Az új magyar miniszterelnök hónapok óta arról beszél, hogy más uniós országokkal - első lépésben Ausztriával - is kibővítené a V4-blokkot. Első körben azonban az a feladat, hogy célt adjon a négy éve tetszhalott szövetségnek. A vezetők elfogadták a gödöllői meghívást, de honnan kell visszajönni?
Magyar Péter kampányígéretéhez híven újra életet próbál lehelni az utóbbi években kiüresedett, sőt, belső feszültségekkel terhelt V4 együttműködésbe. Ennek első lépéseként a szlovák, a cseh és a lengyel miniszterelnökök kedden Magyarországra utaznak, hogy a gödöllői Grassalkovich-kastélyban tárgyalják meg a Visegrádi Négyek előtt álló kihívásokat.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A találkozónak érdekes bukét ad, hogy a blokkban éppen fele-fele arányban vannak az inkább transzatlantista és a szuverenista erők. Míg Donald Tusk lengyel miniszterelnök a Tisza Párt áprilisi győzelme után azt nyilatkozta, hogy jobban örült, mint a saját kormányfővé választásának, addig Andrej Babis cseh, és Robert Fico szlovák miniszterelnökök szoros kapcsolatban álltak Orbán Viktorral. Olyannyira, hogy Babis a Patrióták hétvégi brüsszeli csúcstalálkozóján még jó kedélyűen kvaterkázott is a leköszönt magyar kormányfővel.
A politika azonban mégiscsak politika. Sokszor nem a tartós elvek, hanem a pillanatnyi érdekek diktálnak. Márpedig azt a közép-európai vezetők is megértették, hogy a magyarok elsöprő többséggel a változásra és ezzel együtt Magyar Péterre szavaztak.
Ezt a józan belátást is bizonyítja, hogy májusban az Európai Politikai Közösség állam- és kormányfőinek jereváni találkozójáról Robert Fico feltöltött közösségi oldalára egy cseh és lengyel kollégáival közös képet, a következő szöveggel:
Hiába a kedves gesztus, Robert Fico és Magyar Péter viszonya az utóbbi hetekben nem volt túl rózsás. A miniszterelnökök nem értenek egyet a Benes-dekrétumok megítélésében. Az 1945 és 1948 között hozott rendelkezések a magyar és német kisebbséget kollektív bűnösséggel sújtották, ami állampolgárságuktól, valamint kárpótlás nélkül minden vagyonuktól, földjeiktől való megfosztásukhoz, illetve kitelepítésükhöz vezetett. Fico szerint ez egy törvényes eljárás volt, Magyar Péter viszont kitart azon álláspontja mellett, hogy Pozsonynak el kell ítélnie a Benes-dekrétumokat, ha azt akarja, hogy a magyar kisebbség biztonságban érezze magát Szlovákiában.
Magyar Péternek is volt egy diplomáciailag szerencsétlen elszólása június elején, amikor a Nemzeti Összetartozás Napján tartott ünnepségen azt mondta: "Magyarország valószínűleg az egyetlen olyan ország a világon, amely saját magával szomszédos."
Erre Fico úgy kontrázott, hogy Magyarország nem magával, hanem Szlovákiával határos, és a mai válságos időkben nem célravezető, ha egy ország ilyen agresszív, nacionalista retorikát folytat. Ezt ugyanaz a Robert Fico mondta, aki a kétezres években még a szélsőjobboldali Jan Slota koalíciós partnereként szemet hunyt a felvidéki magyarverések felett.
Mindenesetre a gödöllői csúcson semmiképp sem várható nagy összeszólalkozás. Magyar Péter pragmatikus viszonyt ígért, Fico pedig még moszkvai útja közben azt írta:
Orbán Viktor ideje alatt valóban szoros volt Magyarország viszonya a V4-ekkel? Vagy csak Szlovákiával? Voltak nagyobb fordulópontok a diplomáciai kapcsolatokban? Ezeket a fontosabb mérföldköveket szedtük össze a cikk második felében.
