A tekintet mindent elárul: Alex Pantling a világ legnagyobb futballistáit fotózza

Mit kell tudni ahhoz, hogy valaki a világ legnagyobb színpadán, élesben fényképezze a bolygó legnagyobb futballistáit?

HIRDETÉS

HIRDETÉS

A Getty fotósa, Alex Pantling több mint egy évtizede örökíti meg a sport legnagyobb pillanatait, a FIFA-világbajnokságoktól és Bajnokok Ligája-estéktől kezdve egészen a Forma–1-ig és az olimpiai játékokig. Útja során a világ leginkább felismerhető sportolói közül is sokakat fotózott már, köztük a Forma–1-es pilótát, Max Verstappent, a labdarúgók közül Lionel Messit, Cristiano Ronaldót, Harry Kane-t és a 19 éves szupersztárt, Lamine Yamalt.

Az idei nyári világbajnokság néhány eddigi legütősebb futballfotóját hozta meg számára. Ahogy az Euronews Culture-nek elmondta, ezeknek a pillanatoknak a megörökítése kevésbé a szerencsén, inkább a felkészültség és az ösztön találkozásán múlik: „Lehet tervezni, lehetnek ötletei az embernek, de amikor a pillanat hevében megváltoznak ezek az ötletek, reagálni kell.”

A felejthetetlen nyári világbajnokság után leültünk Pantlinggel, hogy beszélgessünk arról, hogyan lett fotós, milyen kihívás a sport legmagasabb szintjén dolgozni, és milyen történetek húzódnak a 2026-os torna néhány kedvenc képe mögött.

El tudná röviden mesélni, hogyan kezdett fotózni, és mi vezetett a sportfotózásig?

Alex Panning: Mindig tudtam, hogy valamilyen formában a sporttal szeretnék foglalkozni. Őszintén szólva, az elején egy kicsit véletlenül alakult így. Az iskolában eredetileg építészetet akartam tanulni, de a tantárgyblokkok miatt nem tudtam egyszerre felvenni az építészetet és azt a sporttal kapcsolatos tárgyat, amelyik érdekelt. Azt is megtudtam, hogy az építészeti egyetem hét évig tart, ami egy kicsit elvette a kedvemet.

Valaki javasolta a fotózást, és azt gondoltam, kipróbálom – tudom, ez nem az a romantikus történet, amire számítanak. De adtam neki egy esélyt, és teljesen beleszerettem. Ráadásul rájöttem, hogy létezik olyan munka, amelyben a két szenvedélyem, a sport és a fotózás találkozik.

Innen léptem tovább, és a Notthingham Trent Egyetemre mentem. A képzés elején még alig fotóztam sportot – alapvetően művészeti fotós kurzus volt, csendéletet, utcaképeket, portrékat készítettünk, ilyesmiket.

Másodéves koromban egy olasz tanárom volt, aki ugyanabban az évfolyamban járt a Nottingham Trentre, mint egyik kollégám, Julian Finney. Ő hozott össze Julennel, ez pedig gyakornoki lehetőséget jelentett a Gettynél egy másik fotóssal, Michael Regannel – ő az egyik legjobb futballfotósunk. Innen vezetett az út a Gettynél végzett munkához.

Mennyire épül a munkája alapos tervezésre, és mennyire az adott pillanatra való reagálásra?

Mindig mindent megtervez az ember, de a reakciókészség fontosabb, mert amit eltervez, az szinte soha nem pontosan úgy történik – legyünk őszinték. Előfordul, hogy úgy érkezem egy meccsre, hogy egy bizonyos ponton szeretnék ülni a fény miatt, vagy mert azt szeretném, hogy az egyik csapat az első félidőben felém támadjon. Aztán jön a pénzfeldobás, a csapatkapitányok térfelet cserélnek, elkezd esni az eső – rengeteg változó van a futballban.

Szerintem ezért szeretem. Futballfotósként soha nincs két egyforma nap, mert nincs két egyforma meccs. Lehet, hogy idén is fotózom egy Chelsea–Tottenhamet, de nem lesz ugyanolyan, mint tavaly vagy azelőtt. Lehet tervezni, lehetnek elképzelései az embernek, de amikor ezek a pillanatban megváltoznak, reagálnia kell.

Mi változik meg, amikor világbajnoki meccset fotóz, egy átlagos Premier League-találkozóhoz képest?

Teljesen más érzés. A Premier League fantasztikus – lehet, hogy angolként egy kicsit elfogult vagyok, de szerintem ez a világ legjobb bajnoksága, és elképesztő, hogy Nagy-Britanniában hetente hozzáférünk ehhez. De amikor eljut az ember a FIFA-tornákra, az már valami egészen különleges.

És ez nem csak az Argentína-, Anglia-, Franciaország-szintű csapatokra igaz – olyan szerencsés voltam, hogy például Curaçaót is fotózhattam, kisebb válogatottakat, amelyeknél szinte ugyanolyan élvezetes volt a munka, pusztán azért, annyit jelentett nekik és a szurkolóiknak, hogy ott lehetnek. Ezt az oldalát imádom. Hogy miben más: ugyanazt a munkát végezzük, de a képek és a meccsek mögötti érzelem és tét teljesen más.

