Az elmúlt években egyre gyakrabban mutatkoztak repedések Izrael és az Egyesült Államok kapcsolatában. A gázai háború, az iráni válság, a telepespolitika, valamint az amerikai belpolitika átalakulása időnként és jelenleg is konfliktusokat eredményezett Washington és Jeruzsálem között.
A napi viták könnyen elfedhetik a nagyobb képet: a két ország kapcsolata nem szűkül le a szokásos diplomáciai együttműködésre, hanem a második világháború utáni korszak egyik legkülönlegesebb és legkitartóbb stratégiai szövetsége lett, amelyet számos válság, háború és politikai fordulat sem tudott megtörni, de megzavarni igen. Mégis, valamilyen megoldás mindig született a legnehezebb pillanatokban is, de egyre nehezebben.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Közel 80 éves közös történelem
Izrael és az Egyesült Államok kapcsolatát kívülről nézve gyakran egyszerű szövetségként írják le, pedig ennél jóval összetettebb történetről van szó. Ez a viszony túlélte a szuezi válságot, a jom kippuri háborút, az olajembargót, a libanoni háborúkat, az intifádákat, az iraki háborút, az iráni atomvitát és az összes amerikai, illetve izraeli kormányváltást.
A jelenlegi feszültségek és viták - Irán és Libanon miatt - valódiak és tényleg feszültek. Történelmi léptékben nézve viszont egyáltalán nem példátlanok.
Az elmúlt hetvennyolc év története azt mutatja, hogy Washington és Jeruzsálem kapcsolata ciklikusan változik: időnként közelednek, időnként vitáznak, néha nyíltan össze is vesznek, de a mögötte álló stratégiai, katonai, technológiai és társadalmi kapcsolatrendszer olyan mély alapokra épült, hogy azt egyetlen válság vagy politikai generáció sem tudta könnyen felszámolni.
A kérdés ezért ma nem az, hogy megszakad-e a szövetség. Sokkal inkább az, hogy a 21. század új kihívásai – Kína felemelkedése, az amerikai belpolitika polarizációja, Irán regionális szerepe és a Közel-Kelet átalakulása – milyen formában alakítják át azt a kapcsolatot, amely a második világháború utáni korszak egyik legfontosabb geopolitikai tengelyévé vált.
Nem volt szerelem első látásra
A közhiedelemmel ellentétben Izrael és az Egyesült Államok kapcsolata nem úgy indult, mint egy természetes és magától értetődő szövetség. Amikor 1948. május 14-én David Ben-Gurion kikiáltotta Izrael függetlenségét, az Egyesült Államok ugyan az elsők között ismerte el az új államot, de Washingtonban korántsem volt teljes az egyetértés.
Harry S. Truman elnök személyesen támogatta Izrael létrejöttét, a külügyminisztérium és a Pentagon jelentős része azonban ellenezte. Az amerikai stratégák attól tartottak, hogy az új zsidó állam támogatása elidegeníti az arab országokat, veszélybe sodorja az olajellátást, ami a Szovjetunió malmára hajtja a vizet. Mindez be is következett, ezért a hidegháború első szakaszában Izrael még korántsem számított Washington első számú közel-keleti partnerének.
Az 1950-es években az Egyesült Államok inkább olyan országokra támaszkodott, mint Szaúd-Arábia, Irán vagy Törökország. Izrael katonai támogatásának jelentős része ekkor még Franciaországból érkezett, és nem Washington, hanem inkább Párizs volt az, aki az első izraeli atomfegyver létrehozásában segédkezett.
Az első törés: a szuezi válság
1956-ban Izrael Franciaországgal és Nagy-Britanniával együtt támadta meg Egyiptomot a szuezi krízis során. Mai szemmel nézve meglepő módon Washington ekkor nem Izrael oldalára állt.
A válság középpontjában a Szuezi-csatorna állt, amelyet 1956 nyarán Gamal Abdel Nasser államosított. London és Párizs attól tartott, hogy elveszíti befolyását a stratégiai vízi út felett, Izrael pedig az egyiptomi határról érkező fegyveres támadások miatt készült katonai akcióra. A három ország titkos megállapodást kötött: Izrael megtámadja Egyiptomot, majd Nagy-Britannia és Franciaország a harcok leállítására hivatkozva beavatkozik és átveszi az ellenőrzést a csatorna felett.
