A Bloomberg szemleírója szerint a régen sikeres amerikai diplomácia a végét járja, és elfelejti, amit Kína viszont már megtanult: a harcias külkapcsolatok nem építenek, hanem rombolnak. A múlt században az amerikai diplomácia teljesen más volt.
Régi mondás Washingtonban egy idézet Theodore (Teddy) Roosevelttől, amely szerint "tárgyaljunk, de legyen nálunk a furkósbot is". A 20. század során ez a felfogás sikeres volt egy sor világválság esetén, de egyre kevésbé lehet az, ha azonnal előveszik a furkóst, ahogy Donald Trump teszi. A vezető amerikai lap rovatvezetője, Andreas Kluth szerint lélegzetelállító, hogy milyen gyorsuló ütemben idegeníti el az amerikai elnök a többi nemzetet és szigeteli el a sajátját.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ennek a patológiának az egyik példája a közelmúltbeli interakció Giorgia Meloni olasz miniszterelnökkel.
Ez kicsinyes, felesleges és felesleges volt – de diplomáciailag végzetes is. „Sem én, sem Olaszország nem könyörög soha” – válaszolta Meloni a közösségi médiában, a fotóval kapcsolatos történetét „teljesen kitaláltnak” nevezve. Trump „komoly és sértő” hisztijén felháborodva Olaszország külügyminisztere és miniszterelnök-helyettese lemondta amerikai útját, és egész Olaszország, amely általában nem az egyetértés mintaképe, hirtelen egységesen áll vezetője mögött Trump ellenében.
Amerika egykori barátainak listája, akiket lenéztek, sértegettek és zaklattak, egyre csak bővül. Dánia, amelynek szuverenitása van Grönland felett, amelyet Trump el akar foglalni, és Kanada, amelyet az elnök szintén annektálni akar, az elsők között voltak. Olaszország és mások csak most zárkóznak fel.
Kluth listája szerint a Trump által megsértett semleges felek listája ugyanilyen hosszú, Dél-Afrikától (amelynek vezetőjét gyakorlatilag lesből támadta az Ovális Irodában) Ománig terjed, amelyről a minap Trump azt mondta , hogy esetleg „fel kell robbantania őket”. Úgy tűnik, hogy Amerika fő ellenfelei, Oroszország és Kína furcsa módon tisztelettudóbb bánásmódban részesülnek.
Amerika diplomatái, amilyenek, a főnöküktől vették a példájukat, és ugyanazt a konfrontatív és leereszkedő hangnemet alkalmazzák azokkal a kormányokkal szemben, amelyekkel kapcsolatban állnak. Ez a minta Trump első ciklusában kezdődött, amikor politikai híveket nevezett ki nagyköveti posztokra olyan helyeken, mint Németország.
De ez lett Trump második ciklusának külpolitikai vezérmotívuma is, mivel a kormányzat egyre több állást tölt föl adományozókkal, barátokkal és lelkesedőkkel. Eközben folyamatosan csökken a karrierdiplomaták és az adott területeket évtizedek óta jól ismerők száma.
Feltűnő újdonság az is, hogy globális ügyek intézését laikus személyekre vagy barátokra, rokonokra bízzák. A mai rendszerben gyakran a Fehér Ház közvetlenül tárgyal, nem a külügyminiszter vagy a State Department, különmegbízottak repkednek válságról válságra, a kommunikáció sokszor nyilvánosan, a médián vagy a közösségi médián keresztül zajlik, nem pedig a hagyományos külügyi csatornákon. Tipikusan ilyen kongresszust megkerülő magánszemély az elnök veje is, de főként a New York-i ingatlanmágnás, Steve Witkoff, Trump régi barátja és golfpartnere, aki nem karrierdiplomata, nem külügyes, nem hírszerző, és sosem dolgozott az államapparátusban. Witkoff tárgyalt már olyan globális szereplőkkel, akikkel Rubio külügyminiszternek nem volt módja. Trump viszont láthatóan jobban bízik egy régi üzleti barátban, akit személyesen ismer negyven éve, mint az intézményrendszerben.
Valójában már Barack Obama alatt elkezdődött az elnöki diplomácia felértékelődése, majd Trump alatt felgyorsult és Biden alatt sem fordult vissza teljesen. 2026-ban láthatóan tovább folytatódik.
Például Franciaország, amely Amerika legrégebbi szövetségese, már kétszer is beidézte az amerikai párizsi nagykövetet – ami diplomáciailag egyenértékű volt egy megrovással. Ez a nagykövet, Charles Kushner, Trump vejének az apja, azaz az elnök nászura. (Az idősebb Kushner börtönben ült adócsalás és hamis tanúzás miatt, de Trump később kegyelmet adott neki.)
Nagykövetként Kushner olyan mutatványokkal volt elfoglalva, mint például egy nyílt levél közzététele Emmanuel Macronnak, amelyben nyilvánosan kioktatta az elnököt arról, hogy pontosan mi a baj Franciaországgal, és látszólag csak Franciaországgal. A francia tisztviselők kerülik is a Kushnerrel való találkozást.
Dél-Afrikában Leo Brent Bozell III, az Egyesült Államok nagykövete átvette Trump narratíváját, miszerint az ország szisztematikusan elnyomja a fehér embereket, és őt magát is beidéztette a külügyminiszter. Cyril Ramaphosa, a dél-afrikai elnök többször is mondta, hogy „Nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni”.
Mint az Euronews is megírta, Tom Rose, az Egyesült Államok lengyelországi nagykövete megszakította a kapcsolatot az ország parlamentjének elnökével, miután „ felháborító ” sértéseket fogalmazott meg Trump ellen.