Még mindig izgul a nagy meccsek előtt? Hiszen óriási pillanatokat és világsztárokat kell elkapnia – érez nyomást?

Igen, száz százalék. Vegyük Messit, mert biztosan szóba kerül. Tudjuk, hogy vitathatatlanul minden idők egyik legnagyobb futballistája, és tíz, húsz, harminc, negyven év múlva az emberek vissza fognak nézni azokról készült képekre, ahogy játszott. Önnek van meg a lehetősége arra, hogy ezeket a képeket elkészítse. Ezt rendkívül izgalmasnak találom.

Az idegességet illetően – igen, mindig jelen van. A gól pillanatát, az ünneplést elkapni, a jó helyen lenni. Idővel ugyan könnyebb lesz. Olyan szerencsés voltam, hogy fotózhattam a katari világbajnokság döntőjét, amelyet sokan minden idők egyik legjobb meccsének tartanak. A lelátón voltam, és emlékszem, ahogy Messi az első gólját – a büntetőt – azon az oldalon rúgta, ahol én ültem, és szó szerint remegett a kezem, annyira féltem, hogy lemaradok a lövésről. Részben azért, mert ez volt az első világbajnokságom, és hatalmas nyomás volt rajtam, hogy jól dolgozzak, és később is ott lehessek ilyen tornákon. Ugyanilyen mértékű lámpalázam már nincs, bár bizonyos elemei ma is megmaradtak.

Nézzünk meg közelebbről néhányat az idei világbajnokságon készült képei közül. Az osztrák David Alabáról a folyosón készült portréja nagyon filmszerű – a kép nagy része sötétben van. Mi volt a szándék mögötte?

A FIFA fantasztikus hozzáférést ad az ilyen tornákon. Meccs előtt bemehetünk a játékoskijáróba, amikor a futballisták kivonulnak, és ez szinte mindig ikonikus képeket eredményez – a két egymás mögött felsorakozó csapat, a játékvezetők, a labdás gyerekek, a koncentráló játékosok melegítőben. Ezek a fotók kicsit zsúfoltabbak, sok minden történik rajtuk, de a pillanat dokumentálásához így is remekek.

Én azonban – és azt hiszem, sok kollégám is – igyekszem a félidei szünetben kihasználni a játékoskijárót, nem csak a kezdés előtti percekben. A Kansas City Stadion valószínűleg a kedvenc helyem volt az egész tornán. A kijáró, amelyen a játékosok bevonultak, hosszú és szűk volt, és a végén nem egyenesen a lépcsőre jutottak, hanem kettéágazott: a hazai csapat az egyik, a vendég a másik irányba ment, egy fal választotta el őket. Esti meccseken a reflektorok fénye egy keskeny sávban pont a játékosok arcára esett.

Nagyon türelmesnek kell lenni – rengeteg meccsen próbálkoztam hasonló képpel, ami végül nem működött. Ennél a jelenetnél David Alaba épp arra várt, hogy néhány csapattársa visszajöjjön az öltözőből, és kivárt egy pillanatot, miközben a fény felé nézett. Így lett belőle igazán jó fotó. Szerintem a színek is jól működnek – a kék brandingszínek a piros mez mellett.

Mesélne a Lionel Messiről készült, szögletet elvégző képéről?

Természetesen. Amikor először beléptem a stadionba, az építészet azonnal lenyűgözött – sok amerikai stadionra igaz ez, mert teljesen mások, mint amiket az Egyesült Királyságban megszoktunk, főleg a méretük miatt. A Kansas City Stadionban különösen tetszett, hogy nincs teteje, így nappal sokkal több természetes fény árad be, és a reflektorok is jobban érvényesülnek. Tudtam, hogy a széles látószögű képek remekül fognak működni, egyszerűen azért, mert a stadion maga is gyönyörű.

Amikor FIFA-megbízásban dolgozunk, exkluzív engedélyt kapunk, hogy a kispad mögül, közvetlenül a pályaszélről fotózzunk, LED-panelek nélkül – ellentétben a máshová ültetett fotósokkal, akik nem tudnak ilyen alacsony szögből dolgozni. Már a meccs előtt tudtam, hogy ezt a képet szeretném. Egy szöglet önmagában nem a leginkább atletikus mozdulat egy futballistától, fotósként viszont lehetőséget ad arra, hogy nagylátóval nagyon közel kerüljünk a játékoshoz. Amikor hátralendíti a lábát, az talán az egyik legdinamikusabb testhelyzet, amit futball közben felvesz. Körülbelül húsz kockát készítettem róla ebben a mozdulatban, de a legjobb az lett, amelyiken teljesen kinyújtott lábbal látható – szép testtartással, a reflektorokkal közvetlenül a feje fölött.

Az alacsony kameranézőponttól szinte hősi alaknak tűnik a képen – mint amikor a filmrendezők alulról felfelé filmeznek, hogy tekintélyt adjanak egy szereplőnek. Ugyanerre törekedett?

