Nemzetközi kutatók új anficionida fajt azonosítottak Paludocyon moyasolai néven egy, az Els Casotsban (Barcelona) régen talált koponya alapján; a Journal of Mammalian Evolutionben közölt lelet bővíti ismereteinket a miocén húsevőiről.
A koponyát az 1990-es években emelték ki a földből az Els Casotsban zajló egyik ásatási kampány során. A Subirats (Alt Penedès) település határában található lelőhely azóta az európai miocén időszak egyik meghatározó referenciahelyévé vált.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Akkoriban a kutatók úgy vélték, hogy egy már ismert Paludocyon-példányhoz tartozik, amelynek töredékes maradványait a környéken és más országokban is megtalálták. Mivel nem kínált különösebb újdonságot, a leletet elraktározták.
Csak 2014-ben, egy doktori értekezés készítésekor fordult ismét rá valaki a koponyára, és ekkor derült ki, hogy valami nem stimmel. Az összehasonlítás alapjául szolgáló faj jóval robusztusabb volt, nagyjából oroszlán- vagy tigrisnagyságú, csaknem 200 kilogrammos tömeggel.
A vizsgált állat ehhez képest kisebbnek, és feltehetően kevésbé izmosnak tűnt. Az Institut Català de Paleontologia Miquel Crusafont kutatócsoportja az elmúlt két évet annak szentelte, hogy igazolja a gyanút: a lelet nem egy ismert Paludocyon-fajhoz tartozik, hanem egy olyan fajhoz, amelyet korábban még senki sem írt le.
Az új fajt Paludocyon moyasolai névre keresztelték Salvador Moyà-Solà paleontológus tiszteletére, felfedezése pedig Els Casotsot teszi a faj világszerte is kiemelkedő jelentőségű lelőhelyévé.
A kutatásban az ICP mellett részt vett a Spanyol Nemzeti Természettudományi Múzeum (CSIC), a Valènciai Egyetem, a Barcelonai Autonóm Egyetem, a Madridi Complutense Egyetem, az Ecuadori Nemzeti Biodiverzitási Intézet és a dél-afrikai Iziko múzeum is.
Közepes termetű ragadozó egy trópusi lagúnában
A kutatók számításai szerint ez az amficionida – a kihalt ragadozók azon csoportjának tagja, amely a kutya- és a medveszerű jegyeket ötvözte, anélkül hogy valójában bármelyik csoportba tartozott volna – egy nagytestű kutya méretével vetekedett, 50–70 kilogrammos tömeggel.
A megtalált maradványok között van a koponya, a fogazat jelentős része és egy önálló alsó zápfog – elegendő anyag ahhoz, hogy feltűnjön a kutatóknak valami szokatlan: a hátsó zápfogak rendkívüli fejlettsége, különösen a második felső zápfog szokatlan szélessége és a harmadik, a nemzetségre jellemzőnél nagyobb mérete.
Ez a fogazat változatos étrendre utal, amely egy mezokarnivor, vagyis közepes fokú húsevő vadász életmódjával egyeztethető össze: képes lehetett kisebb és közepes termetű zsákmány, köztük ősi szarvasok, tülkösszarvúak és korai sertések üldözésére, anélkül hogy a környezetének legnagyobb testű ragadozója lett volna. Ugyanazon a lelőhelyen ráadásul egy másik, jóval nagyobb amficionidát is találtak, amely nagyjából leopárd méretű lehetett, ám ezt a fajt még nem írták le hivatalosan.
Az az élőhely, ahol mintegy 15,9 millió évvel ezelőtt élt, egészen másképp festett, mint ma: sekély lagúna terült el itt trópusi erdővel körülvéve, krokodilokkal, kígyókkal, halakkal és a teret megosztó, rendkívül sokféle emlősfajjal.
A feltárást vezető kutatók szerint éppen ez a vizes környezet tette lehetővé, hogy a fosszíliák ilyen jó állapotban maradjanak fenn: az elpusztult állatok teste a sárba süppedt, ami megóvta őket a lebomlástól.
Újabb darab a miocén ragadozók térképén
A felfedezés egy szélesebb kutatási programhoz kapcsolódik, amely azt vizsgálja, miként szerveződtek a nagytestű ragadozóközösségek a miocén időszakban az Ibériai-félszigeten. Egy korábbi munka – a Madridi Complutense Egyetem részvételével – már elemezte a kissé fiatalabb Los Valles de Fuentidueña (Segovia) és Cerro de los Batallones (Madrid) lelőhelyeket, ahol szokatlanul sok ragadozófaj élt egymás mellett: medvekutyák, macskafélék, hiénák és medvék.
A Palaeontology folyóiratban megjelent tanulmány több mint 200 fogzománcminta stabilizotóp-elemzésével azt mutatta ki, hogy az egyes fajok közötti versengés erős volt, kivéve olyan esetekben, mint az említett amficionida vagy a korai hiéna, amelyek más zsákmányfajokra vadásztak, nyíltabb élőhelyeken.
Az ilyen izotópos vizsgálatok segítségével meglehetősen pontosan rekonstruálható, mit evett egy-egy állat, szinte anélkül, hogy kárt tenne a fosszíliában: elegendő néhány milligrammnyi zománcot lecsiszolni egy fogról fogászati fúróval, majd a mintát tömegspektrometriával elemezni.
Ha ezt a megközelítést különböző lelőhelyeken és a miocén különböző időszakaiban alkalmazzák, egyre részletesebb kép rajzolódik ki arról, miként reagált a fauna a korszak környezeti változásaira: a zárt erdőktől a nyíltabb, szárazabb tájak felé való eltolódásra, és arról is, milyen stratégiák tették lehetővé, hogy egyes fajok ilyen intenzív versengés mellett is megosszák egymással ugyanazt az élőhelyet.
A Paludocyon moyasolai ebbe a történetbe illeszkedik újabb mozaikként: valamivel korábban élt, mint a Fuentidueñában vagy Batallonesben vizsgált együttesek, ám ugyanahhoz az amficionida-családhoz tartozott, amely a kainozoikum jelentős részében Eurázsia és Észak-Amerika nagy területein uralkodott. A kutatók egyetértenek abban, hogy minden újonnan leírt példány segít finomítani a csoport evolúciós törzsfáját, és jobban megérteni, miként tűnt el teljesen néhány millió évvel ezelőtt.