépni.
A világ legnagyobb muszlim népességű országa, Indonézia hadgyakorlatokat tart az Egyesült Államokkal, gazdaságilag szorosan kapcsolódik Kínához, és egyiket sem akarja kizárólagos szövetségesének vagy ellenségének tekinteni.
Ez nem a hidegháború klasszikus semlegessége. A semleges állam igyekezett távolságot tartani mindkét tábortól. A mai feltörekvő országok ezzel szemben egyszerre több, egymással rivalizáló hatalomhoz kapcsolódnak.
A „stratégiai kívülmaradás” írja le legjobban ezt a magatartást. Nem kilépni akarnak a nagyhatalmi rendszerből, hanem minél több irányban részt venni benne anélkül, hogy valamelyik oldal foglyává válnának. Fegyvert vásárolhatnak az egyik országtól, infrastruktúrát a másiktól, energiát a harmadiktól, technológiát a negyediktől.
Az indiai diplomácia mindezt stratégiai autonómiának nevezi. Az indiai külügyminisztérium megfogalmazása szerint ez nem merev elszigetelődést vagy a partnerségek ideológiai elutasítását jelenti, hanem azt, hogy India saját nemzeti érdekei alapján kíván dönteni. Az ország vezetői az elmúlt években egyre gyakrabban hangsúlyozták, hogy a stratégiai autonómia immár nemcsak katonai, hanem gazdasági kérdés is.
Délkelet-Ázsia országai hasonló logikát követnek. Az ASEAN 2026-ban is olyan nyitott és befogadó indiai–csendes-óceáni rendszert szorgalmazott, amelyben valamennyi nagyhatalom részt vehet a gyakorlati együttműködésben. A szervezet országai közös veszélynek tekintik a nagyhatalmi verseny elfajulását, de nem akarják, hogy választásra kényszerítsék őket Washington és Peking között.
A Dél tehát nem azt mondja, hogy nincsenek elvei. Azt mondja, hogy az elvek értelmezésének jogát nem hajlandó átengedni másoknak.
Ukrajna megmutatta a különbséget
Az ukrajnai háború az egyik legjobb példája annak, hogyan gondolkodik eltérően Észak és Dél.
A legtöbb déli állam nem támogatja nyíltan az orosz területszerzést. Az ENSZ Közgyűlése 2026. február 24-én 107 igen szavazattal, 12 ellenében és 51 tartózkodás mellett fogadott el egy Ukrajna szuverenitását és területi integritását megerősítő határozatot.
Az eredmény azonban azt is megmutatta, hogy az országok nagy csoportja nem kíván teljes egészében csatlakozni a nyugati háborúértelmezéshez.
Számos déli állam egyszerre vallja azt, hogy Oroszország megsértette Ukrajna szuverenitását, és azt, hogy a Nyugat nem követelhet tőlük automatikus szankciókat, fegyverszállításokat vagy politikai igazodást.
Ez az álláspont Washingtonból vagy Brüsszelből nézve erkölcsi következetlenségnek tűnhet. Delhiből, Pretoriából, Brasíliából vagy Jakartából azonban gyakran történelmi tapasztalatként jelenik meg.
A Dél országai emlékeznek arra, hogy a nemzetközi jogot korábban sem mindig egyformán alkalmazták. Emlékeznek a gyarmati határokra, a külföldről támogatott államcsínyekre, Vietnamra, Iránra, Irakra, Líbiára és azokra a diktatúrákra, amelyeket valamelyik nagyhatalom addig támogatott, amíg geopolitikai érdeke ezt kívánta. A globális Dél egyik kimondatlan üzenete talán hangzik: Elítélhetjük a háborút anélkül, hogy a ti háborútokká tennénk a saját politikánkat.
A bandungi örökség - a kívülmaradásnak történelmi előzménye van.
1955-ben az indonéziai Bandungban huszonkilenc ázsiai és afrikai ország vezetői gyűltek össze. Sok állam közülük éppen csak akkoriban szabadult a gyarmati uralom alól. Nem akartak az Egyesült Államok vezette nyugati tömbhöz csatlakozni, de a Szovjetunió alárendeltjeivé sem kívántak válni. Ebből a szellemi és politikai közegből nőtt ki később az el nem kötelezett országok mozgalma.
Bandung nem csupán két katonai tömb egyidejű elutasítása volt. Annak kinyilvánítása is, hogy az újonnan függetlenné vált államoknak joguk van saját történelmi céljaikat követni.
A fejlődés, az iparosítás, az állami szuverenitás és a gyarmati örökség felszámolása fontosabb volt számukra, mint az, hogy részt vegyenek Európa és Észak-Amerika ideológiai vitáiban. A mai stratégiai autonómia ennek a gondolatnak a korszerűsített változata. A különbség az, hogy a korabeli el nem kötelezett országok többsége gazdaságilag gyenge és a nagyhatalmak segítségére szoruló állam volt. A mai Dél viszont egyre nagyobb gazdasági súllyal rendelkezik.
Az UNCTAD szerint a globális Dél már a világ kibocsátásának 42 százalékát és a nemzetközi kereskedelem 44 százalékát adja. A fejlődő országok részesedése a globális közvetlen külföldi befektetésekből a 2007 körüli 22 százalékról 2023-ra több mint 58 százalékra emelkedett.
A fejlődő országok egymás közötti árukereskedelme 2025-re elérte a 7,2 ezer milliárd dollárt, részesedése pedig a világkereskedelemben a 2000-es 11 százalékról 28 százalékra nőtt. A Dél ma már nem pusztán segítséget kér a világtól. Piacokat, nyersanyagokat, fogyasztókat, gyárakat, kikötőket és technológiai központokat kínál, és ez sokkal nagyobb szabadságot nyújt számára, mint amellyel Bandung idején rendelkezett.