Orbán adta, Orbán elvette
Ha a 2010 utáni európai politikának van olyan regionális együttműködése, amely néhány év alatt a kontinens egyik legfontosabb hatalmi központjává vált, majd ugyanolyan látványosan veszített jelentőségéből, akkor az a visegrádi együttműködés. A V4 a 2010-es évek második felében az Európai Unió egyik legtöbbet emlegetett politikai blokkjává nőtte ki magát. Brüsszelben, Berlinben és Párizsban egyaránt figyelni kellett arra, mit gondolnak a visegrádi országok a migrációról, az uniós hatáskörökről vagy az integráció jövőjéről.
A történet különlegessége azonban az, hogy ennek a felemelkedésnek és a későbbi hanyatlásnak a középpontjában ugyanaz a politikus állt: Orbán Viktor.
A magyar miniszterelnök 2010-es visszatérésekor a visegrádi együttműködés inkább technikai és diplomáciai fórum volt, mint valódi politikai szövetség. Tizenhat évvel később formálisan még mindig létezik, de korábbi politikai súlya jelentősen csökkent. Ennek megértéséhez végig kell követni azt a folyamatot, amely során a V4 előbb Orbán egyik legfontosabb külpolitikai sikertörténetévé vált, majd részben ugyanazon külpolitikai stratégia következményei miatt válságba került.
A kezdetek: Együtt Nyugatra
Amikor 1991-ben létrejött a Visegrádi Együttműködés, a résztvevő országok célja világos volt: a kommunista rendszerek bukása után együtt kívánták elősegíteni a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozást. A V4 eredetileg nem ideológiai projekt volt, hanem geopolitikai eszköz.
A kétezres évekre azonban ez a küldetés teljesült. Mind a négy ország NATO-tag, majd uniós tagállam lett. A visegrádi együttműködés sokak szemében elvesztette létjogosultságát. A találkozók folytatódtak, a kulturális és oktatási programok működtek, de a V4 nem számított jelentős politikai tényezőnek.
Orbán Viktor 2010-es hatalomra kerülése idején semmi sem utalt arra, hogy néhány év múlva a visegrádi országokat Európa egyik legerősebb regionális blokkjaként emlegetik majd.
2010–2014: Közép-Európa újrafelfedezése
A második Orbán-kormány első éveit alapvetően nem a visegrádi együttműködés határozta meg. A magyar kormány figyelme elsősorban a belpolitikai rendszer átalakítására összpontosult. Megszületett az új alaptörvény, jelentős intézményi reformok zajlottak, és egyre élesebbek lettek a konfliktusok Budapest és az uniós intézmények között.
Miközben Nyugat-Európában nőtt az aggodalom a magyarországi változások miatt, Orbán fokozatosan kezdte hangsúlyozni Közép-Európa különálló identitását. Beszédeiben egyre gyakrabban jelent meg az a gondolat, hogy a térség történelmi tapasztalatai eltérnek Nyugat-Európáétól, ezért politikai válaszai sem lehetnek azonosak.
2012-ben például így fogalmazott:
Ez a gondolkodásmód eleinte nem jelentett közvetlen visegrádi stratégiát, de megteremtette annak ideológiai alapját. Orbán ugyanis egyre inkább úgy tekintett a V4-re, mint olyan szövetségre, amely ellensúlyt képezhet a nagy nyugat-európai államok dominanciájával szemben.
A 2014-es év fordulópontot jelentett. Egyrészt Orbán Tusnádfürdőn meghirdette az „illiberális állam” koncepcióját. Másrészt ugyanebben az évben Oroszország annektálta a Krím-félszigetet. A két esemény látszólag nem függött össze, valójában azonban meghatározta a következő évtized visegrádi politikáját.