A terv katonailag működött, politikailag azonban kudarcba fulladt, mert az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt ellenezte az akciót. Dwight D. Eisenhower kormánya komoly nyomást gyakorolt a támadókra, és végül visszavonulásra kényszerítette őket.
Ez volt az első fontos emlékeztető arra, hogy az amerikai–izraeli kapcsolatban mindig létezett egy alapvető aszimmetria: Izrael számára az Egyesült Államok létfontosságú partner volt, az Egyesült Államok számára azonban Izrael inkább csak egy a számos közel-keleti tényező közül, noha a legfontosabbak között.
A hatnapos háború mindent megváltoztatott
Az igazi fordulópontot az 1967-es háború hozta, melynek során Izrael hat nap alatt legyőzte Egyiptomot, Jordániát és Szíriát, elfoglalta a Sínai-félszigetet, Ciszjordániát, Kelet-Jeruzsálemet és a Golán-fennsíkot.
Washington számára ekkor vált világossá, hogy Izrael nem csupán egy kis, sebezhető állam, hanem rendkívül hatékony katonai erővé lépett elő.
A hidegháború akkori szakaszában ez különösen fontos volt. A Szovjetunió Egyiptomot, Szíriát és általában az arab rezsimeket támogatta, Izrael viszont egy olyan nyugati orientációjú országként jelent meg, amely képes volt szovjet fegyverekkel felszerelt hadseregeket legyőzni. Ezért a Fehér Házban egyre inkább kezdtek stratégiai értékként tekinteni rá.
Kissinger és Golda Meir: a jom kippuri háború kulisszái mögött
Az amerikai–izraeli kapcsolatok történetének egyik legérdekesebb fejezete Henry Kissinger és Golda Meir kapcsolata volt az 1973-as jom kippuri háború idején. A két politikus személyisége szinte mindenben különbözött. Kissinger a hidegháborús erőegyensúly megszállott stratégája volt, aki a globális sakktáblán mozgatta a figurákat. Golda Meir ezzel szemben a holokauszt emlékétől és Izrael sérülékenységétől vezérelt vezetőként minden kérdést az ország túlélésének szemszögéből nézett.
A háború első napjaiban Izrael helyzete sokkal rosszabb volt, mint azt ma sokan gondolják. Az egyiptomi és szíriai támadás meglepte az izraeli vezetést, a frontokon súlyos veszteségek keletkeztek, és Golda Meir kabinetjében többen attól tartottak, hogy az ország történetének legsúlyosabb katonai veresége következhet. Később olyan beszámolók is napvilágot láttak, amelyek szerint az izraeli vezetés még a nukleáris opció lehetőségét is megvitatta végső tartalékként.
Golda Meir kétségbeesetten kérte Washington segítségét, Kissinger azonban eleinte vonakodott. Nem azért, mert nem akarta megsegíteni Izraelt, hanem mert attól tartott, hogy egy túl gyors és látványos amerikai beavatkozás közvetlen szovjet reakciót válthat ki. Napokon át zajlott a diplomáciai kötélhúzás, miközben az izraeli hadsereg lőszer- és alkatrészkészletei vészesen fogyni kezdtek.
A fordulat végül az amerikai légihíd, az Operation Nickel Grass elindítása volt. Az amerikai teherszállító gépek ezrei tonnaszámra vitték a fegyvereket Izraelbe, ami jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az izraeli hadsereg visszanyerje kezdeményezőképességét. Golda Meir később többször is úgy nyilatkozott, hogy Izrael történetének egyik legfontosabb amerikai döntése volt ez.
A kapcsolatuk ugyanakkor korántsem volt felhőtlen. Kissinger gyakran panaszkodott arra, hogy az izraeli vezetők túlzott nyomást gyakorolnak Washingtonra, Golda Meir pedig sokszor úgy érezte, hogy az amerikaiak nem értik Izrael létbiztonsági félelmeit. Egy híressé vált anekdota szerint Kissinger egyszer tréfásan megjegyezte: „Először amerikai vagyok, másodszor külügyminiszter, és csak harmadszor zsidó.” Erre Golda Meir így válaszolt: „Nálunk jobbról balra olvasunk.” A történet érzékelteti a két vezető kapcsolatának hangulatát és szemléletét.