Pontosan. Az alacsony szög rengeteget számít. Ráadásul elég mulatságos a helyzet odalent – nagyon kevés hely marad a munkára. Ott áll a partjelző, a szögletet elvégző játékos. Körülbelül húsz perccel korábban Argentína már jutott egy szöglethez, és amikor Messi odasétált, azt gondoltam, na most jön a pillanat. De odament mellé egy másik játékos, röviden elvégezték, és nem kaptam meg azt a testtartást, amit kerestem. Szerencsére másodszor már ő maga ívelte be a labdát a tizenhatosba. Az alacsony fényképezési szög mindent megváltoztatott – ha állva lettem volna, nem lett volna ilyen hatása.

Egy másik látványos képén Ronaldót látjuk, amint Portugáliát vezeti ki a pályára. Mit vett észre ebben a jelenetben, ami miatt máshogyan akarta lefotózni?

Igen – ismét hálás vagyok a FIFA-nak a hozzáférésért. Akárcsak a Messi-képnél, a meccs előtt itt is bemehettünk a játékoskijáróba. Tíz-tizenöt perccel azelőtt sétáltam be, hogy a csapatok kijöttek volna bemelegíteni, tudva, hogy Ronaldo csapatkapitányként vezeti majd ki őket – ezt a pillanatot kerestem.

De ebben az alagútban nem volt annyira jó a fény, mint más helyeken, és rengeteg rendező, biztonsági ember álldogált körülöttünk, ami kicsit zavarossá tette a képet. Ezért kiléptem, és azon gondolkodtam, mit lehetne még csinálni. Tetszett a kijárat fölötti felirat, és a közelben egy egész tengernyi portugál szurkoló állt, nyilván mind a telefonjukat készítették elő, hogy lefotózhassák Ronaldót – hiszen ezért jöttek. Azt is észrevettem, hogy a fotósok LED-táblái hátrébb voltak tolva, ezért egy vonal mögött kellett maradniuk. Arra gondoltam, ha onnan fotózom, és a képbe komponálom a fényképezőgépeiket tartó fotósokat, valamint a telefonjaikkal fotózó szurkolókat, azzal jól megmutatom, hogy minden tekintet rá szegeződik.

Van valami megható abban a képében, amelyen Lamine Yamal egyedül sétál a pályán.

Igen – ha jól emlékszem, ez a Los Angeles Stadionban készült. Van valami egészen különleges abban a létesítményben – korábban nem nagyon jártam még hasonló helyen. Az építészet fantasztikus, fotósként igazi élmény benne dolgozni, a tető pedig áttetsző, így nincs tűző napfény, viszont finomabb fénycsóvák törnek át, amelyek nagyon szépen mutatnak a képeken.

Érdekes körülmény volt az is, hogy ez talán egy nyolcaddöntő vagy negyeddöntő meccs volt, és a FIFA ekkor kezdett pirotechnikai elemeket használni a kezdés előtt. A himnuszok után a stadion belsejéből fáklyák, tűzijátékok indultak, ami enyhe ködös hatást keltett a levegőben – ez a füstösség a fotón is látszik, és szerintem nagyon sokat hozzáad.

A kép közvetlenül a himnuszok után készült – a játékosok odamentek innivalóért vagy elektrolitokért, amit épp meccs előtt fogyasztanak –, és Yamal hagyott magának egy rövid, magányos pillanatot. Szerencsés módon épp nem volt más játékos a képen; szinte úgy hat, mintha mindenki csak érte lenne ott.

Spanyolország az öltözőben ünnepel a trófeával. Milyen volt a kavalkád közepén állni, és hogyan talált rá a megfelelő képre?

Ezt soha nem fogom elfelejteni. Még a pályán voltam, mielőtt a játékosok visszatértek volna az öltözőbe, és az volt a feladatom, hogy bejussak hozzájuk. Reméltük, hogy Spanyolország beenged minket, és szerencsére így is lett. Úgy próbáltam időzíteni, hogy ne maradjak le túl sok mindenről a pályán – a játékosokról, akik a családjukkal ünnepelnek –, de még időben visszaérjek.

Kint vártam tíz-tizenöt percet, amíg a FIFA intett, hogy bemehetünk. És egészen elképesztő volt – David Raya és sokan mások térdig érő pezsgőspriccelésben áztatták a játékosokat, és engem is, őszintén szólva, a fényképezőgépem állapota nem volt túl rózsás, mire kijöttem, de fantasztikus élmény volt. Mindenütt készültek képek – a játékosok külön-külön, aztán együtt ünnepeltek. Nico Williams egy ponton félrehívott, mert szerette volna újraalkotni Michael Jordan híres zuhanyzós fotóját a trófeával, így azt is megcsináltuk. Rengeteg minden történt egyszerre. Szinte nehéz volt eldönteni, mit fotózzak, mert minden egyes elkattintott kép közben úgy éreztem, hogy valami másról lemaradok – fotósként ez ritka, kivételes helyzet.