A Krím elfoglalása után Lengyelország az egyik legkeményebb oroszellenes álláspontot képviselte Európában. Magyarország ugyan támogatta az uniós döntéseket, de Orbán már ekkor is hangsúlyozta az Oroszországgal fenntartott pragmatikus kapcsolatok fontosságát. Ez a különbség még nem okozott válságot, de utólag visszatekintve itt jelent meg az a törésvonal, amely később szétfeszítette a visegrádi együttműködést.
2015: A migrációs válság és a visegrádi reneszánsz
A V4 valódi felemelkedése a migrációs válsággal kezdődött. 2015 nyarán és őszén százezrek érkeztek a balkáni útvonalon Európába. Magyarország a válság egyik fő tranzitországává vált. Orbán Viktor úgy döntött, hogy kerítést épít a déli határon, és a migrációt nem humanitárius, hanem biztonságpolitikai kérdésként kezeli.
Akkoriban úgy fogalmazott:
A döntés akkor heves nemzetközi bírálatokat váltott ki. Számos nyugat-európai politikus szerint Magyarország szembement az európai szolidaritás elvével. Orbán azonban rövid időn belül szövetségesekre talált a régióban.
Lengyelország, Csehország és Szlovákia ugyan nem minden kérdésben támogatta a magyar lépéseket, de egyetértettek abban, hogy az Európai Unió nem kényszerítheti rájuk a kötelező menekültelosztási rendszert.
A négy miniszterelnök prágai és pozsonyi találkozóikon egységesen utasította el a kvótarendszert. Robert Fico kijelentette:
Ekkor alakult ki az a politikai identitás, amely hosszú évekre meghatározta a V4-et. A visegrádi országok immár nem pusztán földrajzi közösségként jelentek meg, hanem olyan politikai blokként, amely saját elképzelésekkel rendelkezik Európa jövőjéről.
A migrációs válság során Orbán gyakorlatilag a V4 legismertebb politikusává vált. Sok nyugati lap a visegrádi álláspont megtestesítőjeként mutatta be. A visegrádi együttműködés ekkor érte el történetének addigi legnagyobb nemzetközi láthatóságát.
2016–2020: A visegrádi hatalom csúcskorszaka
A következő években a V4 politikai súlya tovább nőtt. A Brexit-népszavazás után sok visegrádi vezető úgy érezte, hogy az EU megrendült.
„Brüsszel nem maradhat úgy, ahogy eddig működött” - ezt Orbán mondta ki először az integrációban.
Az Európai Unióban egyre több vita bontakozott ki a migrációról, a jogállamiságról, a nemzeti szuverenitásról és az integráció mélységéről. Ezekben a kérdésekben a visegrádi országok gyakran hasonló álláspontot képviseltek.
A legfontosabb szövetség Magyarország és Lengyelország között alakult ki. A varsói konzervatív kormány és Orbán kabinetje számos ügyben kölcsönösen támogatta egymást. Különösen fontos volt ez a jogállamisági viták során, amikor mindkét ország ellen uniós eljárások indultak.
A magyar–lengyel kapcsolat olyan szorosnak tűnt, hogy egyes elemzők új közép-európai tengelyről beszéltek. A visegrádi országok együttes népessége meghaladta a 60 millió főt, gazdasági teljesítményük gyorsan nőtt, és egyre többször léptek fel összehangoltan az uniós tárgyalásokon - Magyarország és Lengyelország 2020-ban még együtt vétózta meg az EU költségvetését a jogállamisági mechanizmus miatt.
Orbán ekkor azt mondta:
A két ország szinte tökéletes egységben lépett fel. Szakértők ezt a magyar–lengyel szövetség csúcspontjának tekintik.
Ebben az időszakban sokan úgy vélték, hogy a V4 hosszú távon is meghatározó erőközpont maradhat Európában. A felszín alatt azonban komoly különbségek húzódtak.