A háború után éppen Kissinger lett az, aki az úgynevezett „ingadiplomáciával” hónapokon át járta a Közel-Keletet, és olyan tűzszüneti, majd csapatszétválasztási megállapodásokat hozott tető alá, amelyek 4 évvel később később elvezettek az egyiptomi–izraeli békéhez. Sok történész szerint a modern amerikai–izraeli stratégiai partnerség valójában ezekben a hónapokban szilárdult meg.
A háború ugyanakkor megmutatta a kapcsolat árnyoldalát is, amikor az arab államok olajembargót hirdettek, ami világgazdasági válságot idézett elő. Washington ettől kezdve egyszerre próbálta támogatni Izraelt és fenntartani egyensúlyi kapcsolatait az arab világgal.
Az izraeli „repülőgép-hordozó”
A '73-as győzelem után az amerikai stratégák körében egyre népszerűbb lett a gondolat, hogy Izrael lényegében egy elsüllyeszthetetlen amerikai repülőgép-hordozó a Közel-Keleten. Az összehasonlítás nem volt teljesen pontos, de tükrözte a változó gondolkodást.
Ennek alapja az volt, hogy Izrael stabil, nyugatbarát demokrácia egy rendkívül instabil, autoriter és terrorhálózatokkal övezett térségben. Hadserege folyamatos harci tapasztalatokat szerzett. Hírszerzése a világ legjobbjai közé emelkedett, és az amerikai hadsereg és hírszerzés rendszeresen tanulmányozta az izraeli tapasztalatokat a terrorizmus elleni harc, a légvédelem, a különleges műveletek vagy éppen a városi hadviselés területén.
A kapcsolat azonban még ekkor sem volt problémamentes. 1981-ben Izrael az amerikai kormány tiltakozása ellenére lebombázta az iraki Operation Opera nukleáris reaktort. 1982-ben a libanoni háború miatt alakult ki komoly feszültség. 1991-ben az első Öböl-háború idején az Egyesült Államok kifejezetten arra kérte Izraelt, hogy ne válaszoljon az iraki rakétatámadásokra, mert az veszélyeztette volna az arab koalíció egységét. Jeruzsálem végül engedett, de ez sok izraeli számára rendkívül nehéz döntés volt, hiszen az országot rakéták érték, miközben a hadsereg nem válaszolhatott.
Az amerikai segítség aranykora
A hidegháború végére az Egyesült Államok Izrael legfontosabb katonai partnere lett és az éves amerikai támogatás milliárdos nagyságrendűre nőtt. Ennek eredményeként jöttek létre vagy fejlődtek tovább olyan rendszerek, mint az Arrow 2, Arrow 3, a Dávid parittyája, vagy a Vaskupola.
A támogatás nem volt egyoldalú folyamat. Az amerikai hadiipar és hadsereg is profitált az izraeli fejlesztésekből, technológiákból és harctéri tapasztalatokból, emellett az egyre fejlettebb légvédelmi rendszerek kapósak lettek az európai piacokon is (Németország, Finnország), mégpedig euromilliárdos tételekben.
Eközben az amerikai–izraeli szövetség nemcsak stratégiai, hanem társadalmi és politikai szinten is rendkívüli lett, és kevés ország rendelkezik olyan erős kapcsolatokkal az amerikai politikai rendszerben, mint Izrael. Az amerikai zsidó közösség évtizedeken keresztül jelentős szerepet játszott a kapcsolat erősítésében, később a befolyásos amerikai evangéliumi keresztény mozgalmak is Izrael egyik legfontosabb támogatói közé kerültek. A kapcsolat ezzel kilépett a külpolitikai térből, és az amerikai belpolitika részévé vált.
A repedések megjelenése
A korábbi évtizedekben Izrael támogatása szinte teljesen kétpárti ügy volt Washingtonban, amit senki nem kérdőjelezett meg komolyabban a Kongresszusban.