Rose nem részletezte, hogy mik lehettek ezek, de úgy tűnik, hogy az elnök nem akarta aláírni azt a levelet, amelyben Trumpot Nobel-békedíjra jelölték. A lengyel elnöknek emlékeztetnie kellett Rose-t, hogy „a szövetségeseknek tisztelniük kell egymást, nem pedig kioktatniuk”.
Amerika Trump alatt nem az első nagyhatalom, amely tudatosan gyakorolja a diplomácia nélküli diplomáciát. Az évtized elején Kína is megpróbálta ugyanezt, arra ösztönözve nagyköveteit, hogy legyenek „ farkas harcosok ” a külföldi fővárosokban. (A kifejezés egy kínai háborús filmből származik.) Peking azonban hamarosan felismerte, hogy sovinisztikus stílusa önpusztító, és csendben visszatért a hagyományos – azaz tapintatos – diplomáciához.
Egyre kevesebb a hízelgés, amit Trump nem is viszonoz
Trump számára ez a tantusz még nem esett le. Nem látja azt a tendenciát, hogy a külföldi vezetők – a kanadai Mark Carney-tól kezdve az indiai Narendra Modi-n át most Meloniig – feladják a hízelgést, és ehelyett kiállnak ellene. Ez az önkéntes önkéntes karantén érthetetlen. „Nem értem, miért viselkedik így az Egyesült Államok elnöke a saját szövetségeseivel” – mondta Meloni a gúnyolódásaira adott videóválaszában.
Kluth úgí látja, hogy a tanulság a világ többi vezetőjének egyszerű: ne hagyjátok, hogy Trump megfélemlítsen benneteket. Amerika számára pedig annyira nyilvánvaló, hogy nem is kell részletezni: ha továbbra is durva vagy a világgal, az viszonozni fogja a szívességet. Ha el akarod szigetelni magad, folytasd. Ellenkező esetben próbálj ki egy másik megközelítést. Ezt hívják diplomáciának.
Hogy volt ez régebben?
A múlt században több tucat eset adódott, amikor a hagyományos amerikai diplomácia oldott meg nemzetközi válsághelyzeteket. Most ezek közül idézünk fel hármat.
A kubai rakétaválság: amikor a diplomaták segítettek elkerülni a nukleáris háborút
1962 októberében a világ talán minden korábbinál közelebb került a nukleáris háborúhoz, amikor az amerikai felderítés szovjet atomrakétákat fedezett fel Kubában. A nyilvánosság előtt a válságot elsősorban John F. Kennedy és Nyikita Hruscsov párharcaként szokás bemutatni, a háttérben azonban rendkívül intenzív diplomácia zajlott. Az amerikai és szovjet diplomaták titkos üzeneteket váltottak, a washingtoni szovjet nagykövet, Anatolij Dobrinyin és Kennedy bizalmasa, Robert Kennedy több alkalommal is zárt ajtók mögött egyeztetett.
A kompromisszum végül nem a nyilvános fenyegetésekből, hanem ezekből a háttértárgyalásokból született meg: Moszkva kivonta rakétáit Kubából, Washington pedig titokban vállalta a törökországi Jupiter-rakéták leszerelését. Sok történész szerint ez a klasszikus diplomácia egyik legnagyobb sikere volt, mert úgy sikerült rendezni a válságot, hogy egyik fél sem veszítette az arcát.
Kissinger „ingadiplomáciája” a jom kippuri háború után
Az 1973-as jom kippur háború után a Közel-Kelet robbanásközeli állapotban volt. Izrael, Egyiptom és Szíria között nem létezett kapcsolat, a Szovjetunió és az Egyesült Államok pedig saját szövetségeseit támogatta. Ekkor lépett színre Henry Kissinger, aki hónapokon keresztül szinte folyamatosan repült Jeruzsálem, Kairó és Damaszkusz között.
A sajtó ezt nevezte el „shuttle diplomacy”-nak, vagyis ingadiplomáciának. Kissinger nem egyetlen nagy konferencián próbált áttörést elérni, hanem száz apró engedményből építette fel a megállapodásokat. Ennek eredményeként létrejöttek az első izraeli–egyiptomi és izraeli–szíriai csapatszétválasztási egyezmények, amelyek később megnyitották az utat az egyiptomi–izraeli békéhez. A mai Közel-Kelet történetében kevés olyan diplomáciai művelet volt, amely ilyen kézzelfogható és hosszú távú eredményt hozott.
Dayton: három hét alatt lezárni egy véres európai háborút
1995 őszén a boszniai háború már több mint három éve tartott, százezrek haltak meg vagy menekültek el, és Európa képtelennek bizonyult a konfliktus rendezésére. Az amerikai diplomácia ekkor egy szokatlan megoldást választott. A szerb, horvát és bosnyák vezetőket egy amerikai légibázisra, az Wright-Patterson Air Force Base területére vitték, ahol gyakorlatilag elszigetelték őket a külvilágtól.
A tárgyalásokat Richard Holbrooke nagykövet vezette, aki kemény nyomásgyakorlást, személyes meggyőzést és folyamatos közvetítést alkalmazott. A három hétig tartó maratoni egyeztetések végül a Dayton Agreement aláírásához vezettek, amely véget vetett a boszniai háborúnak.
Bár a daytoni rendszer számos kritikát kapott azóta, a legtöbb szakértő egyetért abban, hogy az amerikai diplomácia itt olyan eredményt ért el, amelyre addig sem az ENSZ, sem az európai hatalmak nem voltak képesek.