A legfontosabb szakadék Oroszország volt. Lengyelország történelmi tapasztalatai miatt Moszkvát egzisztenciális fenyegetésnek tekintette. Magyarország viszont az energiaellátás, a gazdasági kapcsolatok és a geopolitikai egyensúly szempontjából fontos partnerként kezelte Moszkvát. A különbség évről évre nőtt, de a migrációs viták és az uniós konfliktusok elfedték ezt az ellentétet.
2022: Az év, amely megváltoztatott mindent
- február 24-e a V4 történetének egyik legfontosabb dátuma. Az orosz invázió nem csupán Ukrajna sorsát változtatta meg, hanem a visegrádi együttműködés alapjait is megrendítette. Lengyelország számára a háború elindítása történelmi igazolása volt minden korábbi félelmének. Varsó azonnal Ukrajna egyik legfontosabb támogatója lett. Csehország hasonló irányt vett, és jelentős katonai segítséget nyújtott Kijevnek.
Magyarország ugyan elítélte a támadást, de eltérő stratégiát választott. A kormány a háború lokalizálását, a fegyverszállítások korlátozását és a gyors béketárgyalások szükségességét hangsúlyozta.
A különbség már nem taktikai vita volt, hanem alapvetően eltérő világkép. A lengyel politikai elit jelentős része úgy érezte, hogy Magyarország eltávolodott attól a stratégiai közösségtől, amely a V4-et korábban összetartotta. A visegrádi csúcstalálkozók jelentősége visszaesett. A korábbi egység helyét kölcsönös bizalmatlanság vette át.
2022-ben már a partnerek sem bántak kesztyűs kézzel Orbánnal. Márciusra V4-es védelmi miniszteri találkozót terveztek Prágába, de a lengyel és cseh felek gyakorlatilag bojkottálták az eseményt a magyar vezetés ukránellenes retorikája miatt. Ez volt az első nyilvánvaló jele annak, hogy a V4 már nem működik ugyanúgy.
Júniusban már a lengyel miniszterelnök, Mateusz Morawiecki is Orbánnak üzent, amikor azt mondta: „Ukrajnának minden támogatást meg kell kapnia.”
Júliusban pedig Orbán egyik legrégebbi szövetségese, a lengyel konzervatív Jog és Igazságosság elnöke, Jarosław Kaczyński is beleszállt a magyar miniszterelnökbe:
2023–2026: Egy megkopott szövetség
A visegrádi együttműködés ma sem halott. A kulturális, tudományos és regionális kapcsolatok tovább működnek. A Nemzetközi Visegrádi Alap aktív, a szakminiszterek rendszeresen találkoznak, és számos közös projekt fut tovább.
Politikai értelemben azonban a V4 már nem az a blokk, amely néhány évvel korábban képes volt egységesen fellépni Európában.
A 2015 és 2020 közötti időszakban a Visegrádi Négyeket összekötötte a migráció kérdése és az uniós hatáskörökről folytatott vita. A 2022 utáni időszakban viszont az európai biztonság és Oroszország megítélése vált a legfontosabb témává, ebben pedig a tagállamok álláspontjai jelentősen eltértek.
Ezért Orbán Viktor visegrádi öröksége kettős. Egyrészt vitathatatlan, hogy az ő kormányzása alatt vált a V4 története során a legerősebb és legismertebb regionális politikai együttműködéssé. Másrészt az is tény, hogy 2022 után ő lett ,,a bot a küllők között", csak véletlenül egy olyan tandembiciklit választott, amelyen ő is rajta ült.
A visegrádi együttműködés története így végső soron nem csupán négy ország kapcsolatának története, hanem annak a kérdésnek a története is, hogy létezhet-e tartós közép-európai politikai egység akkor, amikor a régió országai a kontinens legfontosabb biztonságpolitikai kihívásait alapvetően eltérően értelmezik. A 2010-es években úgy tűnt, hogy a válasz igen. A 2020-as évek közepére már nem ennyire egyértelmű.