Eltérő vágyak és szempontok
Az Észak országai biztonságot akarnak teremteni, hogy megőrizhessék jólétüket. A Dél országainak jelentős része viszont jólétet akar teremteni, mert attól remél biztonságot. Ez a különbség alapvető.
Egy európai állam számára a legfontosabb stratégiai kérdés az lehet, hogy rendelkezik-e elegendő katonával, rakétával és légvédelmi rendszerrel egy háború elrettentéséhez. Viszont egy fejlődő ország vezetője számára a politikai túlélést sokkal közvetlenebbül befolyásolhatja az élelmiszer ára, az elektromos hálózat állapota, az ivóvíz, a lakhatás, az államadósság vagy az, hogy évente hány millió fiatal számára kell munkahelyet teremteni.
A Dél nem azért kerüli a nagyhatalmi konfliktusokat, mert erkölcsileg magasabb rendű lenne. Hanem azért, mert sok ország egyszerűen nem engedheti meg magának a geopolitikai önfeláldozást. India nem pusztán nemzeti büszkeségből ragaszkodik a stratégiai autonómiához. Hanem azért, mert több mint egymilliárd ember fejlődési igényeit kell összeegyeztetnie az energiaellátással, az iparosítással és a biztonságpolitikával.
Indonézia nem azért akar egyszerre jó kapcsolatot Kínával és az Egyesült Államokkal, mert ne látná a közöttük feszülő ellentéteket. Azért teszi, mert kínai tőkére, amerikai technológiára, külföldi piacokra és regionális stabilitásra egyaránt szüksége van.
A Világbank szerint Dél-Ázsia 2026-ban is a leggyorsabban növekvő feltörekvő és fejlődő régió maradhat. Ez azonban nem változtat azon, hogy a fejlődő gazdaságok növekedését egyre inkább geopolitikai feszültségek, kereskedelmi korlátozások, energiaár-sokkok és adósságproblémák veszélyeztetik.
Minden háború magasabb energiaárakat, bizonytalanabb tengeri útvonalakat, drágább hiteleket és lassabb növekedést hozhat. A konfliktusokat többnyire máshol indítják el, de az árat azok az országok fizetik meg, amelyeknek a legkevesebb közük volt a döntéshez.
A szuverenitás másik jelentése
A Nyugat politikai nyelvében a szuverenitás gyakran összekapcsolódik a szövetségekkel. Egy kisebb ország úgy őrizheti meg önállóságát, hogy belép egy nagyobb politikai és katonai közösségbe, amely megvédi.
A globális Dél számos országában a szuverenitásnak más történelmi jelentése van. A fogalom ott szorosan összefügg azzal, hogy külső hatalmak korábban gyarmatokat, protektorátusokat vagy befolyási övezeteket alakítottak ki. Emiatt egy katonai szövetség, egy külföldi támaszpont vagy egy politikai feltételekhez kötött gazdasági együttműködés nem feltétlenül biztonságot, hanem új függőséget idéz fel.
Sok déli állam ezért nem a szövetségi hűséget, hanem a választás szabadságát tekinti a szuverenitás legfontosabb jelének. Jogot akar szerezni ahhoz, hogy egy adott ügyben Amerikával, egy másikban Kínával, egy harmadikban Oroszországgal vagy Európával működjön együtt. A Nyugat ezt gyakran opportunizmusnak nevezi. A Dél stratégiai autonómiának.
A Dél országai egymással sem alkotnak egységes közösséget
India és Kína határvitában áll. Szaúd-Arábia és Irán közeledése törékeny. Egyiptom és Etiópia között a Nílus vízhozama okoz súlyos feszültséget. Marokkó és Algéria rivalizálása évtizedek óta meghatározza Észak-Afrikát. Venezuela és Guyana között fegyveres területi vita áll fenn. A Dél-kínai-tengeren több délkelet-ázsiai ország közvetlenül ütközik Kína követeléseivel.
A BRICS gazdasági súlya növekszik, de tagjai között nincs közös külpolitika, katonai szövetség vagy egységes világszemlélet. Az UNCTAD adatai szerint a BRICS-országok 2024-ben a világ GDP-jének mintegy 27 százalékát adták, egymás közötti kereskedelmük azonban csak a globális kereskedelem körülbelül 5 százalékát tette ki. A „globális Dél” ezért nem egy új Nyugat, és nem is a régi világrend leváltására váró egységes tábor.
Meddig tarthat a kívülmaradás?
A stratégiai kívülmaradás addig működik, amíg a nagyhatalmak hajlandók eltűrni. Az Egyesült Államok és Kína versengésének erősödése egyre több országot kényszeríthet nehéz döntésekre és választásokra. Egy állam nem biztos, hogy korlátlan ideig használhat egyszerre kínai távközlési rendszereket, amerikai fegyvereket, orosz energiahordozókat és európai pénzügyi szolgáltatásokat anélkül, hogy valamelyik partner politikai feltételeket szabna.
Hasonlóan súlyos választások elé állíthatná a világot egy elhúzódó közel-keleti háború, az iráni olajexport kiesése vagy a Hormuzi-szoros lezárása. A Világbank 2026-os előrejelzése már most arra figyelmeztetett, hogy a közel-keleti konfliktusok energiaár-emelkedést, inflációt és világgazdasági lassulást idézhetnek elő.