A 2000-es évektől azonban új folyamatok indultak el, ahogy az amerikai társadalom egyre megosztottabb lett. A Demokrata Párton belül fokozatosan erősödött az Izraellel szembeni kritikus hang, miközben a republikánusok még erősebb támogatást követeltek Jeruzsálemnek.
Mindennek látványos példája volt, amikor Benjamin Netanjahu és Barack Obama között nyílt politikai konfliktus alakult ki az iráni atomalku (JCPOA) ügyében, melyet később az izraeli miniszterelnök megtorpedózott, és elérte, hogy Donald Trump kilépjen az alkuból.
Joe Biden és a gázai háború: a támogatás és a fékezés politikája
Ha valaki egyszer majd megírja a 2020-as évek amerikai–izraeli kapcsolatainak történetét, valószínűleg külön fejezetet szentel majd Joe Biden gázai politikájának.
Biden évtizedeken át Izrael egyik leginkább elkötelezett támogatójaként volt ismert Washingtonban. Már szenátorként is gyakran hangsúlyozta, hogy ha nem létezne Izrael, az Egyesült Államoknak kellene létrehoznia egy szövetséget a Közel-Keleten. A 2023. október 7-i Hamász-támadás után pedig szinte példátlan gyorsasággal állt Izrael mellé: amerikai repülőgép-hordozó kötelékeket vezényelt a térségbe, fegyverszállításokat hagyott jóvá, és személyesen is ellátogatott Izraelbe.
A probléma az volt, hogy Biden egyszerre próbált két, egymással részben ellentétes célt elérni. Egyrészt meg akarta őrizni Izrael katonai támogatását és elrettenteni Iránt, a Hezbollahot vagy más regionális szereplőket. Másrészt egyre erősebb nyomás nehezedett rá a Demokrata Párt baloldaláról, az emberi jogi szervezetektől és a nemzetközi közvélemény egy részétől a gázai civil veszteségek miatt.
Ennek eredményeként alakult ki a kép, hogy Washington egyszerre nyomja a gázpedált és a féket. Az amerikai kormányzat hónapokon át folytatta a fegyverszállításokat, miközben egyre élesebb nyilvános kritikákat fogalmazott meg az izraeli hadműveletekkel szemben.
Az elnök egyes szakaszokban megtiltotta bizonyos akciók végrehajtását vagy adott fegyverzetek használatát. Támogatta Izrael önvédelmi jogát, ugyanakkor tűzszüneteket, humanitárius folyosókat és a hadműveletek korlátozását sürgette, de ezeket jórészt átengedte a régiós hatalmaknak. Ellenezte a Hamász fennmaradását, de egyre gyakrabban bírálta az izraeli kormány döntéseit, amikor a terrorszervezet vezetőit likvidálták, mivel ezek az akciók jelentős polgári veszteségekkel is jártak.
A Fehér Házon belül is látható volt a dilemma. A nemzetbiztonsági apparátus jelentős része attól tartott, hogy egy teljes szakítás Netanjahuval stratégiai károkat okozna, miközben politikai tanácsadók arra figyelmeztettek, hogy a Demokrata Párt fiatalabb szavazói körében rohamosan romlik Izrael megítélése.
A végeredmény egy olyan politika lett, amelyet sem az izraeli vezetés, sem a palesztin ügy támogatói nem tartottak kielégítőnek. Jeruzsálemben sokan úgy érezték, hogy Washington nem támogatja eléggé a háborús célokat, míg Biden baloldali kritikusai szerint az elnök túl sokáig és túl feltétel nélkül állt Izrael mögött.
Történelmi összehasonlításban nézve Biden talán az első amerikai elnökök egyike volt, akinek már nemcsak a Közel-Keletet kellett egyensúlyban tartania, hanem saját pártját is. Ez pedig új jelenség az amerikai–izraeli kapcsolatok történetében. A vita ma már nem elsősorban Washington és Jeruzsálem között zajlik, hanem egyre inkább az Egyesült Államokon belül arról, hogy mit jelent a 21. században Izrael támogatása, és meddig terjedjen az amerikai elkötelezettség.